A sötétben egy alak közeledett.
– Bajtárs – hallotta a suttogó hangot –, még forró. Idd meg.
Tenyerével átfogta a bögrét, arcát a felszálló, meleg pára fölé tartotta.
– Köszönöm – mondta alig hallhatóan.
Január tizenhetedikén éjjel István váratlanul megjelent. Bajuszt, szakállt növesztett, Matild alig ismert rá. Az óvóhelyen tartózkodtak immár két hete. Fejük felett napok óta tombolt a harc. Matild csak azért fohászkodott azokban a napokban Istenhez, hogy ha meg kell halnia, a gyerekkel együtt haljon meg. Aztán megrémült a gondolattól. „Szörnyeteg vagyok, teljesen meghibbantam.” Olyan kétségbeesetten szorította magához az alvó gyereket, hogy Isti feljajdult.
Egyik nap megbeszélte Juliskával, hogy ha vele valami történne, a gyereket vegye magához, keresse meg Zoltánt, és adja át neki.
