Ébredések fényei

Csótányok…?

Csótányok…?Egy sok évvel azelőtti sikertelen kísérlet után, 1985-ben ismét magyar ösztöndíjasokat küldtek a Szovjetunióba egyszakos orosztanári képzésre… Ebben az évben hirdette meg Gorbacsov a gyorsítás, az átépítés és a nyilvánosság politikáját, azaz a peresztrojkát. A szovjet–magyar államközi szerződésben meghatározott ösztöndíjas-létszámot a magyar diákok érdektelensége miatt már évek óta nem sikerült feltölteni. A bölcsészeti szakokra azonban mindig akadt jelentkező; talán ezért döntöttek úgy az akkori Művelődési Minisztériumban, hogy – egy sok évvel ezelőtti próbálkozás után – ismét meghirdetik a kint elvégezhető orosz szakot. Néhány lelkes apparátcsik biztosra vehette, hogy a reményt keltő gorbacsovi „új szelek” sikeresen megreformálják majd a szocializmust – így hamarosan még nagyobb szükség lesz jól képzett és elhivatott orosztanárokra.

Akadtak is vállalkozó kedvű jelentkezők: ki kalandvágyból, ki az orosz nyelv iránti rajongásból, ki menekülési kényszertől indíttatva adta be a jelentkezési lapját, de olyan is volt, aki otthon anyagi vagy egyéb okok miatt nem tudott volna tovább tanulni. Annánál ezek a motivációs elemek mind megvoltak, de talán a legerősebb mégis a menekülési vágy volt benne, menekülni szeretett volna az otthoni nyomasztó légkörből, édesanyja depressziójától, az állandó pénztelenségből, a kilátástalanságból. Annáék budapesti gimnáziumából – az ország akkori egyetlen két tannyelvű középiskolájának végzősei közül – hatan is jelentkeztek.

A legsötétebb, ködös-sáros februári napon az ELTE bölcsészkarának Duna-parti épületébe hívtak minket a szóbeli felvételire. Egyenként kellett a kétfős bizottság elé járulnunk. A hatalmas teremben, a hideg neonfényben, a rettenetesen szigorúnak tűnő vizsgáztatók előtt mindannyiunknak megremegett a lába.

Utána izgatottan faggattuk egymást: Tőled mit kérdeztek?

– Hú, hát a török izé… hódoltságot – válaszolta egy szőke lány. – Mázlim volt, mert pár mondat után megállítottak. Többet nem is tudtam volna mondani erről. Aszonták’ aztán, hogy meséljek a kedvenc témámról. Naná, hogy a húszas évek gazdasági válságáról beszéltem, azt speciel pont tegnap olvastam el.

– Én is a kedvenc témámról beszélhettem – tűnődött el Anna. – Oroszból pedig egy napomat kellett elmesélnem – általános iskola hetedikes anyag!

Csodálkozva néztek össze. Ez gyanúsan könnyen ment… De aztán az írásbeli már nehezebb volt, és ez egy időre elültette bennük a gyanakvást.

Én nem tudom alátámasztani, hogy a felvételi egy sétagalopp lett volna. Engem alaposan megizzasztottak, és csak valami isteni csoda lehetett, hogy a legtöbb kérdésre tudtam a helyes választ, és így felvettek. Nekem ez óriási öröm volt.

***

Néhány héttel az írásbeli felvételi után, március huszonhatodikán egy „alkalmassági elbeszélgetésre” kellett mennünk a Minisztériumba, a Szalay utcába – írja régi jegyzetében Anna.

Naszály Timi, az egyik gimnáziumi osztálytársam, aki szintén velünk felvételizett, azon aggódott az elbeszélgetés előtt, hogy vajon lemossa-e a fekete lakkot a hatalmasra növesztett körméről. Végül úgy döntött, hogy inkább mégse mossa le, mert ez annyira, de annyira ő, és senki ne várja el tőle, hogy erről lemondjon. Timi nagybátyja ötvenhatos emigráns volt, Amerikában élt, ő küldte neki háromhavi rendszerességgel a körömlakkot, meg még sok minden mást, amit nálunk akkoriban nem lehetett kapni.

Én fel voltam készülve politikai jellegű kérdésekre is (úgy terveztem, hogy őszintén válaszolok, lesz, ami lesz), de nem volt semmi ilyen. A minisztérium képviselői – három hölgy – leginkább csak aziránt érdeklődtek, hogy kitartónak ismerjük-e magunkat, mit szólnak a szüleink a terveinkhez, és legfőképpen: félünk-e a csótányoktól.

Mi volt az értelme ennek az „elbeszélgetésnek”? Olyan volt, mint egy szondáztatás, hogy alkalmasak vagyunk-e egy durván nehéz életre… Nyilván ennyi idő alatt nem tudtak megismerni minket, csak jól kellett tudni válaszolni az egyértelmű kérdésekre.

Rosszat sejtettem azonban a kérdések hallatán, így élve a lehetőséggel, megpróbáltam megtudni, melyik városba kerülnénk, hiszen erről mit sem írt az ösztöndíjas tájékoztató. Határozottan és röviden válaszoltak, úgy, hogy több, erre vonatkozó kérdést eszembe se jusson feltenni. „A szovjet felsőoktatási minisztérium, a Minvuz, évente dönti el, hogy a meghirdetett szakok mely városokban indulnak. Az orosz szakra vonatkozóan még nem született döntés, de nagyon valószínű, hogy Moszkva, Leningrád vagy Kijev lesz a helyszín.”

Ez azért megnyugtatóan hangzott: úgy gondoltam, nehezen tudnék megszokni egy kisvárost. Voltak aggasztó elképzeléseim arról, hogy egy kis településen mennyire borzasztóan figyelik egymást az emberek, és én ettől irtóztam – de arról még nem volt tudomásom, hogy a Szovjetunióban mekkora különbség volt a körülmények és az ellátottság tekintetében a kisvárosok és az említett három legnagyobb között. Ezt akkor inkább csak sejtettem.

Timi két hét múlva levelet kapott a minisztériumból, a felvételi kérelmét elutasították. Ki tudja, miért: a hosszú fekete körme vagy az amerikai nagybácsi miatt? Ez most már örök talány marad.

Hamarosan megjött az én értesítésem is: felvettek…

**