Emelkedés – A coloradói kölyök

1. fejezet-2

– Gondolkodtam rajta, elhiheted. Semmit nem találtam. De az biztos, hogy jobban érzem magam attól, hogy beszéltem veled. Hogy nem csak ülök ölbe tett kézzel. – Scott felállt és fogta a kabátját.

– Hová mész?

– Haza. Dolgoznom kell azokon a honlapokon. Nagy meló. Bár be kell vallanom, már nem látszik annyira nagy ügynek, mint előtte.

Ellis kikísérte.

– Azt mondod, folyamatos a súlyvesztés? Lassú, de folyamatos?

– Úgy van. Napi fél kiló körül.

– Akármennyit is eszel?

– Igen. Mi van, ha sokáig folytatódik?

– Nem fog.

– Honnan tudod, hogy ha kívül esik az emberi tapasztalaton?

Erre Bob doktor nem tudott felelni.

– Erről egy szót se senkinek, Bob – kérte Scott.

– Ha megígéred, hogy rendszeresen informálsz. Aggódom.

– Azt megtehetem.

Egymás mellett álltak a verandán, és nézték kilátást. Volt is mit. A lombok őszi színváltása már majdnem elérte a csúcspontot, a dombok mintha lángoltak volna.

– Hogy a magasztosról visszatérjünk a röhejesre – szólalt meg Bob doktor –, hogy állsz az éttermes hölgyekkel az utcádban? Úgy hallottam, problémáid voltak velük.

Scott meg se kérdezte, hol hallotta, Castle Rock kisváros, a pletyka pedig hangsebességgel terjed. Sőt még gyorsabban, ha egy nyugdíjas orvos felesége benne van mindenféle városi és egyházi bizottságban.

– Ha Ms. McComb és Ms. Donaldson meghallaná, hogy hölgynek nevezed őket, felkerülnél a feketelistájukra – felelte Scott. – És a jelenlegi problémám mellett ők teljesen eltörpülnek.

Egy órával később Scott a saját dolgozószobájában ült egy háromszintes házban a Castle View utcán, a tulajdonképpeni város felett. Drágább környék volt, mint ő szerette volna, de hát Nora ezt akarta, ő meg Norát. Most pedig Nora elment Arizonába, neki pedig itt maradt ez a lakás, ami már akkor is túl nagy volt, amikor még ketten éltek benne. Plusz a macska, persze. Gyanította, hogy Nora nehezebben hagyta itt Billt, mint őt. Tudatában volt, hogy ez elég szemét gondolat, de hát az igazság gyakran elég szemét dolog.

A számítógépe képernyőjén nagy betűkkel az virított: HOCHSCHILD–KOHN-VÁZLATOLDAL 4. ANYAG. Nem a Hochschild–Kohn láncnak dolgozott, az már majd negyven éve földbe állt, de egy ekkora megbízásnál nem árt gondolni a hackerekre. Ezért használt álnevet.

A dupla kattintás után egy régimódi Hochschild–Kohn-üzletház képe jelent meg (ezt majd idővel lecseréli egy sokkal modernebb épületre, ami valóban azé a cégé, amelyik megbízta). Alatta a mottó: Maga adja az ötletet, mi adjuk a többit.

Igazából ennek az odavetett sornak köszönhette a melót. A grafikusi képesség az egy dolog, az ihlet és az okos szlogengyártás meg egy teljesen másik dolog, amikor viszont a kettő találkozik, na, az már különleges. Ő pedig különleges, most pedig lehetőséget kapott bebizonyítani, és ki is akart belőle hozni mindent. Tisztában volt vele, hogy a végén majd egy reklámügynökséggel fog együtt dolgozni, akik beleszólnak a feliratokba és grafikákba is, de úgy gondolta, a szlogen akkor is megmarad. Az alapötletei zöme is megmarad. Elég erősek, hogy túléljenek egy rakás New York-i nagymenőt.

Újabb dupla kattintás, és egy nappali jelent meg a képernyőn. Teljesen üres volt, még lámpatestek sem voltak benne. Az ablakon túl pázsit látszott, ami történetesen a Highland Acres golfpálya része volt, ahol Myra Ellis olyan sokat játszott. Pár alkalommal négyesben játszottak, Myra meghívta Scott volt feleségét is, aki most már Flagstaffban él (és feltehetőleg golfozik).

