Ébredések fényei

Intermezzo

IntermezzoÖt évvel később, Párizsban találkoztunk ismét. Ősz volt, és hatalmas falevéltorlaszokat hordott össze a szél az utcákon, amikor egy napon a Porte Maillot-nál sétáltam. Nézelődtem, és álmélkodtam a párizsi hangulat bensőségességén a szelíd, szinte simogató napsütésben, amikor megláttam Annát a kislányával. (Mekkora esély van egy ilyen találkozásra? Meglehetősen elgondolkodtató véletlen…)

– Ez aztán a meglepetés, Marcsi, hát te mit csinálsz itt? – kérdezte szinte kiabálva.

– Szabadnapom van, sétálgatok. Egy családnál vagyok fille au paire. Franciát tanulok. Hát te?

– Dénes itt dolgozik most. Gyere, üljünk be egy kávéra valahová, annyi mesélnivalóm van! Itt, a Grande Armée sarkán van egy nagyon klassz hely, remek a kávéjuk. Ki is lehet ülni az utcára.

– Aranyos a kislányod – mondtam, és megsimogattam a hosszú, hullámos haját.

– Egy igazi kis tündér! Ő a legdrágább kincsem… Már egy éve, hogy itt vagyunk – kezdett aztán mesélni Anna elgondolkozva. – Annyira kellemes itt! Igazi jutalomnyaralás a sok kínlódás után…

– Csak olyan furcsák ezek a franciák… – mondtam nevetve. – Képzeld, főztem egyszer a családnak, akiknél dolgozom, gulyáslevest, és csak úgy tudták megenni, hogy az anyuka elvitte és összeturmixolta!

– Hozzánk is jöttek egyszer vendégségbe franciák, és a jó kis cérnametéltes csirkehúslevest késsel és villával akarták megenni. Hát, igen, mások itt a szokások.

– Hogy éltek, Anna, mivel telnek a napjaid itt?

– A kislányommal vagyok naphosszat, sokat járunk ide, a tér másik végébe, a játszótérre. Egyébként pedig azzal töltöm az időt, hogy tanulmányozom az embereket. És tudod, mire jöttem rá, épp ma reggel? A franciák ugyanolyan találékonyak a kapitalizmusuk elől való menekülésben, mint az oroszok voltak annak idején, amikor a szocializmusuk elől kellett menedéket keresni a lelki nyugalmuk érdekében. Az megnyomorított volna – ez lezüllesztene…

– Hogy micsoda? Ezt hogy érted? – tettem le hirtelen az aranyszegélyes porcelán kávéscsészémet. Váratlan kezdés volt ez, de végül is nem meglepő: Anna mindig is ilyen filozofikus alkat volt. Jobban szeretett ilyesmiről beszélgetni, mint a konvencionális család, munka, pasik, főzés, időjárás témákról.

– Az a szocializmus, ami a Szovjetunióban létezett, léleknyomorító volt, ezt tudod – magyarázta. – Ugyanakkor adott egy vélt vagy valódi erkölcsi tartást, tisztaságot, felülemelkedő egyszerűséget egy idő után annak, aki erre fogékony volt, és aki a saját kis eszközeivel ellenállt a körülményeknek. Itt, Párizsban szabad lehet az ember minden értelemben, viszont a kapitalista gazdasági viszonyok – a kereskedelmi alapon működő tévék, könyvkiadók, újságok, boltok, miegymás – leginkább az ember legprimitívebb vágyait és igényeit szolgálják ki, mert erre van tömegigény. A rafinált reklámok még biztatnak is, hogy olyasmire költsük a pénzünket, ami eszünkbe se jutott volna; miközben, ha az igazi értékek után nem nyomozol különösebben, akkor meg se találod őket. Résen kell lenni, hogy ne húzza le mindez a közízlés, a közönségesség szintjére azt, akiben ennél több van.

