Chapter 1
Prológus
2325. Szeptember.
– Gyerünk kislány, kipróbálod milyen levezetni az energiád? Bátorság, gyere, üss meg! – mondja a zöld bôrruhát viselô nô. Vörös haja parketfonásban pihen izmos hátán. Vele szemben a lány nem mozdul. Kék szemekkel néz a mosolygó nôre, s mellette a félmeztelen férfi végigtörli izzadt arcát.
– Ne törôdj vele. Ô ilyen – mondja halkan.
– Miért akar folyton harcolni? – kérdi a lány.
– Mert a Kupolában... – áll fel a férfi – mindenki harcol.
***
ÉDESEN CSATTAN EL A csók a félhomályban. A fekete haj tekeredik az erôsen eres kézre.
– Mi lesz?! Erôsebben! Nem vagyok porcelán! – hangzik a duzzadt ajkakról éhesen, s a haja végre finoman reccsen. Könnye csordul a gyönyörtôl a nônek, mikor fekete szemeit összeszorítja.
Ám.
A férfi az ágy szélén nehezen sóhajt, mikor a hajnali fényekre mereng. A félhomályban épp csak árnyak vetôdnek izmos hátára, rajta homályban jelenítve meg a mély, hosszú sebeket. Jegyek. Emlékeztetô. Halvány mosoly villan ajkain mikor kezeire néz. A nô végig símit a hegeken.
– Még! – rántja vissza az ágyba.
2326. November.
A kontyolt hajú nô farkasszemet néz a vörössel. Karba tett kezekkel áll, mikor az leteszi az íjpuskát.
– Szóval, hogy akarsz játszani? Keményen? Vagy az elsô alkalommal mikor elhagyod a házat valaki megöl? – nem jön válasz. A zafír szemek meg sem rebbenek – Ôszinte leszek. Szolgállak, mert ezt kell tennem. Megvédlek, mert ez a munkám. De, abból a kényelmes bôrszékbôl nem irányithatsz – lép közel hozzá a nô – Odalenn egy szabály van: harcolj! Te... – emeli állától fogva az arc arcát – megtudod védeni magad? – Az elrántja fejét. A vörös elmosolyodik – Ne vedd zokon hercegnô, de a pokol jobban járna egy férfi vezetôvel – A kék szemek összeszükülnek, s a balegyenes már lendül is. A vörös feje oldalra fordul, majd megtörli vérzô ajkát – Menni fog ez jobban is – széles mosoly.
*
LEIZZADVA LIHEG A NÔ. Fekete haja arcára, sötét atlétája teljesen rátapadt, mikor lehúzza alabástrom börérôl.
– Na, még egyszer! – mélyen szívja a levegôt, s a földre dobja a ruhadarabot. Sport melltartója pántját igazítja, felhúzza térdéig a testhezálló nadrág szárát. Köp egyet, védekezô állást vesz fel, s a vörös zöld szemeibe mered – Ne fogd vissza magad!
Vele szemben a nô a terem sarkában falat támasztó vörös szakállú férfira néz. Az csak karba tett kezekkel figyeli ôket, majd elmosolyik. A vörös felemeli szemöldökét, ajkain ugyancsak mosoly villan.
– Te akartad... – fordul a „hercegnôhöz.” Két hosszú lépés. A fapadló megreccsen, a csinos lábai lendülnek, egy dobbantás, tekeredik lába a nô vállaira, elkapva annak hosszú fekete coppfját rántja lefele. Föld, s roppan a nô nyaka a vörös könyöke alatt, mozdulni sem tud, mert az a mellkasára ül, s hajától fogva tartja a fejét – Na?! – fújja az arcába, de a nô képtelen levegôt venni – Ugye, hogy jobb ha visszafogom magam? – engedi el, majd felallva kezet nyújt neki.
Az azonban torkát fogva néz fel rá, elutasítva a felé nyújtott kezet, egyedül áll fel.
– Ha egy férfi támad rád, nem az erô, hanem a gyorsaság számít – mondja a vörös – Csak addig van esélyed, míg nincs rajtad fogás. Érzékeny pontok: szem, lágyék, orr, állkapocs, torok, térd, aztán fuss!
– És ha nem akarok?
– Futni? – a nô a falat támasztó férfira mutat – Látod te mekkora? Egy mozdulattal töri ki a nyakad, ha csak nem mást akar tôled. De itt a nô csak tárgy. A szerencséseknek van ura, hogy vigyázzon rá, és megvédje. Neked nincs. Ájanlom, hogy fuss! – mondja a nô, de a kék szemek komolyan néznek rá.
