A Főnök ajánlata

Fejezet 8

Megnyugtató.

Olyankor elfelejtkezek róla, hogy egy zsarnok seggfej. Azonban senki mással nem hallottam ilyen hangot megütni, kivéve, amikor a privát telefonján beszél.

Velem kifejezetten lekezelő, túlságosan morózus, lehetetlen alak. Már megfordult a fejemben, hogy két énje van. Csak a kérdés, melyik az igazi.

– Mi is a neve? – veszi elő a telefonját Kinga.

– Vasvári Iván – mondja helyettem Zsófi.

Pár másodpercig pötyög a készüléken, majd hangosan felkiált. A karfán áthajolva nyomja a képembe a telefont.

– Jézus atya gatya! Nézzétek! – kapkod levegő után.

Iván i********:-profilját nyitotta meg. Egy pöccintéssel lejjebb görgeti az alkalmazást, így elém tárult az Iván által készített képek sokasága. Néhány nyaraláson készült fotó, tengerpart, pálmafák, majd a homokot hó váltja fel, síelés, snowboard. Nem lepődöm meg, hogy a fotók legtöbbje tájkép. Ő nem tűnik olyan típusnak, aki telefonnal a kezében szelfizget.

– A kezemre csorog a nyálad – nézek fel Kingára.

Zsófi, aki eddig hason fekve terült el mellettem, átmászik rajtam, és a telefonra mered.

– Mikor akartad elmondani, hogy a főnököd egy két lábon járó szexisten?

– Azt sem tudom, mit jelent az, hogy szexisten – tárom szét ártatlanul a karjaimat.

Zsófi közvetlenül az arcom elé helyezi a mobilt, amit azon nyomban eltolok magamtól, mivel három centiméter távolságból szinte semmit sem látok. A képen Iván egy szörfdeszkát tart a kezében, a haja hosszabb, mint amilyen általában, borostás arcán a szeme szinte egyszínű az óceán kékjével. Széles vállán és izmos mellkasán vizesen csillog a napfény. Ha csak ennyit látnék belőle, akkor azt mondanám, Vasvári Iván tényleg jól néz ki.

Csak ne szólalna meg, mert azzal abszolút elrontja az összképet.

– Az értelmező szótárban valószínűleg az ő képe van a szexisten szó mellett – mutat a képernyőre Zsófi.

Eltolom a kezét. Megdörzsölöm fáradt szememet.

– Valahogy nem tűnt fel egy kávéfőzés és egy kocsimosás között.

– Lemosatta veled a kocsiját? – háborog Kinga. A telefonját eldobja a kanapé másik felébe, amire Alfréda felénk fordítja a fejét. – Mekkora tahó!

– Az asszisztense vagy, nem a cselédje. Egyszerűen csak nemet kellene mondanod – mászik vissza Zsófi a szőnyegre.

Egy nadrágot veszek ki a kosárból és elkezdem összehajtani. Muszáj lefoglalnom a kezemet.

– Nem olyan könnyű.

Mármint nemet mondanom. Az egyetemen, a családomnak, a munkahelyen, még a barátnőimnek is nehezen mondok nemet.

A Gergővel való kapcsolatom is ezen alapult. Mindig mindenben a fiúé alá rendeltem az én akaratomat. Ám olyan sokszor mondtam igent, hogy a végén pont az ellenkezőjét értem el vele. A túl sok igen túl sok vállalással járt, ami előbb-utóbb megbosszulta magát.

Az, hogy csalódást okozok másoknak, a legnagyobb félelmemmé vált.

– Dehogynem tudsz! Na, próbáljuk ki – Kinga elszántan az ölébe veszi Alfrédát, aki erre elégedetlen morgással mutatja ki nemtetszését. – Lia, adsz egy húszast?

– Mármint húszezret? – kérdezem összevont szemöldökkel. A lány bólint. – Nem – mondom ki egyszerűen.

– Esküszöm, visszaadom, de nincs pénzem macskakozmetikusra. Ha nem viszem el, tuti kinyiffan. Nézz csak rá! – emeli maga elé az állatot, aki erre unottan Kinga arcába fújtat. – Anyám, milyen gülüszemei vannak!

Elveszem tőle a macskát, megsimogatom az állat durcás fejét.

