Hazugságok, amiket elhiszünk

Sarah

SarahFreddie-nek már itthon kellene lennie.

– Éjfél, egy perccel sem később – figyelmeztettem. Pontosabban, inkább rimánkodtam neki.

Így állapodtunk meg egy feszült hangulatú alkudozást követően, aztán a fiunk elviharzott a szakadt farmernadrágjában, szutykos edzőcipőben, meg egy lenge fehér pólóban, amelyre piros filctollal ráírta: GYŰLÖLÖM A VILÁGOT. Dzsekit nem is húzott, jóllehet még csak március volt.

Hogy a túróba nem fáznak a kamaszok?

Korán elbóbiskoltam, holott fent akartam maradni fülemet hegyezve, mikor hallom meg egyetlen magzatunkat, amint majdnem tizenhat éves hormonjainak aktuális állapotától függően felóvakodik vagy -trappol a lépcsőn.

Csakhogy az éjjeliszekrényen álló ébresztőórámon világító neonszámok tanúsága szerint hajnali 2:53 van. Összerántja a gyomromat a félelem. Hol ez a gyerek? És miért nem írt SMS-t? Küldök neki egy Minden oké?-t. Természetesen nem kapok választ.

Megkeresem a papucsomat a sötétben, és a Nagy háló feliratú kartondobozokat kerülgetve elérek a fa tolóablakig. Mindennek ellenére hiányozni fog ez a vén ház. Csendes, észak-londoni utcánkban a lámpaoszlopok narancsos fényében fürdenek az esővízzel megtelt kátyúk, az önkormányzat állítólag „hamarosan” intézkedik az úthibák ügyében. A rádió szerint öt éve nem volt ilyen esős tavaszunk. Egy lélek sincs az utcán. Még kocsikat se látni.

Visszafekszem az ágyba, és azon tűnődöm, mi legyen. Freddie sosem maradt még ki ilyen sokáig. Nem szívesen ébresztem fel Tomot, de mi van, ha történt valami? Áthajolok a férjemhez. A hátát fordítja felém, és a nyugodt alvás jeleként egyenletesen jár fel és le a válla, olyan, mint egy T betű. Persze pizsamában alszik, amióta csak ismerem. Ez most éppen kék-fehér csíkos. Még érezni az ágyneműn a tegnap esti szeretkezésünk illatát; elvétve előforduló letudós együttléteinkkel mintha azt bizonygatnánk, hogy jól megvagyunk.

Ami igaz is lenne, ha nem volna Freddie.

Bűntudatosan elhessegetem a gondolatot. Nem. Nem fogom felébreszteni, hiszen abból csak újabb vita kerekedne. Egyébként is, reggel jönnek a költöztetők, hogy örökre elvigyenek minket innen. Új fejezet kezdődik. Nem kívánok belerondítani.

Próbálok olvasni kicsit az elemlámpám fényénél. A miénk az utolsó szoba a házban, amely még nincs teljesen kipakolva. Későig pakolásztam, csak a fáradtság miatt nem végeztem, de megfogadtam magamnak, hogy reggel korán kelek, és inkább majd akkor fejezem be. Amúgy sem árt egy kis normalitás. Ki nem állhatom azt a bizonytalan érzést, amikor az ember háza nem az otthona, mert félig üres, vagy mert éppen kiköltöznek belőle. Eleget hurcibáltam a holmimat egyik helyről a másikra fiatalabb koromban, ám ez most más, ezért megéri, emlékeztetem magam.

Muszáj. Ha ez se válik be, akkor nem tudom, mi lesz.

Az éjjeliszekrényemen az óra mellett rendezetlen kupacot alkot néhány regény, magazin, művészeti könyv meg egy verses antológia, általában ezekből merítek megnyugvást. Tom oldalán mindössze egy haladó szintű keresztrejtvényeket tartalmazó könyv fekszik. Ajánlás is van benne: Apának. Boldog karácsonyt. Szeretettel Freddie-től. Én hamisítottam a kézírását, merthogy a fiunkat képtelenség volt rábírni egy ilyen „cikis dologra”. Még azt a nyomorult könyvet is nekem kellett megvennem.

