Lassan lefejtem magamról Iván karját. A családja irányába pillantok, akik néhány méternyire állnak csupán, így szinte biztos, hogy mindent hallanak.
– Tetszik a város? – kérdezi Iván, miközben hosszú ujjaival végigsimít az arcomon.
A táskám pántját piszkálom idegesen, bólintok.
– Gyönyörű.
– Te vagy nagyon gyönyörű – vágja rá azonnal.
Érzem, ahogy megmagyarázhatatlan okból a pír felkúszik az arcomon. Tudom, csak azért mondta, mert Pamela itt áll mellettünk és minden egyes szavunkat kihallgatja. Ha kettesben lennénk, Iván valószínűleg nem mondana nekem ilyet.
– Nem vagy éhes?
– Jézusom, alig vártam, hogy valaki megkérdezze – sóhajtok fel megkönnyebbülten. Egyrészt tényleg éhes vagyok, így ezt legalább nem kell színlelnem. Másodsorban pedig hálás, amiért nem forszírozza tovább a hamis
