Éjjeli napfény

2

2Na tessék, szokásom szerint megint csak csapongok ide-oda. Egyszer még, meglátjátok, bajba kerülök miatta. De most ugorjunk vissza, és kezdjük az elejéről!

Hali! A nevem Katie Price, és kívülről szemlélve – ezalatt azt értem, hogy ha valóban belátnátok az ablakomon, ami persze nem fordulhat elő, hála a napárnyékolónak, amely gondosan kiszűri az UV sugarakat –, szóval a ti szemszögetekből valószínűleg valami szánalmas, beteg lánynak tűnök, aki csak bámul ki az ablakon, és nézi, ahogy az élet elhalad mellette. Pedig pont olyan vagyok, mint a többiek, egyetlen dolgot kivéve: nem mehetek ki nappal.

Gitározom, dalszövegeket és verseket írok, és állítom, hogy frenetikusan szól a hangom a zuhany alatt. Imádom a csillagászatot, és nagy álmom, hogy egy napon asztrofizikus váljék belőlem. Utálom a kelbimbót, a kínai kaját viszont nagyon szeretem, és a mopszlik a földkerekség legcukibb kutyái, míg a pókok a frászt hozzák rám. A legjobb barátom – jó-jó, tudom, az egyetlen valódi barátom, az apukámat leszámítva (azért ez szomorú, nem?) – Morgan, aki óriási egyéniség, és ebben nem tűrök ellentmondást!

Ó, és igen, történetesen bele vagyok zúgva egy Charlie Reed nevű srácba. Amióta az első osztályban diagnosztizált betegségem miatt a házunk rejtekébe vagyok száműzve a nappali órák idejére, figyelem őt, ahogy naponta az iskolába megy. Idővel rutinná nőtte ki magát nálam ez a tevékenység, épp úgy, mint a folytonos orvosi ellenőrzések, a zenélés, a nappali alvás és az éjszakai ébrenlét. Ez utóbbiról azt hallottam, hogy a korosztályom vágyálmainak netovábbja. A hét folyamán reggelente ő az utolsó, akit látok, mielőtt nyugovóra térek, délután pedig az első, akit megpillantok, miután felébredek. Míg én alszom, ő iskolába jár, meg úszásra. Éli a szabályos, tökéletes életét. Voltaképp a szemem előtt nőtt fel és vált egyre cukibbá, ahogy teltek az évek. Most már végzős. Magas, nyurga srác lett belőle, imádni való, homlokba hulló hajjal és olyan szemekkel, amelyek pillantásától hamarabb felolvadnak a jéghegyek, mint a globális felmelegedéstől. Csupán egyetlen akadálya van szerelmünk beteljesülésének: Charlie-nak fogalma sincs róla, hogy egyáltalán a világon vagyok.

Amikor egy szeles éjszakát követő reggelen behúzta a szemeteskukánkat az útról – miután szó szerint mindenki inkább kikerülte – nem tudta, hogy figyelem. És akkor sem tudta, amikor megállt, hogy segítsen cipelni a szemben lakó Mrs. Graham tömött szatyrait.

Láttam a gondoskodás apró, észrevétlen és önzetlen jeleit.

Ám a dolog nem úgy működik, hogy egyik reggel egyszerűen csak kisétálok a házból, aztán mintegy véletlenül beleütközöm Charlie-ba, ugyanis addigra már elevenen megsülnék. (Nyugi, azért nem történne ilyen gyorsan, de az biztos, hogy nem nyújtanék szép látványt.) Higgyétek el, már jó néhányszor megfordult a fejemben, hogy előrukkolok valami zseniális ismerkedési tervvel… Mondjuk, elkezdek dörömbölni az ablakon, amikor felbukkan. Aztán meg intek, hogy jöjjön be (persze csak akkor, ha az apukám nem néz oda). Felhívom az emeletre. (Apa természetesen nem jön utánunk. Haha! Álmodik a nyomor.) Beletúrok az ujjaimmal abba a káprázatos hajába. Végül megcsókolom.