Bill D. Cat jött be, álmosan nyávogott egyet, és nekidörgölőzött Scott lábának.

– Mindjárt adok kaját – mormolta Scott. – Pár perc. – Mintha egy macska értené a perc vagy akár az idő fogalmát.

Vagy mintha én érteném, gondolta Scott. Az idő láthatatlan. Nem úgy, mint a testsúly.

Á, de az talán nem is igaz. A súlyt lehet érezni, ez igaz – ha túl sok van rajtad, plöh leszel tőle –, de lényegében emberi lelemény, mint az idő, nem? Az óra mutatója és a mérleg skálája nem csupán arra szolgál, hogy mérjünk olyan láthatatlan erőket, amelyek látható hatást fejtenek ki? Egy gyenge próbálkozás arra, hogy megragadjunk egy nagyobb valóságot azon túl, amit a halandó ember valóságnak hisz?

– Hagyd abba, mert csak felhergeled magad.

Bill megint nyávogott, Scott pedig a képernyőre koncentrált.

Az üres nappali felett volt egy keresőmező a Válasszon stílust! felirattal. Scott begépelte, hogy Korai amerikai, a képernyő pedig életre kelt, de nem egyszerre, hanem lassan, mintha minden egyes bútordarabot egy gondos vásárló választana ki: székek, egy kanapé, rózsaszín falak, de nem tapétázva, hanem stencilezve, egy Seth Thomas óra, a padlóra rongyszőnyeg. Kandalló, benne otthonos kis tűz. A plafonra faküllőkön lógó viharlámpák. Ez kicsit sok volt Scott ízlésének, de az értékesítők imádták és megnyugtatták, hogy a vásárlók is imádni fogják.

Pár kattintással és képmozgatással be tudott bútorozni egy nappalit, hálót, dolgozószobát korai amerikai stílusban. Vagy visszamehet a keresőmezőhöz, és a virtuális szobákat koloniál, helyőrségi, kézműves vagy vidéki stílusban rendezi be. A mai feladat azonban az Anna királynő korabeli stílus. Scott felnyitotta a laptopját, és elkezdett bemutatóbútorokat keresni.

Negyvenöt perccel később Bill visszatért, és még nyomatékosabban dörgölőzött meg nyávogott.

– Jó, jó – mondta Scott, és felkelt. Átment a konyhába Bill D. Cat után, aki felmeredő farokkal mutatta az utat. Bill ruganyosan lépdelt, és Scott is elég ruganyosnak érezte magát.

Friskiest öntött Bill táljába, és amíg a macska habzsolta, kiment a tornácra, hogy szippantson egy kis friss levegőt, mielőtt visszatér a Selby szárnyas fotelekhez, Winfrey pamlagokhoz, Houzz fiókos szekrényekhez, mindegyik a híres Anna királynőféle bútorlábbal. Ő ravatalozókban látott ilyen bútorokat, nehéz dögök, amik könnyűnek akarnak látszani, de hát mindenkinek megvan a maga ízlése.

Ahogy kilépett, pont látta „a hölgyeket”, ahogy Bob doktor nevezte őket: a behajtójukról ráfordultak a View Drive-ra, hosszú lábuk villogott az apró sortjuk alatt, Deirdre McCombé kék, Missy Donaldsoné piros. Egyforma pólót viseltek, ami az éttermüket reklámozta a belvárosban a Carbine Streeten. Szinte egyforma bokszerek követték őket, Dum és Dee.

Eszébe jutott, amit Bob doktor mondott a távozásakor (valószínűleg csak azért, hogy kellemesebb hangulatban váljanak el), vagyis hogy van egy kis problémája az éttermes hölgyekkel. Hát az volt. Nem keserű kapcsolati vagy rejtélyes fogyásprobléma, inkább nátha, ami nem akar elmúlni. Deirdre volt az igazán irritáló a kettő közül, azzal az állandó gőgös mosollyal a szája sarkában, ami mintha azt mondta volna, uram, segíts elviselni ezeket a bolondokat.

Scott hirtelen döntésre jutott, visszasietett a dolgozóba (ügyesen átugorva Billt, aki a folyosón hevert), és felkapta a tabletjét. Kiszaladt vele a tornácra, és megnyitotta a kameraappot.

