Varázslatos szerelem

Első fejezetTakarodj haza, oltsd el a villanyt, és nyírd ki magad! Kinyitottam a szemem, s tekintetem körbetapogatta a sötét kórterem tárgyait. A hófehér, kopár falak láttán minden félelmem és aggodalmam visszatért. Pánik kerülgetett. Az infúziós monitor pasztellzöld számainak kísérteties fényében sorra vettem magamban az elmúlt nap eseményeit. Igen, mentősök emelték hordágyra Westont a baseballpályán – ez volt életem legrémisztőbb pillanata. Fejemben ott sorjáztak a rémségesnél rémségesebb részletek: a Weston elernyedő kezéből a földre hulló inhalátor, a kórházba repesztő mentőautó szirénája meg a többi. Behunytam a szemem, azt kívánva, bár tűnne a pokolba a sok vérfagyasztó emlék. Weston egyenletes légzése és az állapotát mérő monitorok szaggatott csipogása ellenben arról tudósítottak, hogy él, és egyre jobban van. Testem az övéhez simult a közös takaró alatt. Ennek a közelségnek minden egyes centijét külön érzékeltem. Meleg volt a teste a vastag vászontakaró alatt, amit a nővértől kaptunk. Csak hevertem ott, annak a srácnak a karjában, aki szeretett. Csípőm máris sajogni kezdett a hosszadalmas mozdulatlanságtól. Lassan virradni kezdett, s a redőnyökön átderengett a sötétet elűző nappali világosság. Weston mocorogni kezdett. Magamban azt kívántam, bár tartana tovább az éjszaka. Veronica Gates egy magazint olvasott a kórterem túloldalán, egy terebélyes, mályvalila fotelben, a mobilja fényénél. Szögletes, fekete keretes olvasószemüveg volt rajta. Felemeltem a fejem, mire rám nézett. – Jó reggelt – suttogta alig hallhatóan. Nem akartam felébreszteni Westont, ezért nem szóltam, csak elmosolyodtam. Mikor fejemet vigyázva visszaeresztettem Weston mellkasára, két karja megfeszült, és mélyet sóhajtott. Veronica hangtalanul felnevetett, aztán átült egy közelebbi székre. – Régen a játék mackóját szorongatta úgy, mint téged. Ha ki akartam ügyeskedni a markából, miután elaludt, csak még jobban belekapaszkodott. Keresztbe tett lábbal, összekulcsolt kézzel ült ott, és mérhetetlen szeretettel nézett a fiára. – Egyszer, amikor hazajött első általánosban, azzal állt elénk, hogy „megnősülök” – utánozta a hétéves Weston hangját. Újra felnevetett, az emléken merengve. – Peter megkérdezte, „mikor”. „Később”, felelte. „És kit veszel el?”, tudakoltam én. „Erint”, mondta. – Elhallgatott, és leste, hogyan fogadom a közlését. – Akkor azt hittem, Aldert érti ez alatt. Mikor azonban megesketett, hogy soha nem mondom el ezt neked, rájöttem, hogy tévedtem. A lélegzetem is elállt, úgy meglepődtem. – Mindez nagyon régen volt. Nem hinném, hogy ma megróna, amiért most továbbadtam. – Veronica lepillantott Westonra, aztán rám. – Örülök, hogy rád gondolt, Erin! Úgy tudom, most hallasz először ilyet a számból. – Szerencsés vagyok, hogy nem adja fel egyhamar – suttogtam. Weston újra mocorogni kezdett, és Veronica közelebb hajolt a fiához. – Erin? – nyögött fel ő. Veronica felvonta a szemöldökét, és sokat tudó pillantást küldött felém. – Itt vagyok – mondtam. Továbbra is csukott szemmel Weston ráhajolt a hajamra, és csókot lehelt rá. A kórteremben már sokkal világosabb volt, mint tíz perce; több mindent lehetett látni. – Helyes. Ne is menj el! – sóhajtotta Weston. – Nem megyek – feleltem. – Ez esetben ideje megreggeliznetek – állt fel Veronica. – Jó reggelt! – köszönt ránk egy nővér, jóval hangosabban, mint a hangját tapintatosan visszafogó Veronica. – Amelia vagyok. Hogy érzi magát? – Élénkrózsaszín kórházi ruhája illett