Örökség

HARMADIK FEJEZET-2

– Van szénsavas víz és gyümölcslé – mondta Mimi vidáman, miközben becsatolta Adrian biztonsági övét. – Van áfonyánk és az a zöldségchips, amit úgy szeretsz. Az autóban piknikezünk.

– Hagyd csak. – Adrian elhúzta a cipzárt a vállon átvehető kistáskán, amelyet a nagyszüleitől kapott, és elővette a Game Boyt. – Nem vagyok éhes.

NEW YORK CITY

Attól a régi nyártól fogva Adriannél kialakult a levélírás szokása. Hetente legalább egyszer felhívta a nagyszüleit, néha e-mailt vagy üzenetet küldött nekik, de a heti levelek hagyománnyá váltak.

Kihasználva a meleg és szellős szeptemberi délelőttöt, Adrian kiült édesanyja Upper East Side-i háromszintes lakásának tetőteraszára, hogy beszámoljon a tanév első hetéről.

Le is gépelhette volna a számítógépén, és elküldhette volna postán, de az olyan volt számára, mintha e-mailezett volna. Az írás aktusa az, ami a levelet személyessé teszi, gondolta.

Mayának gyakran küldött sms-t, és néha még egy-egy kézzel írt lapot is.

Többé nem volt dadusa. Mimi beleszeretett Issacbe, feleségül ment hozzá, és két gyerekük is született már. Különben is, még hat hét, és tizenhét éves lesz.

Mimi még mindig Linának dolgozott, de már adminisztratív asszisztensként, segített a találkozók ütemezésében, és Harry­vel az interjúk és rendezvények megszervezésében.

Az anyja karrierje az egekbe szökött: könyvek és DVD-k, fitneszrendezvények, motivációs beszédek, tévés szereplések egész sora követte egymást. (Saját magát játszotta az Esküdt ellenségek: Különleges ügyosztály egyik epizódjában.)

A Jógababa márka fényesen ragyogott.

A manhattani Ever Fit edzőteremnek országszerte voltak franchise üzletei. A fitneszruhái, egészséges ételei, az illóolajai, gyertyái, testápolói, az edzőtermi felszereléseken elhelyezett márkajelzése a valamivel több mint egy évtized alatt egyszemélyes vállalkozásból milliárd dolláros országos üzletté vált.

A Jógababa hátrányos helyzetű gyerekek táborozását finanszírozta, nagy összegeket adományozott női menhelyeknek, így Adrian nem állíthatta, hogy az anyja nem jótékonykodik.

De a legtöbb nap iskola után Adrian üres lakásba ment haza. Azon viccelődött Mayával, hogy közelebbi kapcsolatban van a portással, mint az anyjával.

A legszorosabb kapcsolatuk lényegében azokban a hetekben volt, gondolta Adrian, amikor együtt dolgoztak az évente megjelenő anya-lánya edzés DVD-n.

De ez az ő élete, és már elhatározta, mit kezd vele, amint saját maga dönthet.

Az első döntését már meg is hozta, és most ott ült a langyos szellőben, és várta, hogy a kalapács lesújtson.

Nem tartott sokáig.

Hallotta, hogy a háta mögött kinyílik az üvegajtó, és tompa puffanással nekiütközik a toknak.

– Adrian, az ég szerelmére, mit csinálsz? Még el sem kezdtél pakolni. Egy óra múlva indulunk.

– Egy óra múlva indulsz – javította ki Adrian, és folytatta az írást. – Nekem nem kell pakolnom, mert nem megyek.

– Ne légy gyerek! Holnapra tele van a naptáram Los Angelesben. Pakolj össze!

Adrian letette a tollat, kissé elfordult a széken, hogy az anyja szemébe nézzen.

– Nem, nem megyek. Nem hagyom, hogy a következő két és fél hétben magaddal hurcolj szerte az országban. Nem fogok szállodai szobákban lakni, és online tanulni. Itt maradok, és abba az átkozott magániskolába fogok járni, ahová te löktél be, miután tavasszal megvetted ezt a házat.

– Pontosan azt teszed, amit mondok. Még gyerek vagy, szóval…

– Épp az imént mondtad, hogy ne legyek gyerek. Nem lehet mindkettő, anyu. Tizenhat vagyok… néhány hét múlva tizenhét. Alig három hetet töltöttem ebben az új iskolában, ahol nincsenek barátaim. Nem fogok a nap nagy részében egyedül ülni egy hotelszobában, stúdióban vagy valami rendezvényközpontban. Itt is ülhetek egyedül iskola után.