A tornác szúnyoghálóval volt fedve, így nehezen vehették észre, de a két nő amúgy se nézett arra. A Drive túloldalán futottak a kemény földpadkán, fényes, fehér edzőcipőjük villogott, lófarokba fogott hajuk ide-oda lengett. A zömök, de még fiatal és nagyon sportos kutyák mögöttük ügettek.

Scott kétszer járt náluk a kutyák miatt, mindkétszer Deirdrével beszélt, aki azzal a halvány gőgös mosollyal közölte vele: erősen kétli, hogy a kutyáik az ő gyepén végzik a dolgukat. A hátsó udvar be van kerítve, mondta, és abban az egy órában, amennyit naponta kint vannak („Dee és Dum mindig elkísérnek minket Missyvel futni”), nagyon jól viselkednek.

– Szerintem érzik a macskám szagát – magyarázta neki Scott. – Ez olyan területizé. Amit értek, és azt is értem, hogy nem akarják pórázra fogni őket futáskor, de értékelném, ha ránéznének a gyepemre visszafelé jövet, és ha kell, rendet eszközölnének.

– Rendet eszközölni – visszhangozta Deidre rezzenetlen mosollyal. – Ez elég katonásan hangzik, de talán csak nekem.

– Nevezze, ahogy akarja.

– Mr. Carey, lehetséges, hogy kutyák végzik a dolgukat a gyepén, ahogy ön fogalmaz, de nem a mi kutyáink. Nem lehet, hogy igazából más zavarja önt? Csak nincs ellene az egyneműek házasságának?

Scott majdnem elröhögte magát, ami diplomáciailag rossz, szinte Trump-szintű lépés lett volna.

– Szó sincs róla. Annak vagyok ellene, hogy belelépjek az egyik bokszerük kis meglepetéscsomagjába.

– Jót beszélgettünk – mondta a nő még mindig azzal a mosollyal (nem őrjítő mosoly, amiben talán reménykedett, de azért kifejezetten irritáló), majd finoman, de határozottan betette az ajtót.

Scott napok óta először szinte el is feledkezett a titokzatos fogyásáról, és a két nőt figyelte, akik feléje futottak, nyomukban a játékosan ugrándozó kutyákkal. Deirdre és Missy beszélgettek futás közben, nevettek valamin. Kipirosodott arcuk verejtéktől fénylett, és szinte kicsattant az egészségtől. Kettejük közül láthatóan a McComb nő volt a jobb futó, és láthatóan kicsit vissza is fogta magát a partnere kedvéért. Semennyire nem figyeltek a kutyákra, ami igazából nem számított, hiszen a View Drive-ot aligha lehetett forgalmasnak nevezni, főleg nem délidőben. És Scott kénytelen-kelletlen elismerte, hogy a kutyák okosan nem mennek fel az úttestre. Erre tényleg meg lettek tanítva.

Ma nem csinálják, gondolta. Sose akkor csinálják, ha várod. Pedig milyen jó érzés lenne letörölni azt a beképzelt mosolyt Ms. McComb képéről…

De csinálták. Előbb az egyik bokszer tért le, majd a másik is követte. Dee és Dum odaszaladtak Scott gyepére, és egymás mellett lekuporodtak. Scott felemelte a tabletet, és gyorsan készített három képet.

Aznap este Scott korán vacsorázott, carbonara spagettit és desszertnek egy szelet csokis sajttortát, majd felállt az Ozeri mérlegre, abban a reményben, mint mostanság mindennap, hogy a dolog végre a jó irányba fordul. Nem fordult. A jókora vacsora dacára az Ozeri azt közölte vele, hogy lefogyott 94,8 kilóra.

Bill a lehajtott vécéfedélről figyelte, farkát takarosan a mancsa köré kanyarítva.

– Hát, ez van – mondta neki Scott. – Ahogy Nora szokta mondani, amikor megjött egy-egy meetingről: az élet az, amivé tesszük, és mindennek az elfogadás a kulcsa.

Bill ásított.

– Viszont, amit meg tudunk változtatni, azt változtassuk meg, nem igaz? Tartsd a frontot. Meglátogatok valakit.