– Igaz… A legjobb könyveket és a legjobb előadásokat szinte sehol sem hirdetik. De a barátaim, Kritchmarék – egy francia értelmiségi házaspár – például valahogy mégis mindig tudják, hogy mit hol érdemes venni, és hová lesz jó elmenni. Ugyanúgy, mint Voronyezsben az orosz szobatársunk, Léna.

– Én azért szeretek itt lenni – folytatta Anna. – Itt minden megvan, ami Voronyezsben hiányzott. Igaz, mások errefelé az emberek… Mintha fényévekre lennének egymástól. Lehetséges, hogy minél jobb körülményeket teremtünk magunknak, annál többet veszítünk a másokkal való örömteli együttlétre való képességéből?

– Ebben is lehet valami… – mondtam elgondolkodva. Szerettem ezt Annában, hogy sokszor elindított bennem valamilyen gondolatot a szavaival, ami fontos felismerésekhez vezetett.

– Úgy érzem, itt megint csak más lettem – folytatta Anna. – Ha elsajátítasz egy nyelvet, valahogy magadra veszed a másik nép egész történetét, kultúráját, gondolkodásmódját is. Rejtélyes módon elkezded érezni a lelküket, azt, ami közös bennük. Óhatatlanul azonosulsz velük egy bizonyos mértékig, amikor a nyelvüket tanulod, köztük élsz, másképp nem megy sem a nyelvtanulás, sem a beilleszkedés.

– Ugyanakkor megvan a különbözésnek is a maga mámora és keserve – tette hozzá. – Ugye érezted már te is, Marcsi, milyen más külföldön ülni például egy játszótéri padon, mint otthon? Itt mindenféle elbizonytalanító gondolatok rohanják meg az embert, otthon viszont kapaszkodót találsz mindenben: bárhová nézel, minden ismerős és meghitt. Itt nincsen semmi más, csak te magad.

– Nagyon is érzem – feleltem bólogatva. – Állandóan. Neked itt a családod, de én idegenek között élek, egyedül. Különben néha kifejezetten hasznos, ha az ember végre szembenéz önmagával – mondtam. – Jó, ha tisztába kerülünk azzal, kik is vagyunk, és hogy minek mit köszönhetünk.

Autók dudáltak, és a Bois de Boulogne felől friss avarillatot hozott az enyhe szél.

– Képzeld, mostanában sokszor álmodom Voronyezsről, pedig már lassan öt éve, hogy eljöttünk onnan – folytatta Anna a gőzölgő, illatos lattéját kavargatva. Az egyik ablakból lassan hömpölygő, hol elhalkuló, hol felerősödő harmonikaszó hallatszott, és a zene a kellemes délutáni napsütéssel együtt egészen távolivá varázsolta mindazt, amiről Anna mesélt. Megjelent a pincér, és két üveg Perrier-t meg egy kólát tett az asztalunkra.

– Persze nem az igaziról, ezt mindig megállapítom, amikor felébredek, hanem amivé bennem vált. Talán a nélkülözések és próbatételek szimbólumaként jön elő nálam; azt hiszem, Jung írt ilyesmiről. Különben – nem tudom, észrevetted-e –, amíg Voronyezsben leszóltak minket, miközben titkon irigyeltek, addig Párizsban felmagasztalnak, miközben titkon lenéznek. Szerintem a legjobb otthon maradni.

Nevettünk ezen. Mindazonáltal azért nem tudtam teljesen egyetérteni azzal, hogy az oroszoknál olyan nagyon rossz lett volna.

– Érdekes, hogy mennyire másként éljük meg ugyanazt a világot. Én szerettem Voronyezsben lenni, jó kis kaland volt. Persze az igaz, hogy az a város nem olyan hely volt akkor, ahol csak úgy spontán boldog tudott lenni az ember. Tenni kellett érte, meg kellett küzdenünk ezért nap mint nap, ki kellett találnunk a módját, ki kellett szenvednünk magunkból. Mégis jó, hogy végigéltük mindezt, sokat köszönhetek itt, Párizsban is az ottani tapasztalataimnak.

