Mondd, hogy maradsz

EGYBrenna Bip-bip-bip. Brr. Nem lehet, hogy máris fél hét van. Esküszöm, csak az előbb hunytam le a szemem. Átfordulok az oldalamra, ellenőrzöm az órát, és semmi kétség: itt az ideje kikászálódnom az ágyból. A kezem arrébb csúszik a lepedőn, és a hideg tapintásától sírhatnékom támad. Az elmúlt nyolc hónap során folyamatosan azt éreztem, mintha ugyanazt a napot élném át újra meg újra. Őt keresem, vágyakozom utána, érezni akarom a meleget, ami egyszer ott volt, de már nincs. Akárcsak ő. – Anya! – Melanie visító hangja vet véget az elmélkedésemnek. – Kelj fel! Felülök az ágyban, átvetem a lábamat a peremén, és lehunyom a szemem. Meg tudom csinálni. Már jó ideje ezt teszem, és a tőlem telhető legjobban teljesítek. A gyerekek jobbat érdemelnek, és ezt a jobbat kell biztosítanom számukra, még akkor is, ha a fájdalom továbbra is olyan erővel tör rám, hogy legszívesebben feladnám. Tíz nappal ezelőtt költöztünk be ebbe az új házba, ami csak egy egyszerű ház a semmi közepén, viszont közel a férjem – az immár elhunyt férjem – családjához, és a helyhez, ahová eltemettük. Küszködve veszem a levegőt, küzdök, hogy belekapaszkodhassak valamibe, ami megerősít abban, hogy minden rendbe fog jönni. Úgy kell lennie. Legbelül tudom ezt, de egyedül vagyok, és fáj. Nincs velem Luke és az ő szilárd hite, hogy emlékeztessen: harcos vagyok, és mindig megtalálom az utat. Magamtól kell talpra állnom, és emlékeztetnem magamat, hogy ez most nem csak egy bevetés. Ez örökre szól. Elment. Eltemették a földbe, és soha többé nem hallom a hangját. Amikor megszereztem ezt a házat, öröm kellett volna, hogy átjárjon. Ehelyett csak ültem abban a hideg székben, és egyedül firkantottam a nevemet a jelzálogszerződés aljára. Semmi egymásra mosolygás, semmi viccelődés, mint amikor annak idején egy-egy újabb címet véstünk fel a listánkra. Ezúttal könnyek töltötték be a teret, miközben a tollam az utolsó fekete vonalon is végigsiklott. Hátradöntöm a fejem, és a mennyezetet bámulom, a fájdalom pedig egyre csak nő a szívemben. – Anya! Sebastian nem jön ki a fürdőszobából! Meg kell csinálnom a hajamat! Mély levegőt veszek. – Jövök! Annyira összeszorított foggal, hogy már-már fáj, felkelek, magamra kapok egy köntöst, és kicsoszogok az ajtón. Melanie egyetlen pillantást vet rám, és kidülled a szeme. – Ó, istenem! – Ennyire jól nézek ki? – tréfálkozom. Igaz, ami igaz, egy hete nem aludtam, és átbőgtem a fél éjszakát, de ennyire azért csak nem festek pocsékul. – Nem, csak… a szemed bedagadt. Ha Cybil néni most itt lenne, sikoltana. – Kemény volt az elmúlt pár hónap. Azonkívül Cybil egy szót sem szólna. Amikor megismerkedtünk, mindketten magányos katonafeleségek voltunk, akik a családjuk és barátaik nélkül tengődtek Pensacolában, én ráadásul terhesen. Cybil aranyos teremtés volt, déli lány, vaskos akcentussal és arany szívvel. Tizenkét éve vagyunk a legjobb barátok. Cybil egy őszibarack. A felszínen puha, édes, és azt gondolná az ember, hogy könnyen sebezhető. De odabent egy csonthéjas mag lapul. Egy kemény, áthatolhatatlan héj, ami képes csaknem bárminek ellenállni. Ő az én kősziklám, és jobban hiányzik, mint szinte bármi más. Mel sóhajtva néz a fürdőszobaajtó irányába. – Tudom. És tényleg tudja. Mindannyiunkra kemény idők jártak, és vívódtunk, vajon jó ötlet-e Luke szülővárosába költöznünk. Nem mintha nem szeretnénk itt lenni, vagy ne