a vidám hangnemhez. Veronica közben a kórterem sarkában felvette egy székről a retiküljét és a kulcsait. Amelia csillogó, hosszú hajfonatait kontyba fogta össze a feje tetején, ami legalább tíz centivel megnövelte alacsony, dundi termetét. – Hú, engem jól kiütöttek! – sóhajtott Weston, és álmos szemmel hunyorgott rá. – A gyógyszerek hatása – mondta a nővér. – Most szépen megmérem a vérnyomását, aztán megvárjuk dr. Shuart vizitjét. Lefogadom, hogy még ma elengedi magát! – kacsintott Westonra, nekem pedig intett, hogy menjek el az útból. Engedelmesen kikászálódtam az ágyból. – Ne menj el! – szaladt ráncba Weston homloka. – Azt mondta, marad, fiam! Te jó ég! – csóválta a fejét Veronica, láthatóan mulatva a fia ragaszkodásán. Ő azonban bizalmatlanul méregetett. Bármilyen jól­esett Veronica iménti sztorija, mostanra nyomtalanul elenyészett a hatása. – Ennek a kislánynak udvarol? – fordult Westonhoz a nővér tréfálkozva. Ő nem vette le rólam a szemét, és várta, hogy feleljek helyette. – Az éjszakás nővérektől hallottam, a fél éjszakát azon a borzasztó kanapén töltötte a váróban, a másik felét pedig a maga ágyában. Aranyosak voltak együtt, azt mondták. Hát az én hátam nem nagyon bírná, a nemjóját! De nem ám, kisuram! – csóválta a fejét Amelia a kibírhatatlan gondolatra. Megmérte Weston vérnyomását. Weston hunyorgó szemmel nézte a karját egyre jobban szorító mandzsettát. Amelia láthatóan elégedett volt a mérés eredményével, amit fel is jegyzett menten a kórlapra. Ezek a számok semmit sem jelentettek nekem. – Minden rendben? – kérdezte Veronica. – Kutyabaja – bólintott Amelia. Veronica megkönnyebbülten felsóhajtott. – Reggelizhetünk akkor? – Természetesen. – A nővér hosszú, laminált étlapot nyomott Veronica kezébe. – Csöngessenek, miután eldöntötték, mit választanak: a ragacsos zabkását vagy a zsíros rántottát. Weston képéről lerítt, hogy egyik eshetőséget sem tartja túl csábítónak. Amelia amilyen hirtelen jött, úgy is távozott. Veronica is vállára kanyarintotta a retikülje pántját. – Megyek, veszek reggelit mindhármunknak. Elugrom a Braum’sba mártással leöntött pogácsáért. Weston felélénkült ettől. – Én is megyek – mondtam. – Nem, maradj inkább! – kérte Weston. Veronica a fiához lépett, arcon csókolta, aztán felkapta a kulcsait. – Felhívom apádat, és tudatom vele, hogy felébredtél. Te maradsz még? – esett rám a pillantása. Weston arcáról lerítt, ki akarja használni az alkalmat, hogy négyszemközt beszélhetünk. Veronicára néztem, és bólintottam. – Szóljatok, ha dr. Shuart ideér – mondta. – Okvetlenül szólunk – feleltem. Kisétált a folyosóra, ott körülnézett, aztán balra fordult a liftek felé. Hangja alig hallatszott ide, ahogy üdvözölte az osztályos nővéreket a recepcióspultnál. Percekkel később a lift csöngetett, jelezve, hogy elindult a földszintre. A kórterem sarkában álltam – ide húzódtam, hogy utat adjak a nővérnek. Onnan néztem Westont, aki csuklóját a feje alá téve, kiismerhetetlen arckifejezéssel hanyatlott a párnáira. – A mártással leöntött pogácsa tök finom – morogta. Gyomrom, mintegy vezényszóra megkordult erre, s mindkét kezemmel a hasamhoz kaptam. – Egész éjjel itt voltál – kijelentés volt ez, nem kérdés. Kurtán bólintottam, és karomat keresztbe fonva vártam, mi olyan egetverően fontos, hogy nem akarta szóba hozni az édesanyja előtt. Elmerülten tanulmányozta a lábujjait. – Nem muszáj az igazat mondanod. Nem rónám fel neked. – Hogyan? – kérdeztem. – Jól hallottad – nézett rám mélységes szomorúsággal. – Még