Otthagyom őket, megkerülöm az egész társaságot, és a ház melletti járdán előremegyek.
Kornélia a bejárati ajtó előtt áll, a szeme csukva, homlokát az oszlopnak dönti. Ahogy meghallja a lépteimet, felkapja a fejét, mintha valami bensőséges dolgon kaptam volna rajta. Az autóm felé biccentek.
Minél előbb legyünk túl ezen.
– Iván, elmentek? – kiált utánam az anyám.
A fenébe!
Tudhattam volna, hogy észrevesz.
– Sajnos közbejött valami – mondom szűkszavúan.
Csattogós papucsában sietve igyekezik a kapuhoz, amit Lia éppen akkor húz be maga után.
– Micsoda? – kíváncsiskodik nagyokat lihegve.
– Kornélia macskája… khm, nagyon beteg.
A lánnyal ellentétben, akinek most is megrándul az arca a hazugságot hallva, nekem nincs bajom azzal, hogy eltitkoljak anyám elől dolgokat. Az évek során elsaját