– Erről eszembe jut az a Caj Westenberg-idézet, amit nemrégiben fordított le finnről Ritus – mondta mosolyogva Anna. – Ha jól emlékszem, valahogy így hangzik: „Mindenben látszik, / hogy én nézem. / És nézem, hogyan látsz te más szemmel, / ahogy én nem. / Ezért nem unok meghallgatni semmit, / amit nem mondasz el nékem…” Ez is mutatja, hogy milyen fontos az életben a szubjektum, amit annyira tagadtak Voronyezsben az egyetemen. Senki sem képes teljes egészében megélni és felfogni a mindenséget, mind csak egy-egy kis részt érzékelünk, a saját belső világunknak megfelelően.

Anna kislánya nyűgösködni kezdett, de amikor az anyja ölébe ülhetett és kapott egy kanállal a kávé habjából, megnyugodott.

– Mi van a könyveddel? Emlékszel, amit írni akartál Voronyezsről – vetettem közbe hirtelen.

– Azt hiszem, nem lenne jó megbolygatni az emlékeket – mondta hosszú hallgatás után. – Örülök, hogy a visszatérő álmaim ellenére kezdem lassan elfelejteni…

Sóhajtott.

Sokáig hallgattunk.

Valami nem stimmelt nekem. Ez nem ő, nem lehet ő.

– Talán te is kompromisszumot kötöttél az élettel? – szegeztem neki a provokatív kérdést. – Igazán kár lenne érted.

– Tudod, amikor kisgyerek voltam, nem hittem, hogy valaha is felnőtt leszek. Később egészen biztos voltam benne, hogy én teljesen más felnőtt leszek, mint a többiek. Aztán egyszer csak azon kaptam magam, hogy már csak egy icipicit különbözöm tőlük… Szerencsés vagy, ha neked még vannak illúzióid.

– Mit szólnál, ha megírnám én a könyvedet? – kérdeztem egy régi, erős vágyódásnak engedve. – Nem vagyok író, tudod, de szeretném kipróbálni, hogy képes vagyok-e rá. Azonkívül ezt a könyvet muszáj megírni. Amit mi akkor átéltünk, az ma már történelem.

– Nehezebb ez, Marcsi, mint gondolnád! – sóhajtotta. – Kell egy bizonyos távlat, több, sokkal több, mint ez az öt év… És hidd el, nincs emberpróbálóbb dolog, mint magunkról írni. Nagyon-nagyon nehéz. Sajnos én már nem tudok igazán hinni abban, hogy képes lennék ezt úgy megoldani, ahogyan a szívem diktálja. Olyan szépen és olyan érzékletes megfogalmazással, hogy az mások számára is érthetővé, láthatóvá és tapinthatóvá tegye mindazt, amit megéltünk, és ahogyan magunkban a fájdalmat kinccsé változtattuk. Meg aztán annyi minden más van az életben, amire figyelni kell, amire időt kell szánni, mert fontos, és mert jó… De ha téged ez lelkesít, elküldöm neked a jegyzeteimet, a naplómat, és néhány, Voronyezsből írt levelemet, ami megmaradt. Segítek, amiben tudok, de nem szeretnék ezzel nagyon sokat foglalkozni, mert sok emlék még mindig felkavar. Most már megvan a számom; hívj, ha kérdeznél. Igen… Voltaképpen örülnék, ha megírnád, akkor is, ha nem könnyű… Azt hiszem, neked van igazad: az élet megjutalmazza azt, akinek van bátorsága ellenállni az önmagától eltávolító kísértéseknek.

Első rész1001. Orosz nyelv és irodalom

Felvételi tárgyak: orosz nyelv és történelem,

ill. egy másik idegen nyelv.

Keretszám: 30 fő

Színhely: Szovjetunió.

(A Művelődési Minisztérium

1985-ös ösztöndíjas tájékoztatójából)