Ja. Esélyem sincs rá, hogy ilyesmi történjen velem. Tudom jól.

Úgyhogy a tolakodás legcsekélyebb jele nélkül továbbra is csak bámulom őt – legalábbis addig, míg az a szerencsétlenül ültetett fa el nem takarja előlem a kilátást –, és a feljövő csillagokkal a legjobbakat kívánom neki. Azt kívánom, hozzon számára boldogságot a mai nap, amikor is befejezi a középiskolát, és ha a jövőbe tekint, izgalmas, kalandos életnek nézzen elébe. Váljon valóra minden álma, mert megérdemli. Mindannyian megérdemeljük. Az én legfőbb kívánságom (normális életre vágyom, és ezt minden keserűség nélkül mondom) sohasem fog valóra válni, de Charlie-é remélem, igen.

Kinyitom a laptopomat, hogy online közvetítésben nézzem végig a bizonyítványosztó ünnepséget, ami akár az enyém is lehetne, ha nem lennék első osztályos korom óta magántanuló. Mintha a valóság köszönne rám, holott mára annyi kreditet sikerült felhalmoznom, hogy az elegendő az egyetem második évfolyamára is. Mit is mondhatnék erre? Szeretek tanulni. Ráadásul sokkal több időm jut rá, mint a korombelieknek.

Tehát a bizonyítványosztó ünnepség. A legtöbb ember életében meghatározó pillanat. Az én esetemben persze nem bír különösebb jelentőséggel. Majd jön az ősz, és még mindig itt ülök a szobámban, online hallgatom a tantárgyaimat, és továbbra is kerülöm a napfényt ahelyett, hogy egy mesés egyetem felé venném az irányt. (Sóhaj.) Valahogy mégis elfog a nosztalgia az elszállt gimis évek után.

Egymás után szólítják a srácokat, akik az emelvényre özönlenek, és sorban kezet ráznak az igazgatóval, majd friss oklevelüket szorongatva távoznak. Morgan, miután kézhez kapta az övét, a lépcső helyett a kamera felé tart, pózba vágja magát és azt tátogja: „Ezt nektek, ribik!” Gyorsan visszaterelik a sorba, mire felnyerítek a képernyő előtt. Nem voltam biztos benne, hogy tényleg megcsinálja, pedig Morgan eddig egyetlen merész ötletem végrehajtásától sem riadt vissza.

Türelmetlenül várom, hogy a névsorban az R betűhöz érjenek. Hűha, mennyi P betűs van ebben az osztályban (beleértve engem is)!

És mi a helyzet a Q-val kezdődőekkel? Van ilyen egyáltalán? (Ó, szegény lány. Felteszem, Quackenbush vezetéknévvel nem volt könnyű boldogulni a suliban.) Végre Charlie-t szólítják. Alig várom, hogy láthassam, milyen méltóságteljesen és pazarul fest az érettségi öltönyében, és a kalapja alatt hogy szikráznak a szemei. Ám amint Charlie feltűnik a képernyőn, apa beront a szobámba.

– Katie Price! – mennydörgi.

Idétlen vigyorral az arcán egy összetekert papírlapot szorongat. Ezen a ponton a lányok többsége valószínűleg magából kikelve visítana: „Hú! Volnál szíves kimenni a szobámból?!” Én viszont tudom, hogy örömet akar szerezni nekem, és azt szeretné, hogy ne érezzem magam kirekesztve a nap történéseiből. Lecsukom a laptopot és felnevetek. Látom rajta, mennyire igyekszik, akkor hát miért is ne vennék részt a mókában? Nem ő tehet róla, hogy itt kell ücsörögnöm az ágyamon ahelyett, hogy az osztálytársaimmal szoronganék az emelvényen.

Azaz, várjunk csak. Felerészt az ő hibája. A másik fele pedig anyukámat illeti. Mindketten kellettek hozzá, hogy hibás géneket átadva rajtam mutatkozzon meg az XP. Mindegy. Nyilván egyikük sem szándékosan tette.

– Mit vegyek fel?