– Sajnálom, Alfréda, de nem mész kozmetikushoz.

– Látod, nem nehéz.

Nagyot sóhajtok.

– Iván utalja a fizetésemet, amiből mondjuk ezt a palacsintát is csináltam – mutatok a kezében tartott félig üres tányérra. – Szükségem van a munkára, ha nem akarok visszamenni a szüleimhez.

A szüleim sosem tartották jó ötletnek, hogy felköltözzek a fővárosba. Szerintük ott kellett volna maradnom a faluban, ahol felnőttem, beállni a családi vállalkozásként működő autósboltjukba, keresni egy férjet, majd gyerekeket szülni. Az utóbbi kettőt a lehető leggyorsabban.

Mindezzel semmi baj nem is lenne, ha nem erőltetnék rám az elképzeléseiket. Mármint minden szülő a legjobbat szeretné a gyerekének, ez természetes. De meg kellene tanulniuk, és legfőképpen elfogadniuk, hogy már felnőttem. Saját elképzeléseim és terveim vannak az élettel kapcsolatban, amik nem egyeznek az övéikkel.

Ezt így egyszerű megfogalmazni, de a makacs apámnak, aki mindig minden helyzetben azt gondolja, neki van igaza, lehetetlen megmagyarázni.

Az egyetlen szerencsém, hogy a nővéremnek – Dórinak – nincsenek világmegváltó tervei. Érettségi után összeházasodott a gimis barátjával, akitől azóta már két kislánya született.

Apám szerint nekem is követnem kellene a példáját, nem pedig fekete bárány jelmezben városi lányt játszani.

Összehajtogatom a maradék ruhát a kosárból, majd a szekrénybe teszem őket. A gondolataimba mélyedve ülök vissza a szőnyegre, az ölembe veszem Alfrédát, aki morgolódik ugyan, de végül belesimul a tenyerembe.

Kingát és Zsófit teljesen leköti, hogy megvitassák, vajon melyik versenyzőnek kellene kiesnie, én azonban hiába bámulom a tévét, máshol járok.

Apám elég régimódi felfogású, szerinte az a legjobb, amit tehetsz az életben, ha elfogadod a sorsodat, és abból próbálod kihozni a legtöbbet. Az én életem a kis faluban kezdődött, így ott is kellene befejeződnie.

Amikor közöltem velük, hogy Budapestre szeretnék költözni és egyetemre járni, először úgy gondolták, ez csak egy hirtelen támadt ötlet, úgyis elfelejtem. Amikor viszont az érettségi után megkaptam a felvételi papírokat, belátták, komolyak a szándékaim.

A továbbtanulással nem volt semmi bajuk, ők is azt szerették volna, hogy egy jó iskolában szerezzek diplomát. A legnagyobb gond az volt, hogy az egyetem kétszáz kilométerre volt a kis falunktól.

Nagy veszekedések után végül ők is belátták, nincs mit tenniük, muszáj elengedniük a fővárosba. Az évek során viszonylag megbarátkoztak vele, hogy itt élek. Vagyis inkább csak elfogadták, van egy eszement lányuk.

Persze minden egyes alkalommal, amikor telefonon beszélünk vagy éppen otthon vagyok, meg kell hallgatnom a kiselőadást, hogy mennyivel jobb élete van a nővéremnek, mennyivel sikeresebb nálam.

Férje van, saját lakásuk, és a gyereknevelés mellett még a faluban lévő egyetlen virágbolt vezetésére is van ideje és energiája.

A szüleim minden lehetőséget megragadnak, hogy mindezt az orrom alá dörgöljék, majd nekem szegezik a kérdést: mikor költözök vissza? Mintha ez borítékolva lenne.

A nővéremet mindig talpraesettebbnek tartották, bezzeg, ha Dóri költözött volna fel, akkor minden más lenne. Nem hisznek benne, hogy megállom a helyem, sem itt, sem az életben. Ezért is ragaszkodom ehhez az álláshoz a Smaragd Klinikán. Ha elvesztem a munkámat, nincs annyi megtakarításom, hogy hónapokig tudjam fizetni az albérletet. A mai világban pedig nem hull könnyűszerrel az ölembe egy új munkahely, így szükségem van a pénzre.