Ébredések fényei

Anna

AnnaAz iménti idézet Karczagi Anna jegyzeteiből való, akivel négy évig laktam együtt a voronyezsi egyetem egyik kollégiumi szobájában, az Engels utca 10. alatt. Jól ismertük és kölcsönösen nagyra tartottuk egymást. Én benne a vagányságára, a tehetségére néztem fel, ő bennem a fegyelemre, és arra a képességemre, amivel a lepusztult kollégiumi szobánkat szerinte csodálatosan puhává, meleggé varázsoltam.

Sápadt, törékeny, karcsú lány volt, hosszú göndör hajjal; egészen úgy nézett ki, mint Patricia Adriani, kamaszéveim nagy bálványa, a Nárcisz és Psyché főszereplője. Komoly és mégis gyerekes, ábrándos és zárkózott, néha mégis feltűnően jókedvű és barátságos, nehezen kiismerhető lány. Olyan, akit csak gyűlölni vagy szeretni lehetett. Negyedikesek voltunk, amikor egy irodalom-előadás után csillogó szemmel mesélte, micsoda ötlete támadt.

Akátkin, a szovjet irodalom professzora Marina Cvetajeváról mesélt azon az órán, a kiváló költőről, korának nagy veszteséről. Annát mélyen megérintette Cvetajeva sorsa, és ez nem volt véletlen: sokban hasonlított rá.

Cvetajeva a 19. század végi Oroszországban, a mélyben forrongó indulatok közé született, felnőve pontosan érezte az eljövendő változásokat, szükségességüket is átérezte, nagypolgári neveltetése és harmóniakereső intelligenciája miatt mégsem tudott teljesen azonosulni velük. A kitörő forradalom elől Párizsba menekült, de az orosz emigránsok között sehogy sem találta a helyét. Végül egy mély, honvággyal súlyosbított lelki válság után úgy döntött, hogy fiával hazatelepül – a harmincas évek Szovjetuniójába, a zsdanovi irodalmi életbe. Mint volt emigránst, gyanús elemként kezelték, korlátozták, végül vidékre száműzték. Szörnyű nélkülözések között halt meg 1941-ben, úgy, hogy még egyetlen fia is ellene fordult. Cvetajeva mindig különbözni akart, rettegett a szürkeségtől, a konvencióktól. Mindig az árral szemben haladt, és ez – akkor és ott – nem volt nyertes stratégia.

Annának azon az órán olyan közeli, olyan ismerős volt valahogy ez a történet, hiszen ő is szívesebben állt arra az oldalra, ahol csak kevesen álltak, szerette a másságával megdöbbenteni a környezetét, különös egyéniségével dacolni a környező szürkeség ellen. Ugyanakkor, mint egy gyerek, állandóan rettegett a büntetéstől, hiszen ott belül nagyon is érezte, hogy az arany középút mögött az emberiség évszázados tapasztalata áll. Eleinte mégsem szeretett erre az óvatos hangra hallgatni, taszította a kitaposott ösvény; érdekesebbnek tartotta a dacot, a szembeszegülést, még akkor is, ha az végül szenvedéssel járt.

Nekem ez először meglehetősen furcsa volt, én ennél sokkal óvatosabban éltem már akkor is. Később azonban láttam, milyen erő és mennyi lehetőség van abban a merészségben, amivel Anna a szívét követte, akármerre vitte is őt. Az egyetemi szakválasztásához is volt köze ennek a dacnak, hiszen az orosz nyelv és kultúra szeretete a múlt század nyolcvanas éveiben korántsem volt divatos.

Azon a bizonyos Cvetajeva-órán Voronyezsben, merész ötlet fogalmazódott meg benne.

– Miért ne írhatnék én is?

– Ugyan miről? – kérdeztem tőle.

– Például erről az abszurd Voronyezsről. Arról, ahogy idekerültünk, arról, hogy milyen nehezen fogadtuk el ezt a várost, és Voronyezs is milyen nehezen fogadott el minket. Úgy ellenállt, mintha csak tudta volna, hogy mi is részesei leszünk – ha csekély mértékben is – annak a folyamatnak, ami végül a felszabadító változások és a káosz felé vitte, és ahogy mi is védekeztünk ennek a múltba ragadt helynek az egyéniségölő szellemisége ellen. Mert védtük a kis világunkat, a kultúránkat, a gyerekes álmainkat, amelyek végül olyan fájdalmasan foszlottak szét bennünk… És talán arról is írhatnék, hogy milyen nehezen fogadtuk el egymást. Azt, hogy össze vagyunk zárva – néhány tucat magyar diák kétezer kilométerre az otthonától –, egymásra utalva, mert másként nem lehet kibírni.

– Ugyan – mondtam neki –, miből gondolod, hogy ez bárkit is érdekel?

– Emlékszel, amikor arról beszélgettünk, hogy mennyi tanulsággal járt már eddig is ez a néhány év? Hogy itt, külföldön, magunkra hagyatva, elkerülhetetlenül szembe kellett néznünk önmagunkkal? Meglehet, az egészben ez volt a legnehezebb… Talán másoknak is szolgál némi tanulsággal. Meg aztán, azt hiszem, nagyon kevesen tudják, hogyan is néz ki valójában alulnézetből ez az ország.

– Egyáltalán nem tudják!

– Mint ahogy mi sem tudtuk, hogy hová jöttünk. És itt van ez a kollégium, ahol nyolcvan ország diákjai élnek együtt. Ez is egy külön világ. Itt élünk múlt és jelen, a különféle kultúrák, szokások, igények, elvárások állandó kavargásában, és sok izgalmas gondolattal a fejünkben a világról és önmagunkról. Akik voltunk, és akivé itt lettünk…

Ettől kezdve lelkesen gyűjtögette a naplóba, füzetlapokra, papírcetlikre rótt feljegyzéseit a leendő könyvhöz. Sajnos azonban a lendülete hamar megtört, mert minden energiáját felemésztették az ismétlődő magánéleti válságok. Amikor végül jobban lett, már nem érezte olyan fontosnak ezt a könyvet, és a jegyzeteket – az emlékeivel együtt – egy bőrönd mélyébe süllyesztette.

*