– A tanári kar a diákokkal egyetemben köpenyt és kalapot visel – feleli erre ő, majd átnyújtja az öltözék részét képező fekete kalapot.

Elveszem tőle, és a fejembe nyomom. Átadja a saját készítésű oklevelet is, ami bizonyítja, hogy magántanulóként sikeresen befejeztem a gimnáziumot, a lábjegyzetben pedig feltünteti: már huszonnégy egyetemi kredittel rendelkezem. Rámosolygok apura, és kezet rázok vele. Imádom benne, hogy újból és újból bebizonyítja, mennyire ismer. Különösen most esik jól, hogy megérti, milyen sokat is jelent számomra a tanulmányi előmenetelem. A tanulás ugyanis egyike annak a néhány dolognak, amit nem vehet el tőlem a betegségem. Apa tudja, hogy sokkal szívesebben tűnök ki az intelligenciámmal, mintsem egy olyan öröklött kórral kérkedjek, ami millióból egy embert érint.

– Nos, feltételezem, végzős diákként készültél búcsúbeszéddel – mondja.

Megigazítom a kalapomat, és gyorsan végiggondolom, miként tudnám méltatni ezt a valójában-nem-is-annyira-különleges napot.

– Először is hálás köszönet az iskolaigazgatómnak – kezdem.

– Ó, hát, igazán nincs miért – mondja apa csillogó szemmel.

– És a spanyoltanáromnak…

– De nada – emeli meg a képzeletbeli kalapját.

– És az angoltanáromnak…

Aprót biccent.

– Örömömre szolgált!

– Viszont hadd jegyezzem meg újra, hogy a testnevelő tanáromnak fogalma sincs róla, hogyan kell megtartani egy órát.

Apa a szívéhez kap.

– Ez övön aluli ütés volt! – kiáltja. – Pedig oda akartam adni neked ezt a lapot, de most…

Meglóbálja az orrom előtt, aztán elkapja, amikor megpróbálom megszerezni tőle. Vállat vonok, mintha feladnám. Vereséget színlelve végül az ölembe pottyantja, aztán lezöttyen az ágyam szélére.

A hatalmas borítékból előhúzom az üdvözlőkártyát. Harsány színekkel megrajzolt giccses, mosolygó csillagot ábrázol, fején a végzősök kalapjával. Ízléstelen, Comic Sans betűtípussal szedett felirat hirdeti átlósan: Gratulálok, Szupersztár!

A szememet forgatom. – Ez a legviccesebb képeslap, amit valaha láttam.

– Tudom – mondja erre teljes komolysággal. – Három üzletbe is bementem, mire rábukkantam erre a gusztustalanságra. Nos, rendben, tehát készen állsz az ajándékodra?

– Ajándék? – Erre nem számítottam. – Miféle ajándék?

Apa talpra szökken, és kiviharzik az előszobába. Néhány másodperccel később egy patinás gitártokkal tér vissza, amin egy piros masni díszeleg.

Mielőtt belenéznék, tudom, hogy a világ legmenőbb hangszere lapul benne: teknőcszínű, napcsókolta testű, gyöngyházberakásos. Óvatosan kiveszem a tokból, és végigfuttatom a kezemet a sima felületen, mígnem apró rovátkákat érzékelek. Lenézek a pontra, ahol az ujjaim elakadtak, és az édesanyám nevének kezdőbetűit látom: TJP.

Felnézek apura, ám mielőtt köszönetet mondhatnék, megszólal.

– Kinőtted a gyerekkori gitárodat – mutat a szobám sarkába támasztott hangszer felé. – Tudom, ez itt egy régi darab, szóval, ha egy újabbat szeretnél…

Megrázom a fejemet, hogy elhallgattassam, nehogy befejezze a buta gondolatsort. Most, hogy megkaptam anya gitárját, úgy érzem, egy kicsit őt is visszakaptam. Ettől a szívemben tátongó űr, ez a soha be nem gyógyuló seb, mintha kevésbé sajogna.

– Nagyon tetszik. Nagyon.