– Nem vagy elég idős ahhoz, hogy egyedül maradj itt.

– De ahhoz elég idős vagyok, hogy egy másik városban egyedül legyek, amíg dedikálod az új könyvedet vagy DVD-det, amíg interjút adsz, vagy valami rendezvényen veszel részt.

– Ott nem leszel egyedül. – Lina zavartan, tanácstalanul lehuppant egy székre. – Telefonon vagy sms-ben elérhető vagyok.

– S mivel Mimi nem megy veled, mert két gyereke van, akiket nem akar két hétre itt hagyni, ő is elérhető telefonon. De képes vagyok magamról gondoskodni. Ha nem vetted volna észre, már egy ideje azt teszem.

– Gondoskodtam róla, hogy mindened meglegyen, amire csak szükséged lehet, vagy amire csak vágysz. Ne beszélj velem ilyen hangon, Adrian! – A zavar és tanácstalanság döbbenetté és haraggá változott. – A legjobb oktatást kapod, amit csak kívánhatsz, olyat, ami bejuttat a választott főiskolára. Gyönyörű és biztonságos otthonod van. Dolgoztam, keményen megdolgoztam, hogy mindezt biztosítsam neked.

Adrian hosszan, határozottan nézett Linára.

– Azért dolgoztál és dolgozol keményen, mert ambiciózus nő vagy, akit igazi szenvedély fűt. Ezt nem rovom fel neked. Boldog voltam az állami iskolában. Ott voltak barátaim. Most megpróbálok boldog lenni, és barátokat szerezni ott, ahová beraktál. De nem tudom megtenni, ha két hetet hiányzom.

– Ha azt hiszed, hogy magára hagyok egy tinédzsert New Yorkban, hogy bulizhasson, lóghasson az iskolából, és órákat csavaroghasson, nagyon tévedsz.

Adrian összefonta a karját az asztalon, és előrehajolt.

– Bulizás? Kivel? Nem iszom, nem dohányzom, nem drogozom. Tavaly közel jártam ahhoz, hogy fiúm legyen, de most itt nulláról kell kezdenem. Lógni a suliból? Tízéves korom óta kitűnő tanuló vagyok. És ha órákat akarnék csavarogni, akkor is megtehetném, amikor itt vagy. Úgysem vennéd észre. Nézz rám! – emelte a magasba a kezét Adrian. – Annyira kötelességtudó vagyok, hogy magamat is idegesítem. Annak kellett lennem. Egyensúlyról prédikálsz, hát én most veszek belőle magamnak. Nem fogok megint kiszakadni a megszokott életritmusomból. Nem én.

– Ha eltökélted magad, hogy nem jössz velem, megkérdezem a nagyszüleidet, elmehetsz-e hozzájuk két hétre.

– Szívesen meglátogatnám őket, de itt maradok. Itt fogok iskolába járni. Ha nem bízol bennem, kérd meg Mimit, hogy mindennap ellenőrizzen. Vesztegesd meg az egyik portást, hogy jelentse a jövésmenésemet, nem érdekel. Reggelente felkelek és elmegyek az iskolába. Délután hazajövök, és megírom a leckém. Abban a szép tornateremben fogok edzeni, amelyet itthon berendeztél. Nem akarok bulizni, szexelni és inni, amíg ki nem dőlök. Csak egy normális tanévkezdésre vágyom. Ennyi.

Lina felállt, a falhoz ment, és az East Riverre nyíló kilátást nézte.

– Úgy beszélsz, mintha… Mindent megtettem érted, Adrian.

– Tudom.

A lánynak nagyanyja szavai jutottak eszébe, amelyeket azon a régvolt nyáron mondott. Az anyukád mindent megtesz, Adrian.

– Tudom – ismételte –, és bíznod kellene bennem, hogy nem teszek semmi olyat, amivel zavarba hoználak. Ha nem, akkor tudnod kell, sohasem akarnám felzaklatni a nagyit és a papát, vagy csalódást okozni nekik. Csak a nyavalyás iskolába szeretnék járni.

Lina behunyta a szemét. Kényszeríthetné… végül is, ő a főnök. De milyen áron. És mi haszna származna belőle?

– Nem akarom, hogy kilenc után elmenj itthonról, vagy elhagyd a környéket… kivéve, ha Mimihez mész Brooklynba.

