TIZENHATJacob
Abban a pillanatban, ahogy az ajka az ajkamhoz ér, olyan, mintha átlényegülnék valaki mássá. Tenyerembe veszem az arcát, és megbillentem, hogy jobban hozzáférjek. Úgy csókolom őt, mint a férfi, aki eddig nélkülözte a napfényt, és most először villannak a sugarak a szemébe. A keze a mellkasomon nyugszik, és zihálva felnyög. Érzem, hogy kicsivel feljebb libegünk, és csak remélni merem, hogy már elég magasan vagyunk, és lentről nem az egész város bámulja, ahogy csókolom őt.
Habár lehet, hogy az is hidegen hagyna, mert soha nem akarom, hogy ez a csók véget érjen.
Tovább lebegünk, és megérzem, hogy ereszkedni kezdünk, mire visszahúzódom.
– Brenna!
Enyhén megduzzadt az ajka, a mellkasa hullámzik.
– Én…
– Ne mondd, hogy sajnálod. Én csak azt sajnálom, hogy egy óriáskeréken ül
