Léna
Látjuk őket, oltári megkönnyebbülés, hogy messziről kiszúrom Anita haját, pedig jó sokan mászkálnak a parton.
– Gyere, mindjárt ott vagyunk! – kiáltom Hannának.
– Várj! – érinti meg Hanna a vállamat. Kipirult az arca, és egy kicsit izzadt is. Na nem mintha én ne kezdtem volna már izzadni. – Azt mondtad, hogy szólunk nekik, ne menjenek ki a hotelből. De ők már kint vannak!
– Jó, azért siessünk! – rázom le a vállamról a kezét.
– De veszélyben vagyunk, nem? Ha igaz, amit hallottunk…
– Okés, akkor te ne gyere, de én rohanok! – vetem hátra. Mindig én voltam a gyorsabb. Néha össze is vesztünk, mert nehezen viselte, hogy legyőztem futásban, még ha volt is holtverseny, ellenem nem tud nyerni. Nem haragszom rá, ha nem tart velem.
Sprintre kapcsolok, és a tekintetemet Anita alakjára szeg