Igyekszem nem az órát nézni, akkor Freddie biztosan megjön, és én ok nélkül aggódtam. Mégsem bírom megállni.

3:07.

Az utolsó két számjegy csak ront a helyzeten, mivel azt jelenti, hogy beléptünk a következő órába. A nyugtalanságtól összefolynak előttem a szavak a lapon.

Hirtelen dühös leszek a férjemre, amiért ő mélyen alszik, míg én itt izgulok. De hát ez mindig is így volt, nem igaz? Ő a józanabb, gyakorlatias fél a házasságunkban. Én? Én a fantáziám megszállottja vagyok.

Ami nem is olyan meglepő, ha figyelembe vesszük a múltamat.

– Tom! – bököm oldalba a férjemet. – Freddie még mindig nem ért haza.

Azonnal felébred. Ő az a típus, aki az ébresztőóra rikácsolásának első hangjegyére már pattan is ki az ágyból. Egy pillanat alatt lesz éber, mintha egy ki-be kapcsoló működne benne. Nekem hosszabb időbe telik reggelente szembenézni a világgal, lehetőleg egy bögre forró, édes teával a kezemben. Sosem cukrozom, mézet teszek bele. Az utóbbi években elkezdtem jobban odafigyelni arra, hogy mit fogyasztok. Talán ez is egy középkorúság-tünet.

– Hány óra van? – kérdezi Tom.

– Három múlt. – Riadt vinnyogás a hangom. – Azt ígérte, éjfélre itthon lesz.

– Eh! Az a gyerek sose tartja be az ígéreteit.

– Az a gyerek – felelem kimérten, és kihúzódom az ágy szélére – a mi fiunk. Van neve.

Belehorkant a sötétbe. Érzem rajta, hogy dühös.

– Amire nemigen hallgat, ugyebár. Nem hallgat az semmire. De tényleg, Sarah! Még egy gyilkosságot is elnéznél neki. Hogy lesz belőle tisztességes ember, ha nem szabsz neki határokat?

Én! Miért mindig én vagyok a hibás? Mellesleg Freddie szeret engem. Minden kamasz keresi a határokat, vagy nem? Ez is hozzátartozik a függetlenség kereséséhez.

Felpolcolom a hátamat a két párnámmal, végérvényesen letettem az alvásról.

– Nincs igazad! Ha túl szigorúan fogjuk, azzal csak elidegenítjük, és akkor úgy végzi, mint…

Szünet. Súlyos csend telepszik közénk. Mindketten tudjuk, mi jár a másik fejében.

– Ha túl szigorúan fogjuk – ismétlem –, akkor lázadni fog ellenünk.

– Miért, most nem azt teszi? – Leereszkedő gúny árad Tom hanglejtéséből. – Megegyeztetek, hogy mikor érjen haza. És ő megszegte az ígéretét. Mint mindig.

– Tudom. De nyilván te is emlékszel még, milyen zűrös a kamaszlét.

– Emlékszem, én mégse viselkedtem úgy, mint ő.

Vagy te. Férjem nem mondja ki az utolsó mondatot. Nem is kell. Értem a célzást.

– Ha már úgyis fent vagyunk – folytatja –, akár fel is hívhatnám.

Telefonon? Freddie kiborul, ha hívom. „Cinkes, ha pont a haverokkal vagyok – szokta a szememre vetni. – Elég, ha SMS-t írsz, anya.” Csakhogy az már megvolt, és nem kaptam választ.

A kezemmel takarom el a szemem, amikor Tom felkapcsolja a kislámpát. Úgy nézek most a férjemre, mintha nem is ismerném ezt a magas, bagolyszerű férfit a homokszínű hajával meg a hóka arcbőrével, amint a lekerekített formájú, acélkeretes szemüvege meg a mobilja után tapogatózik a keresztrejtvénykönyve mellett. Nem először tolul fel bennem a gondolat, hogy sokat öregedett az elmúlt években. Mivel elég későn kezdtük, az átlagot tekintve idősebbek vagyunk nem egy házaspárnál a szülői értekezletekről. Ez főképp Tomra igaz. Vajon megértőbb lenne Freddie-vel, ha fiatalabb lenne?

