Piros ceruzát vett elő. Erélyes mozdulatokkal firkált valamit a papírszeletre, s visszadobta a lány elé. De utána sem tekintett, hogy mekkora ijedtség követi a szavait. Mintha már nem is lett volna a gépírónő a világon, olvadékony arccal fordult az igazgató lányához.
– Nicsak, Zsuzsika! Milyen kedves, hogy meglátogat bennünket.
És míg szóval tartotta a lányt, szeme sarkából intett a csúnyaarcú férfinek, hogy bemehet a párnás ajtón, mely felett ebben a pillanatban elaludt a vörös lámpa.
Jó tíz percet beszélgetett Zsuzsi a titkárnővel, mire ismét megjelent a vendég az ajtóban. Az igazgató egészen az ajtóig kísérte, s különösképpen nem a kopott ember arca, hanem az igazgatóé volt megalázkodó. De Zsuzsi láttára felcsillant a tekintete. Behívta, leültette a nagy faragott asztal elé, s az asz
