Mondd, hogy maradsz

Kettő

KETTŐJacob

Egy hónappal később

– Nem maradok abban az izében! – Már vagy tizedjére ismétlem Declannek, dobozokkal a kezemben ácsorogva a verandáján.

– Ide nem jössz, Jacob. Megnősültem, és van egy újszülött gyerekem. Szeretlek, öcsém, de szerintem te sem akarnál itt lakni velünk.

Ha azt hiszi, ez elrettent, akkor téved.

– Még mindig jobb, mint abban a viskóban nyomorogni.

– Nem viskó. Én hat hónapig laktam benne, és Sean is kihúzta valahogy. A te kényes seggednek sem esik baja.

Ennek teljesen elment az esze! Ő önszántából költözött be oda, mert nem akart Connorral lakni. Sean meg azért, mert ezzel akarta megnyerni magának Devney-t. Nekem viszont rohadtul semmi okom nincs rá.

– Inkább nem kísérleteznék vele.

– Akkor menj Connorékhoz.

– Neki két gyereke van. Neked csak egy. Ez kisebb zűrzavart jelent.

Declan dúl-fúl.

– Komolyan, le kellett volna vetnünk egy szikláról gyerekkorodban.

– Igen, de nem tettétek. Lennél szíves beengedni?

Megrázza a fejét, és a karját keresztbefonja a mellkasán. Ha valaki nem ismeri, akár félelmet is kelthetne benne. De én nem ijedek meg tőle. Mulatságosnak találom.

Megindulok felfelé a veranda lépcsőin, de aztán megpillantom azt az egyetlen dolgot, ami félelmetes ebben a házban – és nézem, ahogy utat vág magának, míg végül megáll előttem: Sydney Arrowood, mind a százötvennyolc centijével, felvont szemöldökkel, harcra készen.

– Azt próbáld meg, Jacob Arrowood, és olyan csúnyán a golyóidba térdelek, hogy soha nem szállnak le újra!

Összerezzenek, mert nem kétlem, hogy meg is teszi.

– Syd…

– Nem.

– Nem lakhatok odakint abban a dobozban. Klausztrofóbiás vagyok.

– Nem vagy az! Annak idején rendszeresen bezártad magad abba a ládába, ami az anyád rejtekhelye volt, és imádtad azt a kiszáradt kutat is Mrs. Beackerson földjén. Arról nem is beszélve, hogy tisztában vagy vele, hogy muszáj az Arrowood-birtokon maradnod. Így szól a megállapodás.

– Igen, de egyesítettétek a birtokotokat a miénkkel, szóval, igazából ez is az Arrowood-birtokhoz tartozik. – Ez nem teljesen így van, de nem érdekel. Abban az átokverte kalyibában még folyóvíz sincs. Komposztvécéje van. Komolyan, azt sem tudtam, hogy ilyen létezik.

Sydney felsóhajt, és felém lép.

– Isten látja, Jacob: én szeretlek téged, de nem ennyire. Nem költözöl be hozzánk hat hónapra. Nem, amikor itt van nekem egy kisbaba és Declan.

– Rosszabb, mint a baba, mi?

Syd vigyorogva bólogat.

– Na, szép – fűzi hozzá Declan.

– Jó látni, hogy még működik a hallásod, te aggastyán.

Declan a középső ujját mutatja felém, de aztán Syd megérinti a karomat.

– Ellie-nek jó szíve van. Nála kellene próbálkoznod. Devney belemenne, hogy a házban aludj, ha elég sokat könyörögsz neki. De tekintve, hogy pár napon belül megházasodnak, és a nászutukról hazatérve minden valószínűség szerint éjt nappallá téve hemperegni fognak… nem vagyok biztos benne, hogy eleget tudnál könyörögni. Na meg aztán ott van nekik Austin, akinek stabilitásra van szüksége, nem pedig a hajléktalan bácsikájára…

– Syd, könyörgök neked! Könyörgök, hogy engedj be a házatokba, észre se fogjátok venni, hogy itt vagyok. Essen meg a szívetek szegény szűkölködőn, a család elesettjén…

Hüledezve forgatja a szemét.

– Nem.