Frusztrált sóhajt hallat.

– Hangposta. Egyáltalán kivel van?

A telefonomra pillantok, hátha Freddie válaszolt az alatt a nyúlfarknyi idő alatt, amíg nem néztem. Nem válaszolt.

– Egy barátjával.

– De kivel?

– Fogalmam sincs – ismerem be az ujjaimmal babrálva. – Nem kötötte az orromra.

– Ki kellett volna szedned belőle! Legalább a barátja telefonszámát.

– Úgyse adta volna meg – szögezem le jóformán sírva. Nem hazudtam. Freddie újabban alig árul el nekem valamit a magánéletéről. A buli estéje óta senkit sem hozott haza. Kicsi korában bezzeg én voltam számára a világ közepe. Most már szinte felnőtt. Tizenöt és háromnegyed éves. Majdnem kész férfi. Az egyik legsúlyosabb hiba, amit egy anya elkövethet, az, ha kínos helyzetbe hozza a kamasz gyerekét. Nem akartam eltaszítani magamtól.

– És ha nem jössz haza? – kérdeztem tőle korábban, mert rögtön a múltkori eset jutott eszembe, amikor az egyik úgynevezett „haverjánál” ragadt, és nem szólt nekem róla. Másnap reggel pánikba esve ébredtem, és már ott tartottam, hogy hívom a rendőrséget, amikor előkerült. „Bealudtak” zenehallgatás közben.

– Hazajövök – vágott vissza. – Ez lesz az utolsó éjszakám itt. Ti akarjátok, hogy elhúzzunk. Legalább most az egyszer hadd szórakozzam egy kicsit. Nem kell rinyálni.

De most már van okom aggódni. Megint azzal az ismeretlen „haverjával” van, mint legutóbb? Vagy egy árokban hever?

– Én visszaalszom – közli Tom. – Három óra és ötven perc múlva kelnem kell.

Való igaz. Bár költözünk, Tom ugyanúgy bemegy majd dolgozni. Egy pillanat alatt elalszik, s már újra egyenletesen lélegzik. Csak így egyszerűen.

Visszaroskadok a párnákra, és félig lehunyt szemmel azon tűnődöm, mennyi időt adjak még Freddie-nek, mielőtt telefonálnék a rendőrségre. Mi történne, ha telefonálnék? Feltehetően százával lófrálnak észak-londoni zöldövezetünkben a kamaszok, akiknek már rég otthon lenne a helyük. Többségük gond nélkül haza is fog érni. De mi van akkor, ha a mi fiunk a szerencsétlen kevesek közé tartozik? Tegyük fel, arra a rádióhírre ébredek, hogy újabb tinédzsert késeltek halálra. A múlt héten is volt egy fiú a helyi újság címoldalán. Gyászos kifejezés ült az arcán, mint aki tudja, hogy meg fog halni – az a Yeats-vers jutott róla eszembe, amelyben a pilóta megjósolja a saját halálát. A szemcsés fényképfelvételen egy szokatlanul busa szemöldök volt látható, mely mintha a már soha el nem érhető felnőttkor felé nyújtózott volna.

Ugatást hallani odalentről. Jasper az, a csokoládészínű labradorunk. Kiugrom az ágyból, magamra kapom a hálóköntösömet, és jóformán repülök lefelé a lépcsőn. Valaki az ajtót veri. Csak nem a rendőrség? Baleset történt. Freddie-t elütötték. Kábítószerezett.

Remegve nyitok ajtót. Ő az! Akárhogy fest is, elönt a megkönnyebbülés. Bőrig ázott a fiunk. Leszegi a fejét, bal oldalon lelapultak az esőtől fekete fürtjei. A másik oldalon rövidre van borotválva a haja – ezt még a múlt héten követte el magával. A farmerdzsekijét még sosem láttam rajta.

– Bocs – nyomul be mellettem a házba. – Elhagytam a kulcsomat.

