A rémálmok múzsája - Muse of Nightmares

1. Akár az ékkő, akár a dac-2

– Csináld meg magad! – csattant fel Nova. – Téged úgysem fognak megvizsgálni.

Skoye arca elborult. Nem volt hozzászokva, hogy a lányok visszabeszéljenek neki, de nem csupán maga a feleselés dühítette fel. Érzékelte Nova hangjának élét. Kihallotta a szavaiból a gúnyt, a megvetést. Annak idején a mezárthok mindenkit megvizsgáltak Rievában – leszámítva a csecsemőket –, ám végül aztán csak egyetlenegy ittenit választottak ki: Niyokát, a két lány édesanyját. Niyoka képessége lehengerlő volt: a szó szoros értelmében lehengerlő erejű harci adottság. A fiatal nő képes volt lökéshullámokat kibocsátani, a földben ugyanúgy, mint a levegőben. Az egész falut megrázta a képességével – mármint szó szerint –, mikor legelőször kitört belőle az ereje, és lavinát okozott, ami teljesen betemette a lezárt bányához vezető ösvényt. Tulajdonképpen Skoye adottsága is harci képességnek számított, ám olyan gyenge erejűnek bizonyult, hogy a mezárthok csak nevetségesen kevés hasznát vehették volna. A nő olyan érzést tudott kiváltani, mintha valakit tűkkel szurkálnának – legalábbis a vizsgálata rövid idejére képes volt erre. Csakis a kiválasztottak őrizhették meg a képességüket, és szigorúan kizárólag a birodalom szolgálatában használhatták azt. Mindenki másnak, aki nem volt méltó arra, hogy a harcos varázslók közé álljon, vissza kellett változnia átlagossá, hétköznapivá. Erőtlenné. Fakóvá.

Skoye mérgében felemelte a kezét, hogy pofon csapja Novát, ám Kora elkapta a csuklóját. A lány egy szót sem szólt, csak megcsóválta a fejét. A mostohaanyjuk visszarántotta a kezét, ugyanolyan döbbenten, mint amilyen dühösen. A két testvér mindig is könnyen magára tudta haragítani őt – nem is annyira az engedetlenségükkel, sokkal inkább ezzel a sajátos érinthetetlenségükkel, ami mintha mindenki más fölé helyezte volna őket. Mintha joguk lett volna lenézni a többieket, akik úgysem érhettek fel hozzájuk.

– Azt hiszitek, titeket is ki fognak választani, csak azért, mert őt kiválasztották? – háborgott Skoye. Köpni tudott volna a méregtől. Nem elég, hogy Niyokát, a különleges, tökéletes Niyokát kiválasztották a mezárthok, és elhagyhatta ezt a pokoli, fagyott kősziklát a semmi közepén, még itt is maradt a szellemalakja a férje szívében és a lányai fantáziájában, meg az egész falu büszke emlékezetében. Niyoka elszökhetett, ugyanakkor örökre megőrizhette itt a hamis tökélyét mindenki szemében: örökkön-örökké a szépséges, ifjú édesanya maradhatott, aki nagy dolgokra volt hivatott, és elment beteljesíteni dicső sorsát. Skoye vicsorogva, gúnyosan vigyorgott a lányokra. – Azt hiszitek, jobbak vagytok nálunk? Azt hiszitek, hogy anyátok jobb volt?

– Dehogyis hisszük – mordult válaszul Nova mindhárom kérdésre – Tudjuk. – A mostohaanyjukra acsargott, mint aki mindjárt harap.

Kora azonban megragadta a testvére kezét, és elrángatta onnan, a sziklás emelkedőn kígyózó ösvény felé húzva a húgát. Nem ők voltak az egyetlenek, akik a magaslathoz tartottak. Az összes többi lány és asszony is elindult vissza a faluba. Elvégre látogatók érkeztek. Rieva a világ legeslegvégén volt – vagy talán inkább a legeslegalján. Ha a világoknak lenne lefolyója, ez a sziget biztosan azt a helyet jelölte volna. Bármiféle idegen felbukkanása ugyanolyan ritkaságszámba ment itt, akár egy lepke feltűnése a vihar förgetegében. Ráadásul ezek az idegenek mezárthok voltak. Ezekről a látogatókról senki sem akart lemaradni, még akkor sem, ha ez azt jelentette, hogy a parton hagyott juoltetemek netán megrohadnak a napon.

