6.Azt meg kell adni az angol gyámügynek, hogy megedzi az embert.
Hétéves voltam, amikor elveszítettem a szüleimet. Az egyik napon még volt családom, aztán a következőn – hála a teherautó sofőrjének, aki a kormánynál SMS-ezett – már nem. Anya és apa nyomban szörnyethaltak, mint ahogy az ápolónőktől hallottam később. Én hátul ültem a gyerekülésben: valószínűleg az mentette meg az életemet, amikor kirepült a roncsból. Nem emlékszem sem erre, se másra abból a napból. Ez mindig bántott. Ha az ember az utolsó órákat tölti valakivel, akit szeret, tudnia kellene emlékezni rájuk.
Épp elég rémes volt tudomásul venni a halálukat, aztán utána jött még az is, hogy velük együtt elveszítettem mindenemet: a szobámat, a játékaimat, az összes ismerős holmimat. Eszelősen hangzik, de ez több értelemben is m