ha el is mész Stillwaterbe, és imádni fogod az OSU-t; ha soha nem térsz vissza ide, az elkövetkező néhány hét emléke semmit sem jelentene nekem, ha nem szerepelnél te is bennük. Nem akarok olyasmit megígértetni veled, amit nem tudsz megtartani, Erin… most azonban mégis le tudnék nyelni némi kegyes hazugságot. Hazudj nekem! Menjünk el a bálba, ünnepeljük meg ezerrel a bizonyítványosztást, és legyen ez életünk legszebb nyara! Pattanjunk fel a hullámvasútra, és tegyünk úgy, mintha soha nem szállnánk le róla. – Éljünk továbbra is a pillanatnak? – kérdeztem halvány félmosollyal, neki azonban megfeszült az álla. – Nem, nem a pillanat öröme volt fontos eddig sem, hanem te, mindig csak te! Az ágya mellé léptem, és lehajoltam hozzá. Olyan közel, hogy a szemébe nézve megpróbáljak kiolvasni belőle valamit: ígéretet vagy annak jelét, hogy látja a jövőt. Megmarkolta a karom, és az ajkára vont. Egyszer majd elenged – gondoltam –, ez azonban még messze van. Tizennyolc évesen, mikor az egész élet előttünk állt, arra kért, adjam át magam mindenestől gyermekkorom utolsó szakaszának, s merüljek el közös nyarunkba. Egész életemben csak sodródtam, ezért is ijedtem meg, mit vár el megint tőlem. Mégis szerettem volna, ha nem lát a gondolataimba. – Bébi? – suttogta, és a tekintetemet fürkészte. A monitorok pittyegése felerősödött kissé. Talán naivitás vagy meggondolatlan légvárépítés lehetett azt remélni, hogy olyan párhuzamos univerzumban élünk, ahol tartósak maradnak a gimnazista szerelmek, mégis hinni akartam neki; bízni benne, ha csupán augusztusig is. – Legyen, ahogy akarod – mondtam végül. Mindössze halvány félmosollyal válaszolt, de azután tenyerét kócos hajamra helyezve magához húzott a tarkómnál fogva. Nyelve a számba csusszant, és együtt táncolt az enyémmel, lassú, édes ritmusra. Egyezségünk megpecsételésére az ágyra is lerántott maga mellé. Orrát a nyakamba fúrta. Felkuncogtam, bárkit megbotránkoztatva, aki meghallhatta. Szorosan magához ölelt. Mostanra totál ellazult, amibe vélhetőleg a nyugtatók is besegítettek. Kopogtattak. Mozdulatlanná dermedtünk. Megfordulva láttam, hogy dr. Shuart áll a küszöbön fehér orvosi köpenyben, alatta kockás inggel. – Hogy van ma reggel Mr. Gates? – kérdezte, s besétált egy nővérrel az oldalán. – Ahogy látom, remekül. Elvörösödtem, és újra a sarokban álló székre menekültem. Weston azonban nem jött zavarba, éppenséggel fennhéjázó vigyor terült szét az arcán. – Ő Dacia – mutatta be az orvos a nővért, de alig fordult felé. Dacia felém biccentett, rámosolygott Westonra, aztán tovább firkált a jegyzetfüzetébe. – Ő az utolsó betegünk, doktor úr. Tíz perc múlva kezdődik a rendelése. Ne álljon le a földszinten csevegni! – intette a főnökét anyáskodva. Dr. Shuart hátat fordított neki, úgy súgta oda nekünk. – Micsoda hajcsár! Egy perc nyugtom nincs tőle! – Valakinek gondolnia kell a doktor úr idejére – morogta a nővér, aki meghallotta a panaszt. Hátradőltem a terebélyes fotelben, s a mobilomat előhúzva SMS-t küldtem Veronicának, miközben dr. Shuart Westonnal tárgyalt. Megbeszélték a gyógyszerezését, s a doki elmagyarázta, hogy még egy kezelésen át kell esnie, mielőtt teljesen rendbe jön a légzése. Miután a doki és Dacia nekem is búcsút intettek, felpittyegett a mobilom. – A mamád arra kéri a doktor urat, jöjjön vissza negyed óra múlva – mondtam Westonnak. – Az autós kiszolgálás a jelek szerint igencsak elhúzódott. – Ezt írta anyám? – Weston alig hitt a fülének. – Nem teljesen. Ha egész pontos