Megint? Idén már harmadszorra. Szólnom kell az új tulajdonosoknak, habár feltehetően amúgy is zárat akarnak majd cserélni. Mit fog szólni Tom? Úgy döntök, hogy egyelőre nem mondom el neki. Fő, hogy épségben hazaért a fiunk.

Megkönnyebbülésem átfordul haragba.

– Megígérted, hogy időben itthon leszel!

– Mondtam, hogy bocs, nem?

– Bűzlesz a sörtől. Mennyit ittál?

– Alig.

– Négy pinttel? – ütöm tovább a vasat.

– Légyszi, anya. Hagyjuk!

– Rövidet, nem?

– Hagyjál már!

Itt valami nem stimmel. A megszokott dacos kamaszmogorvaság helyett Freddie sérülékeny benyomást kelt. Levertnek tűnik. Mélybarna szeme, amely tükörképe az enyémnek, vörös. Sírhatott. Évek óta nem láttam sírni. Még a buli után sem.

– Történt valami? – kérdezem, de már felfelé megy a lépcsőn.

Követem, de közben beért a szobájába, és elhúzta az ajtóreteszt, amit tavaly erőszakolt ki magának.

– Kérlek, engedj be, szívem – fogom könyörgőre.

– Menj innen, anya! Jól vagyok.

– Hol szerezted a dzsekidet?

– Kölcsönkaptam. Nem bugáztam, ha arra célzol.

Volt egy incidens még tavaly, Freddie hazatoppant egy farmernadrággal, amin még rajta volt a műanyag lopásgátló és az árcédula. Váltig állította, hogy az eladók felejtették el leszedni. „És hogyhogy nem indult be a riasztó?” – szegeztem neki a kérdést, ami aztán ingerült szóváltásig fajult, amelynek keretében azzal vádolt, hogy nem hiszek neki. Visszacipeltem a boltba, ahol kiderült, hogy valóban megvásárolta a nadrágot, és az eladók felejtették el levenni a lopásgátlót. Aznap épp nem működött a riasztórendszerük.

Várok egy kicsit, könyörgök neki, hogy beszéljen hozzám, de egy pisszenést se hallok.

Végül lemegyek leoltani a lámpákat, aztán visszabújok az ágyba Tom mellé.

– Freddie jött meg? – mormogja.

– Igen.

Átfordul a másik oldalára.

– Akkor jó.

Anyai ösztönöm azonban azt súgja, hogy valami nagyon nincs rendjén. Csak azt nem tudom, micsoda.

– Reggel beszélek a fejével – teszi hozzá a férjem, és pillanatokon belül újrakezdi a horkolást.

Várok, amíg biztos nem vagyok abban, hogy tényleg elaludt. Aztán felkelek, és lábujjhegyen eltipegek Freddie szobájáig. Nyitva az ajtó, de ő nincs a szobában. Menten összerándul a gyomrom, aztán meglátom a fényt a fürdőszobában. A kád szélén gubbaszt, és még mindig rajta van a csuromvizes dzseki. Látni, hogy a nyitott dzseki alatt csupa vörös a fehér pólója. Egy rettenetes pillanatig azt hiszem, vért látok, aztán ráeszmélek, hogy csak a kézzel írt GYŰLÖLÖM A VILÁGOT szlogen piros tintája folyt szét az esőben.

Potyognak a könnyei. Görcsösen remeg. Fűrészes hangon, zihálva lélegzik. Nem láttam még a fiamat ilyen állapotban.

– Freddie – suttogom. Közelebb araszolok, hogy magamhoz vonjam. Várom, hogy lerázzon, de nem teszi. – Mi a baj?

Nem felel. Egyre csak zokog. Két kezem közé fogom az arcát, bele akarok nézni a fiam szemébe.

– Mi baj van? – kérdezem ismét.

Megint csak arra számítok, hogy eltaszít. A szokásos kamaszos nyegleséggel odaveti nekem, hogy törődjek a magam dolgával. Ehelyett a szemem láttára omlik össze.

