Másnap délután bedobta ezt a levelet a postás az Almássy téri lakás ajtajára vágott résen. Könnyű volt a levél, mégis nagyot koppant az előszoba padlóján.
Mártáék házában a következő hetekben hallgatott a zongora. S a csend annyival is nagyobb volt, hogy apa és lánya ez alatt az idő alatt nem szóltak egymáshoz egy árva szót sem. Kínos, visszataszító helyzet az ilyen egy családban még akkor is, ha csak órákig tart. Mártáéknál már hetekig tartott akkor, amikor egy este együtt ült a szótlan család és megcsendült a telefon. Márta ment oda. Mikor felemelte a kagylót, elpirosodott, de aztán mereven az apja szemébe nézett és fennhangon beszélt.
– Igen, Barabás, én vagyok… Megkapta a levelemet?… Nem?… Nahát, látja, mégis van telepátia… Akarok… Igen, akkor ráérek én is… Jó… Egész pontosan.
Ebben