akarok lenni, úgy fogalmazott: „Az átkozott autós kiszolgálás” – feleltem. – Nem hinném, hogy Dacia repesne az örömtől – jegyezte meg Weston. – Igazad lehet – mondtam, és hátsó zsebembe gyömöszölve a mobilt megnéztem az órámat. – Melózol ma? – kérdezte. – Fodrászhoz megyünk Julianne-nel. De le is mondhatom. – Egyszer már lemondtad. Menj csak el. Amúgy is tök nevetségesen nézek ki ezekkel a hülye csövekkel az orromon. – Mindjárt befut édesanyád. Különben is farkaséhes vagyok! – Attól félsz, hogy anyám kiakad, amiért magamra hagytál? – kérdezte kaján vigyorral. – Ez is egy szempont. Újra felpittyegett a mobilom. Elővettem a zsebemből, elolvastam az SMS-t, aztán az ölembe fektettem a mobilt. – Ki volt az? – kérdezte Weston. – Julianne. A fodrászt kérdezi. Veronica érkezett kifulladva, két műanyag zacskóval. Felálltam, hogy a segítségére legyek, mire a mobil a padlóra hullott. – Hoppá! – kiáltotta Veronica. Megfordítottam. Megkönnyebbülve láttam, hogy a kijelző változatlanul működik. Egy lépést tettem Veronica felé, ő azonban elhessegetett, ezért leültem Weston ágyára. Mindkettőnknek zárt fedelű műanyag tálat adott a kezünkbe, meg egy csomagot, benne evőeszközzel és szalvétával. Miután felnyitotta a fedelet, és a villát is kiszabadította a csomagolásából, Weston falni kezdte az ételt. Én megpróbáltam a műanyag késsel kettévágni a pogácsát, sokat küszködtem. Kétszer olyan sokáig tartott, amíg eltüntettem a kaját, de nem bántam. A mártás krémes állagú volt, és alaposan megborsozták. Magamban hálát adtam az égnek a déli konyha ínyenc falataiért a felső hatalmaknak és bárki másnak, aki kitalálta a zsír, liszt és tej csodálatos keverékét. Veronica elvette az üres tálakat, és az ajtó melletti kis szemétkosárba suvasztotta mindkettőt. Magamhoz vettem a retikülömet és a telefont. – Elmész? – kérdezte Veronica. Weston válaszolt helyettem: – Fodrászhoz megy Julianne-nel. Nem engedtem, hogy lemondja. Felkuncogva az ajtó felé indultam, de ő az arcára mutatott. Odafutottam hozzá egy gyors puszira, ám Weston keményen lesmárolt. Közben a csuklómat is szelíden megragadta, így eltartott egy darabig, amíg szabadultam. Másodszor égett a képem szégyenemben aznap reggel. Nem is mertem Veronicára pillantani kifelé mentemben. Alig fordultam be a sarkon, hallottam, amint megrója a fiát: – Nem kérdezted meg, ugye? Megálltam, és hátamat a falnak vetve hallgatóztam. Néhány pillanatnyi csönd után megszólalt Weston, úgyhogy hegyezhettem a fülemet. – Már megkérdeztem, anyu. – Eszerint el van döntve? – Igen, elmegyünk a bálba. – És? – Nem tudom. Ne faggass, anyu! Az agyamra megy! – Kis hallgatás után még hozzátette: – Mellesleg hallottam, amit mondtál. – A játék mackóról? Bocs, hogy kikotyogtam. – Nemcsak ezt hallottam, hanem azt a másik dolgot is. – Amikor kijelentetted, hogy őt akarod jövendőbelidnek? Veronica dünnyögött még valamit, amit nem értettem. Aztán újra Weston beszélt. – Egyébként nem is baj. Legalább tudja. – Eszerint tényleg Easterre gondoltál? – Már nem úgy hívják, anyu. Különben pedig igen, rá gondoltam. Hallottam, hogy az ágy megnyikordul. – Remélem, tudod, mibe vágtad a fejszédet, fiam! – Elég legyen ebből! – szólt rá az anyjára Weston. – Csak nem akarom, hogy akár te, akár ő megsérüljön – felelte Veronica őszintén. – Egyelőre addig csináljuk, amíg el nem megy, anyu. Eddig tudom végiggondolni. Veronica hallgatott, ezért megindultam a lift felé. Közben megpróbáltam nem elhasalni, mialatt egyre Weston szavai jártak a fejemben.