akartuk volna a közelünkben tudni a családját, csak ez megint egy újabb hatalmas változást jelentett az életünkben. Katonacsalád vagyunk. Mindig is valamelyik támaszpont közelében éltünk, naplementekor és napfelkeltekor leállítottuk a kocsit, hogy meghallgassuk a nemzeti himnuszt, és szűkösen nyomorogtunk olyan házakban, amikkel több volt a probléma, mintsem számon tudtuk volna tartani – de ez volt az életünk. Miután egyszer fel kellett kapnom Sebastiant, aki a ház felett elhúzó sugárhajtású repülő hangját meghallva elsírta magát, már tudtam, hogy nem maradhatunk ott. Ami egykor örömforrás volt, mert tudta, hogy akár az apja is lehet azon a gépen, örök emlékeztetőjévé vált annak, hogy Luke elment, és nem száll fel soha többé. Így aztán összeszedelődzködtem, és beköltöztünk az anyósomékhoz, amíg nem találunk egy saját helyet. Aztán meghirdették ezt a házat, és az egyik tanárnőnek köszönhetően, akivel az új munkahelyemen ismerkedtem meg, gyorsan le tudtam rá csapni. Az egyetlen probléma vele az, hogy kicsi, így a gyerekek egy fürdőszobán kénytelenek osztozni. – Ki kell jönnie onnan! – Teljesen jó leszel így, Melanie. Garantálom neked, hogy senkit sem fog érdekelni, ha nem tökéletes a hajad. – Nem tudhatod. Mi van, ha ezek a lányok gonoszak? Mi van, ha az itteni fiúk csak azokat a lányokat szeretik, akik sminkelnek? Miért is nem készülődhetek a te fürdőszobádban? Miért nem engeded, hogy szemkontúrt használjak? A kiskamasz lányok élete mindig bővelkedik a drámákban. – A saját fürdőszobámra nekem van szükségem a készülődéshez. És hogy a többi kérdésedet is megválaszoljam… tizenkét éves vagy, apád azt mondta, nem akarja, hogy használd, én pedig ehhez tartom magam, mert ő halott, én meg kimerült vagyok. A szemembe néz, aztán felsóhajt. – Sajnálom, anya. Nem kellett volna ezt mondanom… Az én édes kicsi lányom, aki mindig gondomat viseli. Még csak tizenkét éves, de meg nem mondani róla. Néha érettebben viselkedik, mint a legtöbb felnőtt, akit ismerek – de ilyen a katonagyerekek élete. Túl gyorsan felnőnek, mert megértik, hogy a család önmagában egy kicsi egység, és mindenkinek bele kell adnia a magáét, meg egy kicsivel többet is. Aztán elvesztette az apját, és ezzel a gyerekkora semmissé vált. Nyoma se volt immár annak a lánynak, aki napi több órát töltött el a divattal meg a szépségápolással. Ehelyett megpróbált felnőttként viselkedni, és mindent megteszek, amit csak tudok, hogy megállítsam az idő előtti felnőtté válását. – Ne sajnáld drágám, én sajnálom! Nem kellett volna így felcsattannom. Hibáztam. Megvárja, míg rendeződik a légzésem, aztán az alsó ajkába harap. – Sebastian és én elindulunk az iskolába, nem kell elvinned minket, megoldom. – Nem, ez nem szükséges. Csak az első lépést kell megtennem, utána könnyebb lesz. Mindhármunknak ma van az első napja. Luke kedvenc szavajárása volt, hogy minden okkal történik. Hitt a végzetben, és hogy ennek köszönhetően találkoztunk. Én kételkedtem ebben, de soha nem vitatkoztam vele. Tizennyolc voltam, megismerkedtem egy férfival, aki pilóta volt, és belehabarodtam – méghozzá csúnyán. Pár hónap se telt el, mire teherbe estem Melanie-val, és összeházasodtunk. Senki sem gondolta volna, hogy kitartunk egymás mellett – és bizonyos értelemben azt hiszem, nem is tartottunk ki, de erre a befejezésre mégsem számított senki. – Készített nekünk a nagyi tízórait? Hát azt nagyon