– Anya! – nyög fel elfúló hangon. – Megöltem valakit.

– Hogy mit csináltál? – suttogom jeges borzongással, miközben egy fiatal nő arca villan fel előttem.

Ne! Segítség!

Félelmet látok a fiam szemében. Mint kisgyerekkorában, amikor először kellett büntetésből bent maradnia a tanítási órák után, és be kellett mennünk az iskolába elsimítani a dolgot. Ám ez most rosszabb, mivel képtelenség.

– Megöltem valakit – ismételi.

Nem! Emily!

Szóhoz se jutok a meghökkenéstől. Ködös gondolatok tülekednek a fejemben.

Az nem lehet. Az én édes kisfiam, akivel oly nehezen fogantam meg, nem tehetett ilyet. Persze nehéz korban van. Mint a legtöbb kamasz. De nem gyilkos. Nem veszi el számító hidegvérrel mások életét. Az én Freddie-m nem.

Aztán felpillant. Valahová a vállam fölé néz. Odafordulok. Tom az.

– Te megöltél valakit? – ismételi a férjem. Villog a szeme a dühtől, a rémülettől és a viszolygástól. Aztán elsöpör mellettem, megragadja Freddie vizes dzsekijét a nyakánál, próbálja felrántani a földről. – Hogy értsem ezt, a kurva életbe!

– Ne bántsd! – kiáltok fel.

– Akkor jobban teszi, ha elmondja az igazat! – így Tom.

– Nem lehet – zokogja Freddie.

– Dehogynem – mennydörgi Tom, és lódít egyet a fiunkon. Mindig is a férjem volt a szigorúbb szülő, de ilyennek még sosem láttam. Mindkét öklét felemeli. Megfeszül a nyaka. Ösztönösen odalépek kettőjük közé.

Freddie homloka ráncba szalad. Haragjában vagy fájdalmában? Nehéz eldönteni.

– Mondom, hogy nem lehet! – ordítja.

– De muszáj elmondanod – sírok én is. – Ennek így semmi értelme.

– Hát, mert hazudik. Nem látod, Sarah?

– Tényleg így van, Freddie? – fogom könyörgőre. – Csak mondd el az igazat, és mi majd segítünk.

Freddie odavet felém egy pillantást. Kemény vonásain eluralkodik a gyötrelem. És a gyűlölet.

– Segítetek? – kérdez vissza. – Kötve hiszem, hogy apa is benne lenne.

Tom arca szobormerev.

– Nem segítek senkinek, aki megszegte a törvényt.

– Még a saját fiadnak sem? – kérdi Freddie.

Életem két férfiújára pillantok, egyikükről a másikra. Szürreális érzés. Mintha egy filmet néznék.

– Még a saját fiamnak sem – ismételi a férjem. – Ha nem vagy hajlandó elárulni, mit csináltál, akkor feladlak.

Tom megindul az ajtó felé.

– Hová mész? – kérdezem, holott tudom a választ.

– Szerinted? Hívom a rendőrséget.

Freddie bömbölni kezd, akár egy állat. Jasper is vonít odalent, mintha csak az együttérzését fejezné ki.

Rendőrség? Eddig is dübörgő szívem most még hangosabban dörömböl a mellkasomban, mintha egy egész kalitkányi vasszárnyú pillangó próbálna kitörni a bordáim közül.

Segítség!

– Ne! – kiáltok fel, és belecsimpaszkodom Tom pizsamafelsőjének az ujjába. – Még ne!

Férjem meredten néz rám. Mintha ő is azon tűnődne, hogy ki a fene vagyok, ahogy korábban bennem is felmerült ez a kérdés róla.

– Sarah – kezdi megfontoltan, és úgy beszél hozzám, mint egy gyerekhez, akinek valami egészen egyszerű dolgot kell elmagyarázni. – Nem érted, hogy nem tehetünk mást?

Ez azonban nem igaz.

Nem fogom hagyni.

Nem ismétlődhet meg még egyszer.

Hiszen a fiamról van szó. A drága, egy szem fiamról. Bármit megtennék, hogy megmentsem. Bármit a világon.