Lelkes csevegés, fojtott nevetés, izgatott morajlás és zsizsegés hallatszott körülöttük. Viszont rajtuk kívül senki más nem fáradt tisztálkodással. Nem mintha Korát és Novát kimondottan tisztának lehetett volna nevezni, de legalább lesikálták az arcukról meg a kezükről a mocskot, így a bőrük nemcsak rendesen látszott, hanem ki is pirult, ujjaikkal pedig hátrafésülték a sós víztől nyirkos hajukat. Mindenki más csupa vér, belsőség, zsír és veríték volt. Néhányan még mindig szorongatták a kampójukat-késüket. A sokaság úgy festett, akár a kaptárból előrajzó, gyilkos méhek raja.

Mire elértek a faluba, a darázshajó már leszállt a tisztásra. A férfiak és fiúk köré gyűltek, és ahogy a megérkező lányokra-asszonyokra néztek, undor meg szégyen sütött a szemükből.

– Elnézéseteket kérjük a szagért! – mentegetőzött a falu elöljárója, Sergesh a becses vendégeknek.

Így hát Kora és Nova végre megpillanthatták a mezárthokat, életükben először – vagyis talán másodszor, ha Niyoka esetleg a karjában tartotta őket tizenhat évvel ezelőtt, amikor ugyanott állt, ahol most a lányai, és nem is sejthette, hogy az élete hamarosan teljesen megváltozik.

A mezárthok négyen voltak: három férfi és egy nő. A bőrük pedig valóban olyan kék volt, akár a jéghegyek. Ha a két nővér a szívük mélyén, titkon reménykedett is abban, hogy talán maga Niyoka is köztük lesz, ez az ábránd első látásra szertefoszlott. Az anyjuknak ugyanolyan világos haja volt, mint nekik, ennek a nőnek viszont göndör, fekete fürtjei voltak. Ami a férfiakat illette, az egyik magas volt és kopaszra borotvált, míg a másiknak hosszú, fehér varkocsokban lógott le a haja, egészen a derekáig. A harmadikban viszont nem volt semmi különleges, leszámítva persze a kék bőrét. Vagyis… nem látszott különlegesnek, legalábbis első pillantásra. A haja barna volt, az arca átlagos. Nem volt különösebben magas, alacsony, jóképű vagy épp csúnya. Mégis volt benne valami, amitől sokkal inkább magára vonta a figyelmet, mint bármelyik társa. Talán büszke tartása, arrogánsan felvetett álla miatt? Valamilyen megmagyarázhatatlan okból Kora és Nova egyaránt meg voltak győződve róla, hogy ez a férfi a kapitány, ő az, aki az akaratával darázzsá formálta az istenfém hajót, és elrepítette ide. Biztosak voltak benne, hogy ő a mesterkovács.

A mezárthok összes képessége között – márpedig megszámlálhatatlanul sok akadt belőlük, és az állandó variációk egyre csak tovább bővítették a varázslatos adottságok határtalan tárházát – egy magasan a többi felett állt. Mezareth világában minden egyes ember valamilyen benne rejtőző képességgel született, amely csak akkor mutatkozott meg, ha az illető megérintette az istenfémet: így nevezték a mezarthiumot, a ritka, kék elemet. Ám milliókból csupán egy maréknyi személy rendelkezett a legfőbb, legértékesebb adottsággal: azzal a képességgel, hogy formálni tudja magát az istenfémet. Az ilyen mezárthokat mesterkovácsnak nevezték, mivel úgy tudták alakítani a mezarthiumot, ahogy az egyszerű kovácsok az egyszerű fémet – habár a mesterkovácsok nem tüzet, üllőt és kalapácsot használtak ehhez, hanem az elméjüket. A világukban nem létezett keményebb anyag a mezarthiumnál. Tökéletesen ellenállt bármilyen éles pengének, dermesztő vagy olvasztó hőfoknak, maró savnak. Még egy karcolást sem lehetett ejteni rajta semmivel. Egy mesterkovács elméje viszont képes volt szabadon formálni, kedvére alakítani: a fém mindenben engedelmeskedett az akaratának. A mesterkovácsok rálelhettek az istenfémre, kinyerhették és felébreszthették döbbenetes tulajdonságait. Építhettek belőle, repülhettek benne, akár még összeköttetést is alakíthattak ki vele, mintha majdhogynem eleven lény lett volna.

Mindig erről a képességről álmodoztak Rievában a gyerekek, miközben azt játszották, hogy ők a falu kék bőrű, varázserejű csatlósai, és most is erről sutyorogtak, lelkesen kipirulva. Arról beszéltek, kinek milyen alakú hajója lenne, ha kineveznék kapitánnyá: szárnyas cápákat, repülő kígyókat, fémszörnyeket, égi démonokat és halálos sugarakat képzeltek el. Néhányan kevésbé ijesztő formákat találtak ki: énekesmadarakról, szitakötőkről és hableányokról beszéltek. Kora és Nova egyik kis féltestvére, Aoki pedig kijelentette, hogy az ő hajója fenék alakú lenne.