remélem. Amíg én a holmijainkat csomagoltam ki, ő elvileg a mai napra segített készülődni. – Azt mondta, megcsinálta tegnap este. – Sebastian szendvicséről leszedte a héjat? – Minden utasítást átadtam neki. Felsóhajt, mert tudja, hogy minden valószínűség szerint nem szedte le. – Semmivel sem jobb, mint apu. Ő is mindig elrontja a szendvicseket. Megfeszül a teste a nyelvbotlása miatt. Soha nem beszél Luke-ról. Úgy tesz, mintha az apja csak bevetésen lenne, és mintha nem a legszörnyűbb kínt álltuk volna ki, amit egy család átélhet. Melanie nagyon rosszul viselte. A világa Luke körül forgott. A hőse volt. Ő volt az az apa, akiről minden kislány álmodik. Igaz, hogy a munkája gyakran elszakította tőlünk, de ehhez képest sem Melanie, sem Sebastian nem érezte magát soha elhanyagoltnak. Luke-nak a munkája volt az első, igen – de a gyerekek ezt nem érezték meg. Egyedül én szenvedtem meg a dolgot, hogy Luke előbbre helyezte a munkáját, de elfogadtam, hogy ez a szerepem. Rám hárult, hogy én intézzek mindent a ház körül – a gyerekeket, az időpontfoglalásokat, a költözéseket, meg hogy mindenkit ide-oda furikázzak. Én tettem arról, hogy minden olajozottan működjön otthon, és ha valami elromlott, én voltam, aki megjavította. De senki sem figyelmeztetett, hogy készüljek fel arra az esetre, amikor én magam romlok el és török darabokra, vagy hogy mi lesz, amikor majd lezuhan a gép. – Mindenki igyekszik, és megteszi a tőle telhetőt – felelem mosolyogva, és hálát érzek, amiért az anyósom a segítségünkre tudott sietni. – Megyek, megnézem a szendvicseket, amíg Sebastian kisajátítja a fürdőszobát! – Az utolsó szavakat Mel olyan hangosan sikítja, hogy összerezzenek. Aztán dübörögve megindul lefelé, így elszalasztja az öccse fürdőszobából kiszűrődő halk nevetését. – Sebastian, cimbora, öt perced van. Semmi más dolgod nincs odabent, mint megfésülködni és fogat mosni. Ennyi, és semmi más. – Oké, anya! Tizenegy éves, és egyetlen okból csinálja ezt: hogy a nővérét bosszantsa. Imádom a gyerekeimet, de tényleg reméltem, hogy a mai nap döccenők nélkül zajlik majd. Ez az első napjuk a sugarloafi iskolában. Az évek során már megismerkedtek pár gyerekkel, amikor látogatóba jöttünk Sylviához és Dennishez, de még így is ismeretlen nekik a terep. Rendszerint nem rázza meg őket nagyon az iskolaváltás, de ezúttal más a helyzet, mert most magunk mögött hagytuk a katonai életet. A katonagyerekek közt jelen volt egyfajta bajtársiasság. Mindannyian megértették, milyen nehéz, ha évről évre te vagy az új gyerek az osztályban, és így aztán mindig barátságosan fogadták az újonnan érkezőket. Most pedig olyan gyerekek közé kerülnek, akik világéletükben ismerték egymást. Harminc másodperc sem telik bele, és Sebastian már a szobaajtómban állva toporog. – Mindenem illik egymáshoz? Vetek rá egy pillantást: a sötétbarna haja szakasztott az apjáé, a vigyora pedig ellenállhatatlan. Aztán az öltözékére téved a tekintetem, és felnyögök. – Azt hittem, a nagyival kikészítettétek a ruháidat tegnap este. – Igen. Uramatyám! – És ebben akarsz suliba menni az első napodon? – A nagyi azt mondta rá, hogy karakteres. Felhorkantok. Az nem kifejezés. – Sebastian, édesem, ez nem illik össze. Menj, vedd fel az új farmeredet, amit vettem neked. – És az ing? Ez az egész kérdés nem ér meg egy hosszú és parttalan vitát, úgyhogy azt felelem: – Ha neked tetszik, szerintem klassz. Az anyósom