Fogta az iPadjét, és elkocogott a fél kilométerre álló renovált farmházhoz, ahol McComb és Donaldson az elmúlt nyolc hónapban laktak, amióta megnyitották a Holy Frijole éttermet. Elég jól ismerte a napirendjüket, ahogy az ember megismeri a szomszédai jövés-menését, tudta, hogy egyedül éri otthon Deirdrét. Missy volt a séf az étteremben, általában három körül elindult, hogy elkezdje a vacsora előkészületeit. Deirdre, aki a társulás arca volt, öt körül ért be. Scott úgy tippelte, hogy ő a főnök a munkahelyen és otthon is. Missy Donaldsonról az volt a benyomása, hogy egy aranyos kis nő, aki félelem és csodálat keverékével szemléli a világot. Sőt több félelemmel és kevesebb csodálattal. McComb vajon nemcsak Missy partnerének, hanem védelmezőjének is látja magát? Talán. Valószínűleg.

Felment a lépcsőn, és megnyomta az ajtócsengőt. A hangra Dee és Dum ugatásban törtek ki a hátsó udvaron.

Deirdre nyitott ajtót. Csinos, testhezálló ruhát viselt, ami nyilván csodásan néz ki, ahogy a hoszteszpultnál fogadja és az asztalukhoz kíséri a vendégeket. A szeme volt a legszebb: igéző zöldesszürke árnyalatú, a sarkainál kicsit felfelé ívelt.

– Á, Mr. Carey. Mennyire örülök, hogy látom. – És az a mosoly, ami azt mondta, mennyire unja, hogy látja. – Szívesen beinvitálnám, de indulnom kell az étterembe. Ma estére sok a foglalás. A lombkukkolók, tudja.

– Nem akarom feltartani – mondta Scott maga is mosolyogva –, csak ezt szeretném megmutatni. – Felemelte az iPadet, hogy a nő láthassa, ahogy Dee és Dum a gyepén guggol és tandemben szarik.

A nő sokáig nézte, a mosoly pedig halványult. Scott mégsem örült ennek annyira, mint ahogy várta.

– Jól van – szólalt meg végül a nő. A hangjából eltűnt a mesterkélt dallam. Anélkül fáradtnak és öregebbnek hangzott a harmincnál, amennyi lehetett. – Maga nyert.

– Nem a nyerés a lényeg, higgye el. – Ahogy Scott kimondta, eszébe jutott, hogy az egyik főiskolai tanára egyszer azt mondta, amikor valaki hozzáteszi egy mondathoz, hidd csak el, érdemes óvatosnak lenni.

– Akkor bizonyította az igazát. Most nem tudom felszedni, Missy pedig már dolgozik, de zárás után megcsinálom. A tornáclámpát se kell felkapcsolnia. Látni fogom az… ürüléket… az utcalámpa fényénél is.

– Erre semmi szükség. – Scott kezdte magát kissé gonosznak érezni. És mintha nem lenne igaza. Maga nyert, ezt mondta a nő. – Már felszedtem. Én csak…

– Csak mi? Vissza akart vágni? Ha igen, akkor sikerült. Mostantól Missyvel a parkban futunk majd. Nincs szükség rá, hogy feljelentsen bennünket. Köszönöm és viszlát. – A nő be akarta tenni az ajtót.

– Várjon egy pillanatot, kérem.

A nő kifejezéstelen arccal nézett rá az ajtórésből.

– Eszembe se jutott, hogy szóljak az állatrendészetnek pár kupac kutyakaka miatt, Ms. McComb. Nézze, én csak azt akarom, hogy jó szomszédok legyünk. Az volt az egyetlen problémám, hogy lepattintott. Nem volt hajlandó komolyan venni. A jó szomszédok nem ilyenek. Errefelé legalábbis nem.

– Ó, mi pontosan tudjuk, hogy milyenek a jó szomszédok errefelé. – A gőgös mosoly visszatért, és a nő betette az ajtót. Előtte azonban Scott mintha könny csillanását látta volna a nő szemében.

Pontosan tudjuk, hogy milyenek a jó szomszédok errefelé, ismételte magában Scott lefelé ballagva a dombról. Ez meg mi a fenét jelent?

Két nappal később rátelefonált Bob doktor, és megkérdezte, történt-e változás. Scott azt felelte, minden ugyanúgy megy, mint eddig. Lement 93,4 kilóra.