– Az lesz az ajtó, ahol a lyuk van – csacsogta a kisfiú, és a saját hátsó felére mutatott.

– Kegyes Thakra, ne engedd, hogy Aoki mesterkovács legyen! – suttogta Kora a szeráf utazóhoz fohászkodva, akihez kis sziklatemplomukban szoktak imádkozni.

Nova halkan nevetgélt.

– Egy fenék alakú hadihajó nagyon is félelmetes volna – ismerte el. – Talán még fel is használom ezt az ötletet, ha kiderül rólam, hogy mesterkovács vagyok.

– Ugyan, dehogy! – tiltakozott Kora hevesen. – A mi hajónk természetesen egy juolt fog formálni, hogy megemlékezzünk szeretett otthonunkról.

Erre már nem sikerült eléggé halkra fogniuk a kuncogásukat, így az megütötte az apjuk fülét. A férfi egyetlen pillantással elnémította őket. Ehhez remekül értett. A lányok mindig is úgy gondolták, hogy bizonyulhatott volna ez a vele született, különleges adottságának: a vidámság eltiprása, a nevetés elnyomása. Ám az apjukról azt derítette ki a mezárthok vizsgálata, hogy elementál erővel rendelkezik. Képes volt megfagyasztani, jéggé dermeszteni dolgokat, és tény, ami tény, ez illett is hozzá. Az ereje azonban gyenge volt, akárcsak Skoyénak és szinte mindenki másnak Rievában, vagyis tulajdonképpen szinte mindenki másnak az egész világon. Az erős adottság nagyon ritka volt. Ezért indultak a csatlósok ilyen kutatásokra, és vizsgáltak meg embereket szerte a világon, olyan tűket keresve a szénakazalban, akiket besorozhattak a birodalom seregébe.

Kora és Nova biztosan tudták, hogy ők a keresett tűk. Muszáj volt annak lenniük.

Ám a vidámságuk hamar szertefoszlott, és nem csupán azért, mert az apjuk a torkukra fagyasztotta a nevetést. Azért is, ahogyan a csatlósok az összegyűlt nőket méregették… és láthatóan megérezték a szagukat is. A legkevésbé sem tudták leplezni az undorukat. Az egyikük halkan mondott valamit a társának, mire abból köhögésként tört ki az éles nevetés. Kora és Nova igazság szerint meg is tudták érteni a reakciójukat. A bűzt még ők maguk is ocsmánynak érezték, pedig hozzá voltak szokva. Akkor vajon milyennek találhatták azok, akik még sosem láttak – és végképp nem szagoltak – juolt, akiknek még soha életükben nem kellett kibelezniük vagy megnyúzniuk valamit? A nővéreknek szinte fájt a része lenni ennek az ocsmány csődületnek, tudva, hogy a látogatók szemében egyáltalán nem különböznek a többiektől. Mindketten ugyanazt a kétségbeesett könyörgést fogalmazták meg magukban. Nem tudhatták, hogy ugyanaz a gondolatuk támadt, pontosan ugyanabban a pillanatban, habár egyiküket sem lepte volna meg ez a tény.

Vegyetek észre! – szuggerálták a mezárthokat. Vegyetek észre minket! És mintha hangosan ki is ejtették volna ezeket a szavakat – mintha elkiáltották volna magukat –, a négy csatlós egyike a mondat közepén elhallgatott, elfordította a fejét, és egyenesen feléjük nézett.

A nővérek megdermedtek. Egymás munkától begörcsölt ujjaiba kapaszkodtak, és kis híján hátrahőköltek a rájuk szegezett átható tekintettől. A kopaszra borotvált férfi fürkészőn figyelte őket. Nyilván meghallotta a gondolataikat. Biztosan telepatikus képessége volt. A szemükbe nézett, és… beléjük látott. Mindketten megérezték őt az elméjükben, akár a füvön átsüvítő szellőt, miközben keresgélt bennük, és meglátta őket, pontosan úgy és pontosan olyannak, ahogy arra mindig is vágytak. Aztán váltott pár halk szót a nővel, aki erre Sergeshhez fordult, és közölt vele valamit.

A falu elöljárója igen elégedetlenül húzta el a száját.

– Talán előbb inkább a fiúkat kellene… – próbálta felvetni.

A nő azonban ellentmondást nem tűrően közbevágott.

– Nem. Ezekben a leányokban csatlósvér csörgedezik. Elsőként őket vizsgáljuk meg.

Így hát a mezárthok bevezették Korát és Novát a darázs alakú léghajóba. Amint beléptek a nyíláson, az bezárult mögöttük, egybeolvadva a fallal.