valamiért vonzódik a harsány színekhez, és a zebracsíkokhoz meg a leopárdmintákhoz. Ha valami csíkos vagy pettyes, rögtön szert tesz rá, és aztán előszeretettel viseli. Az én ízlésemtől távol áll, de Sebastiannel évekkel ezelőtt ez fűzte szorosabbra a kapcsolatukat, és a dolog arra sarkallta az anyósomat, hogy segítsen neki úgy öltözni, „mint akié az egész világ”. Ha tetszik neki ez a felső, nem én leszek, aki leállítja. Valami Bruce vagy Troy, vagy isten tudja, milyen nevű srác görögdinnyényi öklökkel vélhetően kedvet érez majd ahhoz, hogy beszóljon neki, de Sebastiant már rég nem érdekli, hogy mások kedveljék. A drága kissrác imád mosolyt varázsolni az arcunkra, és folyamatosan a vicceivel vagy a zenéjével szórakoztat minket. Dalokat ír, gitározik, és színjeles. Ha akarnám, se lehetnék büszkébb rá. – Azt kívánom, bárcsak itt lenne apu. – Én is. – Neki tetszett volna az ingem. A kitörni készülő könnyeimmel küzdök. – Ő is vett volna egy ugyanilyen mintásat. Luke-nak egyvalamihez nem volt érzéke, és az a divat volt; viszont nagy élvezettel próbált önbizalmat tölteni Sebastianbe, hogy azt vegyen fel, amit csak akar. Ha ő – a nagydarab haditengerészeti vadászpilóta – képes volt felvenni egy zebracsíkos inget, akkor Sebastian is megtehette. – Gondolod, hogy a mennyországban van, és engem figyel ma? – Bármiben lefogadnám. Sebastian arca kicsit megnyúlik a szomorúságtól. – Hiányzik. Halványan rámosolygok, jelezve, hogy észrevettem. A mosolyom az mondja: megértelek, és azt kívánom, bárcsak máshogy alakultak volna a dolgok, de ezt nem tudom helyrehozni. – Tudom, hogy hiányzik, de az jó dolog, hogy itt vagyunk ebben a városban, ahol itt van velünk a nagyi meg a papa is, igaz? Bólint, de látom rajta a csalódottságot. – Aha. – Azért nem ugyanaz – fűzöm hozzá. Nincs semmi a világon, ami jobbá tehetné ezt bármelyikünknek, és csak rontok a helyzeten azzal, ha megpróbálok hamis reményt csepegtetni belé. Magunkra maradtunk. Már nem mi vagyunk a négytagú Allen család. Háromfősre fogyatkoztunk, egy küllővel kevesebb lett a keréken, és ez már így is marad. Elvesztettem a férfit, akit szeretek, a gyerekeim apját – holmi műszaki meghibásodás miatt. Annyira, de annyira sajnálták. Én meg annyi, de annyi éjszakát sírtam át, miközben azon járt az agyam, vajon milyen lenne most az életünk, ha három hónappal korábban nem hívják be újra. Bárcsak ne hagyott volna cserben. Bárcsak eléggé szeretett volna ahhoz, hogy aznap ne menjen dolgozni – ahogy megígérte. Bárcsak… De ez a bárcsak egy álom, én pedig nem álmodozhatok, mert a valóság elragadta őt tőlünk, és már csak mi maradtunk itt egymásnak. – Nem, de te itt vagy nekem – szólal meg Sebastian. – És mindig itt leszek. Sebastian szélesre tárt karral indul meg felém, én pedig magamhoz húzom. Nagyon szeretem az öleléseit. Tele vannak melegséggel és szeretettel. Lábujjhegyre emelkedik, arcon csókol, aztán még szorosabban megölel. – Szeretlek, anya! – Én is szeretlek! Melanie közben visszatér. – Krízis elhárítva. Felnevetek. – Köszönöm, Mel! Félretolja Sebastiant, és beszáguld a fürdőszobába. – Barom! – Nővérek… – morogja a fiam a szemét forgatva. Amíg ők készülődnek, addig én is visszavonulok a saját fürdőszobámba, és felveszek egy nadrágkosztümöt, amiről azt remélem, hogy egyszerre divatos és professzionális benyomást is kelt. Nagy váltás lesz ennek a körzetnek az iskolai