– Ugye tudjátok, hogy a való világban igazi nagymenő vagyok?

– Igen, de most itt vagy Sugarloafban, és minket nem igazán izgat, hogy mekkora nagy szám lettél. Itt te csak Jacob vagy, az oktondi kistesó, aki egyszer főszerepet játszott abban a rettenetes sitcomban, amiből mémet készítettem.

– Várj, az a mém tőled ered?

Elvigyorodik.

– Nem számít, kitől ered, a lényeg az, hogy itt nem maradsz.

Tudhattam volna, hogy ez az ő bosszúja volt, amiért gumikígyót tettem az ágyába, vagy mert egyszer elhitettem vele, hogy egy medve felfalta Declant. Az jó hecc volt.

És talán akkor ébredtem rá, hogy van tehetségem a színjátszáshoz.

Ebben a pillanatban az egyetlen vágyam egy rendes ház, ahol elalhatok. Szóval, a jógyereket fogom játszani.

– Most komolyan földönfutóvá tennél engem, a kedvenc sógorodat?

Na, nem mintha ténylegesen földönfutó lennék, egyszerűen csak nem akarok a miniházban maradni.

Sydney nem úgy fest, mint aki mentegetőzni akar.

– Tényleg ezt teszem, de csak hogy tisztázzuk: nem te vagy a kedvencem. Sean az.

Leesik az állam.

– Sean? Hogy a pokolba lehet ő mindenki kedvence?

– Ő a kedves Arrowood.

Oké, ez igaz, de kit érdekel? A kedvesség túlértékelt tulajdonság.

– Én viszont a vonzó Arrowood vagyok – vágok vissza.

– Az tény. – Sydney egy oldalpillantást vet a férjére, és megvonja a vállát. – De mit sem változtat azon a másik tényen, hogy itt nem maradhatsz.

Declan megrázza a fejét.

– Várj! Azt hiszed, te vagy a vonzó Arrowood? És akkor én mi az ördög vagyok?

Sydney megcirógatja az arcát.

– A tökéletes Arrowood.

Kár a gőzért, amúgy meg mindjárt elhányom magam.

– Nem jó ötlet hazugságokkal indítani egy házasságot – kiáltok vissza, miközben felszegett fejjel a kocsimhoz masírozok.

– És ez eggyel több ok arra, hogy miért is nem lakhatsz itt – kurjantja utánam Syd.

– Ezt nevezem szívélyes viszontlátásnak! – morgom.

– Üdv itthon, tökfej! – szól vissza Declan.

Ha nem egyensúlyoznék egy dobozt a kezemben, most beletenyerelnék az orrába.

Úgy fest, tényleg kénytelen leszek abban a pokoli viskóban ellakni, hacsak nem költözöm be Connorhoz. A miniház vonzóbb választásnak tűnik. Szeretem az öcsémet, nagyszerű fickó, meg minden, de mi ketten mindig is öltük egymást. Nem számít, milyen régen felnőttünk már, a társaságában visszavedlek tízévessé. A jóég tudja, miféle pokol szabadulna el, ha összebútoroznánk.

Az unokahúgaimat is szeretem, de napi huszonnégy órában nem állok készen rájuk. Hadley-vel nem egyszerű – igen, ő egy gyönyörű, imádni való, kedves kislány, akinek soha egy percre be nem áll a szája. Nekem viszont muszáj lesz a szerepemet tanulnom, és készülnöm a forgatásra, ami azonnal kezdődik, amint visszatérek.

– Gyere át holnap vacsorázni, Jacob – mondja Syd, miközben átöleli a szarrágót, akihez hozzáment.

– Ó, átjövök, arra mérget vehetsz! Ha már kénytelen vagyok abban a kalickában aludni, annyit elvárhatok a testvéreimtől, hogy etessenek!

Devney nevet, míg Declan a fejét csóválja mellette. Talán azt hiszik, viccelek, pedig nem. Az elmúlt kilenc évet Hollywoodban töltöttem, és ez idő alatt egyszer sem kellett magamra főznöm. Elvitelben és házhoz rendelésben profi vagyok, csakhogy ez itt Sugarloaf, ahol nem létezik ilyesmi.

