A kínai hóhér - A szent Buddha titka

Chapter 3

I. FEJEZET

HALÁL A RENDŐRSÉGEN

Greehorn, a friscói rendőrség felügyelője, a talamas mahagóni íróasztalnál ült és mereven maga elé bámult. Az íróasztal csillogó lapja visszatükrözte fáradt és gondterhelt arcát. Szemei alatt mély ráncok sötétlettek, míg kiálló pofacsontjain megfeszült a sárguló bőr.

– Igazi halálfej – mormogta kedvetlenül és felállt.

Az ablakhoz ment. Sokáig állt ott mozdulatlanul és nézte a távoli „Arany kaput”, melyen át hatalmas gőzösök és karcsú vitorlások siklottak a friscói öböl csendes vizébe. Greehorn sokáig bámulta a végtelen tengert és a távoli sziklákat, ahol fehér sörényű hullámok ágaskodtak. Tekintete később a tengerről és a mozgalmas kikötőről a Market Street felé irányult. Elnézte a nedves aszfalton gyorsan tovasuhanó autókat és a járókelők szinte végtelen áradatát. A magasból nézve az emberek ernyői nedves, fekete gombáknak hatottak.

Kopogtak… Greehorn az ajtó felé fordult. Andrews, a friscói rendőrség egy fiatal detektívje állt a küszöbön. Haja csapzottan lógott sápadt homlokába, sötét esőkabátján víz csillogott.

– Végre eredmény! – lihegte. – Megtudtam, hogy hol rejtőzködik a „hóhér”!

– A kínait gondolja? – kérdezte Greehorn nyugodtan.

A felügyelő hangja nem árult el semmi felindulást, pedig az az ember, akit a detektív hóhér néven emlegetett, már hosszú napok óta izgalomban tartotta San Francisco lakosságát. Egyesek a kínai hóhér néven emlegették. A leírások szerint valóságos óriás volt. Áldozatai többnyire azok közül a detektívek közül kerültek ki, akik az ópiumcsempészek után kutattak a kikötőben.

A felügyelő kivette szájából a cigarettaszipkát és elgondolkozva forgatta az ujjai között.

– Beszéljen, kérem!

– Ma délután kint jártam a kikötőben. Lee hajója a negyedik dokk közelében horgonyoz.

– A sárga kapitány megérkezett? – kérdezte Greehorn és mélyen fekvő szemében érdeklődés csillant meg.

Andrews bólintott:

– Lee itt van, és azt hiszem, a papírjai is rendben vannak.

Greehorn határozott mozdulattal újra a szájába vette a szipkát. Arca gondterhelt volt és szeme alatt mélyebbek lettek a ráncok.

– Feljutott a hajóra?

– Igen – válaszolta a fiatal detektív sugárzó arccal. – Ma délután úgy látszik, szerencsés napom van. Senki sem vett észre, amikor felkúsztam a fedélzetre. Lemerészkedtem a hajó belsejébe és szerencsésen eljutottam a kapitány kabinjáig.

– Valóban nagy merészség volt – mormogta Greehorn.

A fiatalember csillogó szemmel folytatta:

– A fülke előtt majdnem elkaptak… az utolsó pillanatban mégis sikerült beugranom a szomszédos kabinba. Alighanem az első tiszt kajütje volt. Hangokat hallottam… Egy repedésen át beláthattam a kapitány kabinjába. Az, amit láttam és hallottam, elegendő ahhoz, hogy az egész rendőrséget izgalomba hozza.

– Beszéljen!

– Lee kapitány a hóhérral beszélgetett.

– Biztos ez?

– Ha a leírásoknak hinni lehet, akkor szó sem lehet tévedésről. Ilyen óriás nincs több egész Friscóban és Oaklandban. Legalább két méter magas, és a külseje után ítélve olyan erős lehet, mint a bivaly. Alacsony homloka és hosszú, lelógó bajusza is pontosan megegyezik a leírásokkal.

– Mit beszéltek?

– Az ópiumcsempészetről – válaszolta Andrews. – Minden szavukat tisztán értettem. Lee és a hóhér ma este találkozni fognak a megbízójukkal. Ma végre talán nekünk is alkalmunk lesz megismerni a titokzatos „Mestert”, akiről annyi szó esik a friscói alvilágban. Hughes felügyelővel találkoztam a kapuban, és neki is elmondtam a történteket. Nagy napunk lesz, ha Lee és a hóhér csakugyan találkoznak ma a mesterrel.

– És hol akarnak találkozni vele?

– A régi porcelángyárban, Oaklandban – hangzott a válasz. – Ha idejében intézkedünk, akkor elcsíphetjük az egész bandát. Azt hiszem…

Hirtelen elakadt, egy pillanatig halk zizegés hallatszott, alig valamivel erősebb volt, mint egy légy zümmögése. Andrews szemében mérhetetlen borzalom tükröződött, arca ijesztően elsápadt.

– Mi volt ez? – dadogta nagy kínnal.

Megpróbált felemelkedni, de visszaesett a székre.

– Végem van! – nyögte.

