UtóhangA Badacsony oldalában, a bazaltorgonák tövében mindig fúj a szél, virágillatot és nehéz párát hoz a tó felől. Láttam, ahogy a kunkori szőlővesszőkön meg-megcsillan a napfény, és seregélyhadak szállnak az égen. „Szél fújja, fújdogálja, harmat hajdogálja” – hallatszott a korai szüretelők vidám éneke. Hatalmas, szikrázó ezüst fényszőnyegként terült el a lábunk alatt a gyönyörűséges Balaton, és csak a szúnyogok meg a darazsak meg-megújuló rohamai emlékeztetnek arra, hogy éppenséggel nem az Édenkertben vagyunk.
Veszprém után kis, virágos falvak néhol bazaltköves, néhol nádtetős házai között vezetett az út ide: Nagyvázsony, Pula, Vigándpetend, Kapolcs, Monostorapáti, Tapolca, Gyulakeszi, Nemesgulács…
Az úton arra gondoltam, milyen furcsa, hogy a bölcsészlelkű Karczagi Anna végül banksza