Felállok, hogy átöleljem. Apa viszonozza az ölelést, magához szorít. Pár pillanat, aztán a végén még zokogni kezdünk. Elhúzódom inkább, mire kínos csend fészkelődik közénk.

– Nos, rendben, akkor hát… próbálj meg aludni! – mondja végül, és egy puszit nyom a fejem búbjára. – Büszke vagyok rád, Mogyoró!

Igazán nem kell sajnálkozni azon, hogy nappal szoktam aludni. Valószínűleg ez a legszokványosabb dolog, amit elmondhatok magamról. Rengetegen vannak ugyanis online egész éjjel – beleértve a saját korosztályom tagjait is –, sőt, minden éjjel a neten lógnak, és egyértelműen nem azért élnek fordított életet, amiért én.

Rábukkantam néhány online közösségre, ahol ritka betegségekben szenvedők gyűltek össze, és bár sohasem fogok találkozni egyikükkel sem a való életben, és mindenkinek más-más tünete van, meg különböző stádiumban tartanak, de jó tudni, hogy léteznek ilyen emberek.

Az internet egyébként is tele van az XP-vel kapcsolatos információkkal. Tudomást szereztem például arról, hogy egy kis brazil faluban negyven lakosból egynek XP-je van, ami egészen elképesztő arány, tekintve, hogy ez a betegség egymillióból csupán egyetlen embert érint. A navajo indiánok között pedig 1:30000 az arány. Most akkor mi van?

Követek továbbá egy csomó arcot Morgan ismerősei közül – némelyiket személyesen is ismerem. Meglepően gyorsan elrepül akár egy óra is egy ismeretlen nyomainak felkutatásával a közösségi hálón. Először is lenyomozom az adataikat a Facebookon, a Snapchaten és az Instagramon, elolvasom a blogjaikat és megfigyelem, milyen könnyedén navigálnak a világhálón, nehogy lemaradjanak valamiről. Akikről úgy vélem, sok hasonlóság van köztünk, azokkal próbálok összebarátkozni. Hozzászólásokat írok és szellemes megjegyzéseket fűzök a bejegyzéseikhez. Viszont sohasem szoktam idegeneknél posztolni, vagy rájuk írni, hogy így kényszerítsek ki egy új kapcsolatot. Mert hát milyen kiábrándító és kínos is lenne, ha az illető, akit ismerősömnek szeretnék tudni, úgy reagálna a betegségemre, ahogyan annak idején a Purdue Általános Iskolában a srácok.

Zoe Carmichael volt a legeslegrosszabb közülük. Eleinte nem voltunk se barátok, se ellenségek. Amikor aztán egy tengerparti iskolai kirándulás során olyan csúnyán leégtem, hogy egyenesen a sürgősségire szállítottak, a csaj elkezdte rólam azt terjeszteni, hogy biztosan vámpír vagyok. És ezzel elszabadult a pokol. A srácok halálra rémültek tőlem, elkereszteltek Vámpírlánynak, és Morganen kívül senki, de senki nem állt szóba velem. Charlie abban az évben költözött a városunkba, és kezdett az osztályunkba járni. Sohasem beszéltünk egymással (mert hát akkoriban még úgy voltam vele, hogy fúj, fiúk), arra viszont határozottan emlékszem, hogy amikor néhány haverja elkezdett csúfolni, ő leállította őket, majd bocsánatkérően rám mosolygott.

Ez volt egyébként az utolsó napom a suliban. Apa otthoni felügyelete mellett magántanuló lettem. És elkezdtünk fagyizni járni, meg moziba a közeli városokba, hogy elkerüljem az olyanokat, mint Zoe (és magát Zoe-t is), nehogy megbámuljanak és ujjal mutogassanak rám, valahányszor kimerészkedünk napnyugta után.

Úgyhogy ez elég is volt ahhoz, hogy a mai napig megmaradjak szűk ismeretségi körömnél, és ne kockáztassak, ne terjesszem ki azt a való életbe. Nem akarok bevonzani bántalmazó embereket a saját kis világomba.