– Ha moziba szeretnék menni péntek vagy szombat este, lehetne tíz.

– Rendben, de ez esetben egyeztess velem vagy Mimivel. Nem akarom, hogy bárkit is beengedj a lakásba, amíg távol vagyok… kivéve Mimit és a családját. Vagy Harryt. Ő ugyan velem jön, de lehet, hogy egy napra visszajön.

– Nem társaságra vágyom, hanem stabilitásra.

– Egyikünk… én, Harry vagy Mimi, minden este fel fog hívni. Nem mondom meg, mikor.

– Szúrópróbaszerű ellenőrzés?

– Különbség aközött, hogy megbízom a felelősségtudatodban, vagy hogy kockáztatok.

– Rendben.

A szellő belekapott Lina dús, sültgesztenye-színű hajába.

– Én… azt hittem, élvezed az utazást.

– Egy részét. Néha.

– Ha meggondolod magad, elintézem, hogy elmenj Mimihez vagy a nagyszüleidhez, vagy elrepülj hozzám, bárhol legyek is.

Mivel Adrian tudta, hogy anyja bármelyiket megtenné, anélkül, hogy túl sokat „én megmondtam”-ozna, érezte, hogy valami megenyhül benne.

– Köszönöm, de minden rendben lesz. Az iskola leköt majd, és körülnézek a főiskolák közt. Van egy projektem is, amibe szeretnék belekezdeni.

– Milyen projekt?

– Még kicsit gondolkodnom kell rajta. – Tizenhat évesen Adrian tudta, hogyan kell kitérni, méghozzá könnyedén. Azt is tudta, hogyan kell elterelni a figyelmet. – Ráadásul vennem kell pár kiló M&M cukorkát, néhány liter kólát, és öt-hat zacskó burgonyapelyhet. Tudod, alapellátmány.

Lina kicsit elmosolyodott.

– Ha elhinném, hogy komolyan mondod, talán leütnélek és magammal rángatnálak. Mennem kell. Az autó hamarosan itt lesz. Bízom benned, Adrian.

– Bízhatsz bennem.

Lina lehajolt, megcsókolta Adrian feje búbját.

– Késő lesz, mire Los Angelesben leszállunk, úgyhogy nem hívlak. Majd írok sms-t.

– Oké, jó utat és sikeres turnét.

Lina biccentett, és visszaindult a házba. Valami szorítást érzett a mellkasában, amikor hátranézett, és látta, hogy Adrian ismét felvette a tollat.

Úgy folytatta az írást, mintha bármely más délutánon tette volna.

Lina lefelé indult a lépcsőn, közben elővette a telefonját, és felhívta Mimit.

– Szia, már úton vagy?

– Egy perc múlva. Figyelj, Adrian itt marad.

– Micsoda?

– Tudom, hogy te nem ezt tennéd, de te valószínűleg gondoltál volna rá, hogy ne az új tanév harmadik hetére tervezz országos turnét. Amikor ráadásul új iskolába jár. Én nem tettem. Várj egy pillanatot. – A házi telefonon leszólt a földszintre. – Helló, Ben, Lina Rizzo vagyok. Felküldene valakit a csomagokért, kérem? Köszönöm. Mimi, bíznom kell benne. Sohasem adott rá okot, hogy ne tegyem. Ráadásul keményebb, mint gondoltam, Jézusom, és azt hiszem, ez jó neki. Felhívnád később, hogy mi van vele?

– Persze. Ha nálunk akar maradni, amíg távol vagy, megoldható.

– Már döntött… ha meggondolná magát, biztos szól neked… de nagyon elszánt.

– Anyja lánya?

– Az volna? – Lina megállt a tükör előtt, ellenőrizte a haját, az arcát. Külsőre igen, gondolta. Sok mindent látott magából a lányában. De a többi… talán nem figyelt eléggé. – Mindegy, nem lesz semmi gond. Csak hívd fel néha, vagy küldj sms-t.

– Nem gond. Tartom a kapcsolatot vele és veled is. Bocs, Lina – tette hozzá Mimi, miközben a telefonból kiabálás hallatszott. – Úgy tűnik, Jacob megint úgy döntött, hogy kinyírja a húgát. Mennem kell, de jó utat neked… és ne aggódj.

– Kösz. Hamarosan beszélünk.

Amikor megszólalt a csengő, Lina az ajtóhoz ment.

És minden mást félretett. A gépen várt rá még némi felkészülés, és programokkal teli két hét állt előtte.