pszichológus-tanácsadójaként dolgozni, ahhoz képest, amit megszoktam. Kaliforniában rázós terepen tevékenykedtem. Olyan gyerekekkel foglalkoztam, akiknek az életük minden területén segítségre volt szükségük, attól kezdve, hogy meg kellett menteni őket a drogoktól, a bandázástól és a szexuális erőszaktól, egészen odáig, hogy egyengetni kellett az útjukat a vizsgáikon át a főiskolai jelentkezésükig. A napjaim soha nem teltek unalmasan, és szívesen segítettem mindenkinek, aki átlépte az irodám küszöbét. Mrs. Symonds, az itteni iskolaigazgató nevetve mondta nekem, hogy készüljek olyan napokra, amikor nagyítóval kell majd keresnem a megoldandó problémákat. Ettől még izgatott vagyok, és készen állok, bármilyen kihívás kerüljön is az utamba. A gyerekek már lent várnak rám a vállukra akasztott iskolatáskával, és érzem a feszültséget a levegőben. – Készen álltok? Bólintanak. A családunk igen mélyen gyökerező hagyományokat ápol az első iskolanapra vonatkozóan, és szeretném, ha legalább ez az egy dolog nem változna az életükben. Libasorban bevonulnak a szobába, közben azért kicsit lökdösik egymást, ugyanis ha burkoltan is, de verseny folyik köztük. – Mozogj már, kisöcsi! – hallom Mel fojtott hangját. – Te mozogj! Hülye vagy. Ó, a testvéri szeretet. – Hagyjátok abba mindketten! – Mindent hall… – Sebastian hangjából elképedést hallok ki. – Így van, mindent hallok. Most pedig hagyjátok abba ezt az undokoskodást, és együk meg a tortánkat! Betódulnak a konyharészbe, és mindketten megragadnak egy-egy tányért. Az egészet még Luke-kal találtuk ki, amikor először költöztünk új szolgálati helyre. Első nap az új helyen mindig tortát reggelizünk. Ez egyfajta ünnep, amikor elmondjuk a kívánságainkat, amiket az új helyen szeretnénk, hogy teljesüljenek. Igaz, hogy ez most nem egy szeptemberi iskolakezdő nap, de az első napunk a pennsylvaniai iskolában, így aztán ezt is beleszámítjuk. Ráadásul a tortában van tojás, a tojás pedig igazán reggelire való eledel. Na jó, a cukor, olaj és cukormáz köszönőviszonyban sincs semmivel, ami egészséges, de nem érdekel. Minden szeletbe gyertyát tűztem, a kívánságot pedig hangosan kell világgá kürtölni, ha azt akarjuk, hogy meghallgatásra leljen. – Melanie, te kezded! Felemeli a tortaszeletét, és a gyertya lángjába bámul. – Remélem, hogy idén csupa ötöst kapok majd, és végre bepasizok. Sebastian hahotázni kezd. – Na persze! Egy fiú sem akarna randizni veled. Még csak nem is sminkelsz. – Sebastian! Megrándítja a vállát. Ó, nincs nekem ehhez elég erőm. Melanie mérges tekintetet mereszt rá, aztán elfújja a gyertyáját. – Te jössz, anya. Remélem, idén nem fogok szétesni. De ezt a kívánságot nem az ő fülüknek szánom. Ehelyett felemelem a tortaszeletet, és valami olyasmit kívánok, ami valóban be is következhet. – Remélem, ebben az évben új barátságokat kötünk, sokat nevetünk majd, és szeretni fogjuk az új otthonunkat. – Ez kedves, anya – jegyzi meg Mel csendesen. – És unalmas – harsogja Sebastian. – Igen, igen, maga következik, Kalandor Úr! Elvigyorodik, és lehunyja a szemét. – Remélem, hogy nem fog ennyire hiányozni apa, hogy megismerkedek néhány nagymenő gyerekkel, és hogy találkozni fogok Jacob Arrowooddal, és elmondhatom neki, mennyire fantasztikus, eljutok egy filmforgatásra, és híres színész lesz belőlem. Melanie-val lopott pillantást váltunk, mert lehetséges, hogy Sebastian kívánságainak egy része valóra válik.