A kocsis visszaszólt a zeneszerzőnek, tegyen követ a kerekek alá. Meg is köszönte ezt a szívességet, aztán leszállt az ülésről, előrement, és megveregette az állatok nyakát.
– Jól van, gyerekek, csak pihenjetek.
Hosszú időt nem hagyott azért nekik. Nem jó az ilyenkor.
– Na, gyerünk!
A lovak mozdultak, de csak gördült alattuk a kő. Most ettől ijedtek meg, aztán hiába volt megint a jó szó.
– Neee! Neee!
Újra az ostor, megint az ostornyél.
– Az Isten szakassza rá az eget ennek az útnak a gazdájára. Gyiii!
Hol egyik ló mozdult, hol a másik. Amelyik éppen kapta az ütéseket, de a kettő együtt soha.
A kocsist igazában csak ekkor fogta el a méreg. Eddig még tervszerűen cselekedett. Irtózatos káromkodás ömlött belőle, többé nem nézte, hova üt, csak zuhogott az ostornyél.
Ostornyéllel nem