Arca eltorzult és hirtelen előrebukott. Feje nagyot koppant az íróasztal lapján.

Greehorn felugrott, átlépett a mozdulatlan testen, az ajtóhoz rohant és felnyitotta.

A folyosón nem volt senki…

*

Swanson doktor, az öreg rendőrségi orvos fejcsóválva egyenesedett fel, miután alaposan megvizsgálta a holttestet.

– Valami ismeretlen méreggel mérgezték meg.

– És hogy jutott a méreg a szervezetébe? – kérdezte Hughes felügyelő.

Az öreg orvos a fiatal felügyelőre pillantott. Rendkívül kedvelte Hughest, aki azelőtt a Criminal Investigation Departement tisztviselője volt, és mindössze fél éve működött San Franciscóban, de máris legendákat meséltek kivételes képességeiről és ügyességéről. A rendőrfőnök rendkívül kedvelte, és máris több bonyolult üggyel bízta meg, melyeket a fiatalember egytől-egyig kitűnően oldott meg.

Hughes felügyelő sovány és csontos arcához jól illett a gondosan lesimított barna haj. Szabályos vonásait legfeljebb a túlságosan erélyes áll zavarta meg. Szürke szeméből határozottság és energia sugárzott.

– Nos, mi a véleménye a dologról? – kérdezte.

Swanson vállat vont:

– Igazán nem tudom megmondani. Talán valamit ivott?

– Akkor ez csak azelőtt történhetett, mielőtt belépett a szobámba – mondta Greehorn határozottan. – Nálam nem ivott semmit.

– Vizet sem?

– Nem!

Swanson a fejét csóválta:

– A dolog egészen érthetetlen! Ha a méreg régebben jutott az áldozat szervezetébe, akkor aligha beszélgethetett volna a főfelügyelő úrral. Szinte bizonyosra merem venni, hogy szerencsétlen kollégánkat azalatt az idő alatt ölték meg, amíg önnel beszélt.

– Ez lehetetlen – mondta Greehorn erélyesen. – Teljesen lehetetlen. Talán van valami olyan méreg, mely csak később fejti ki a hatását?

Az orvos bólintott:

– Van. De mindaz, amit a főfelügyelő úr elmondott, arra enged következtetni, hogy a méreg hirtelen hatott. Bevallom, szinte megoldhatatlan rejtély számomra az egész ügy.

– Egészen biztos, hogy senki sem jutott be a szobába? – kérdezte Hughes.

– Senki! – mondta Greehorn határozottan.

– És nem hallott a főfelügyelő úr semmit? Valami neszt, vagy szokatlan zörejt?

Greehorn fejét csóválta:

– Nem értem, mire gondol?!

Hughes lehajolt és ő is tüzetesen megvizsgálta a holttestet. Fáradtságát siker koronázta. Andrews nyakából, közvetlenül a gallér felett, egy tüske állt ki. Hughes felegyenesedett, arca kipirult, vékony orrcimpája reszketett. Olyan volt, mint a vadászkutya, amikor szimatot kapott.

– Andrews háttal ült az ajtó felé?

A főfelügyelő bólintott:

– Igen… Velem szemben ült, tehát háttal az ajtónak. És most jut eszembe… Tényleg hallottam valami furcsa neszt. Akkor nem tűnt fel, de most már azt hiszem, mégis lehet valami jelentősége. Mintha egy óriási légy zümmögött volna a szobában…

– A zizegést ez a kis tüske okozta – mondta Hughes, és óvatosan kihúzta a halott nyakából a sötét tüskét. – Most már nem kétséges az sem, hogy a szerencsétlen Andrews kollégánkat ez a tüske ölte meg. Valaki kinyitotta az ajtót és…

A zizegést ez a kis tüske okozta – – Fúvócsőre gondol? – kérdezte a felügyelő.

Hughes bólintott:

– Úgy van! A halált hozó tövis egy fúvócsőből repült ki, és néhány pillanat alatt végzett áldozatával. A tüske alkalmasint valami gyorsan ölő méreggel van bekenve.

– Gratulálok, Hughes – mondta az orvos melegen. – Pompásan megfejtette a rejtélyt. Ez az egyetlen lehetséges megoldás. Ön sem vette észre, hogy az ajtót kinyitották, felügyelő úr?

– Nem – válaszolta Greehorn. – Amikor Andrews lebukott a székről, azonnal a folyosóra siettem, de senkit sem láttam.

– Érdekes esete a tudatalatti megérzésnek – jegyezte meg Hughes. – Tehát első pillanatban a felügyelő úr is arra gondolt, hogy fiatal kollégánkat valaki megölte?

– Így van – helyeselt a felügyelő. – Bár akkor sejtelmem sem volt arról, hogy mi történt. De térjünk át az ügy fontosabbik részére: Andrews szerint ma este Lee kapitány és a kínai hóhér találkoznak a régen keresett mesterrel.

– Andrews említette ezt nekem is – vágott közbe Hughes. – Izgalmas estére számíthatunk, ha ez a találkozó valóban megtörténik.