Búcsú
BúcsúRitus ma olyan furcsa.
Eddig mindenben benne volt, mindenre rá lehetett beszélni, de most könyörgés ül a szemében: Fontos?!
– Persze, ha nincs kedved, nem muszáj kijönnöd velünk – mondtam lemondóan, és kezdtem végre igazán érteni, mit is jelent a köztünk levő két és fél év, de még inkább az a minket fényévekre elválasztó tény, hogy Rita még csak tíz hónapja voronyezsi diák. Természetes, hogy neki nem ugyanazt jelenti, amit nekünk, hogy Lembi ma végleg elmegy.
Az a tiszta tekintetű, szelíd, nagydarab fiú, aki egy évvel ezelőtt érkezett a városba, a szorgalmas és gátlásokkal teli Lembi még csak nem is hasonlított arra a magabiztos vagányra, aki ma hazakészül. A második évfolyamot előrehozott vizsgákkal fejezte be, és egy hamis orvosi igazolásnak köszönhetően szeptembertől Budapesten tanul tovább. (Mikor erről értesültem, tehetetlen dühvel állapítottam meg, hogy az ilyen, azelőtt teljesen elképzelhetetlen lehetőségekről mi, az ELSŐK, végérvényesen lekéstünk.) A vasútállomás felé haladva az elmúlt két év járt a fejemben: a másoknak elképzelhetetlen gyötrelmek, a furcsa, megmagyarázhatatlan örömök és a tehetetlenségérzet végtelen hullámai váltották egymást számunkra ebben a két évben, kiszámíthatatlanul.
Érdekes, Voronyezsben az időjárás is pontosan ilyen volt: gyötrelmes és kiszámíthatatlan.
A magyar egyetemisták közül Lembi volt az egyetlen a városban, aki előtt megnyílt minden kiskapu, aki tegező viszonyban volt a portásoktól az éttermi felszolgálókig minden fontos emberrel, aki olyan könnyed eleganciával vette meg őket, hogy maguk sem észlelték. Hamar kitanulta, mit hogyan érdemes megoldani, és meglovagolta – miért is ne? – a kedves külföldi fiúnak kijáró méla tiszteletet. Mégis elege lett a városból. Talán új énjét, megtalált önbizalmát akarta nehezebb terepen – otthon – kipróbálni. Az utolsó napokban már egész lelkével otthon volt, és minden órát kínszenvedésnek érzett, amit még ezen a poros, isten háta mögötti helyen kell töltenie. Szinte kéjes örömmel bosszantotta a helyi lakosokat, már semminek és senkinek nem volt hatalma fölötte. Mindenből elege lett addigra, amit ez a város jelentett – hát miért tűnik most annyira nehéznek elhagynia?
Legalább harmincan kísértük el a kollégiumtól a vasútállomásig vezető ötszáz méteren. A lányok viháncoltak, egyik poén jött a másik után, ahogy ilyenkor mindig. Mindenki igyekezett könnyednek látszani, néhányunknak azonban nem ment, lehajtott fejjel, szótlanul baktattunk a jól ismert úton. Azon gondolkodtam, össze tudnám-e számolni, hányszor tettem meg ezt az utat hazafelé tartva vagy másokat kísérve. Nehezen tudtam elképzelni, milyen lesz, amikor majd én állok a Moszkvába induló vonat lépcsőjén, mint most Lembi, ezzel a véglegességgel a tekintetemben. Valami szélsőséges érzés lesz majd – kitörő öröm vagy súlyos gyász –, ebben biztos voltam. Felnéztem rá, ahogy ott állt a vonat lépcsőjén, figyeltem az arcán az érzelmeket, megpróbáltam kifürkészni a Titkot, mikor is… a nagydarab fiú szeme lassan könnybe lábadt. Váratlan csillogás ott, meglepődött csend itt, elhalt a jópofaság. Volt, aki mosolyogni próbált, volt, aki vele könnyezett, és olyan is volt, akinek csak egy idétlen vigyorra tellett. A peronon emberek tolongtak, kiabáltak és lökdösődtek; a hangszóróból már hömpölyögni kezdett a moszkvai vonatot köszöntő induló, a Szlavjanka búcsúja – de ez most mind szétfolyt, eltűnt, megsemmisült. Az eső is eleredt, nagy cseppekben hullott erre a furcsa csoportra, és mindenki csak bámulta a búcsúzó fiút, úgy, mint akik most értettek meg valami igazán fontosat.
Amikor beléptem a kollégiumi szobába, Ritus nem kérdezett semmit. Talán azt gondolta: „Úgyis elmeséli majd magától.”
Én pedig egyre csak csodálkoztam a Lélek ritka perceinek megfoghatatlan gyönyörűségén.
*