Kétségeim vannak, hogy fogok itt segítség nélkül életben maradni. Reményeim szerint Mrs. Maxwell még mindig tagja az üdvözlőbizottságnak, és majdcsak áthoz egy tepsi forró kaját vagy valamit. Gondolatban feljegyzem, hogy majd nézzek be hozzájuk, és annyi szomszéddal álljak le csevegni, ahánnyal csak tudok.

Anya mindig is a fogadóbizottság része volt. Bárki tévedt ide, azonnal megetette. Támogatnám, ha ez a szokás azóta sem veszett volna ki a városból.

Bepasszírozom a dobozt a kocsiba, aztán megállok az autóm nyitott ajtaja mellett, és nekidőlve még egyszer odakiáltok nekik.

– Tényleg többet vártam tőled, Syd. Legalább a pajtát felajánlhattad volna!

– És akkor mégis hová surrannék ki, hogy őrült, heves szexpartit csapjak a bátyáddal?

Öklendező hangot hallatok.

– Atyaisten, ez a kép most beleégett az agyamba.

– Szívesen!

Mielőtt még bármi mást mondhatnának, gyorsan bevágom magam a kocsimba. Mostantól a rémálmaimban fognak szerepelni, akárcsak a nászútjukról hamarosan hazatérő Sean és Devney. Az Arrowood-farm felé veszem az irányt, és útközben festői látvány tárul a szemem elé.

Még mindig ott áll a sarki bolt, az első munkahelyem. Vagy az ősöreg benzinkút, amit nem fognak felújítani, mert az új berendezések bonyolultak. És aztán vannak itt újdonságok is, mint például Mrs. Symonds lányának sütödéje, egy pizzázó vagy egy tejgazdaság épülete.

Sok tekintetben semmi sem változott, mégis más érzés. Mint az első éjszaka, miután anyám meghalt: minden ugyanúgy ott volt, ahogy addig, és mégis, mintha valahogy kiürült volna a ház. A legfontosabb dolog eltűnt belőle, és a nyomában járó üresség mindig velünk maradt.

Még pár kanyar, és elérem a bejáratot.

Nem számít, hogy az elmúlt tizennyolc hónapban milyen sokszor jártam itt. Még mindig ugyanazt a csomót érzem a gyomromban a kapuhoz érve.

A táblára szegezem a tekintetem, ami már ötven éve ott van, és felsóhajtok.

– Mit kell tudni a nyílról? – kérdezem felnézve, miközben magamban azt kívánom: bár anyám hangja kérdezné. – Ha eltávolítod a tollak felét, megváltozik a röppályája.

Anyám annak idején elhitette velem, hogy ez az összetartás fontosságáról szól, de az utóbbi pár hónapban arra jutottam, hogy nem ez a mondat jelentése. Hogyan is köthetne minket össze az, ha eltávolítom a tollakat, vagy ha megváltoztatom a röppályát? Ez nem így van. Napnál is világosabb, hogy anya inkább arra gondolt: nekem kell irányt változtatnom. Legalábbis azt hiszem. Talán mert én vagyok az, aki mindig ide-oda kanyarog? Valamit el kellene távolítanom az életemből? Vagy mert soha nem a helyes utat követem? Nem magyarázta el, mindig csak mosolygott, és azt mondta, egy nap majd meg fogom érteni.

Szeretném, ha az a nap csipkedné magát, és mihamarabb ideérne, mert elég béna dolog, hogy azt sem értem, egyáltalán mi a fenét jelent a mondatom. A testvéreimet villámcsapásszerű megvilágosodások érték a saját mondatuk miatt, én meg még mindig egy olyan talánnyal küszködöm, amire senki nem tudja a választ.

– Csak egy kicsit segíts, anya! – mondom. – Nem hiszem, hogy sokat kérnék ennyi év után. A másik három idióta könnyű feladványt kapott, nekem meg azt adtad, amihez megoldókulcs kellene. – Hülyén érzem magam a feliratot nézve, mintha csak anyám válaszolhatna nekem. És mégis, valahogy elborít a jelenléte. – Mit gondolnál, ha most látnál minket? Legalább annak örülnél, hogy hárman közülünk megnősültek? Na jó, Sean még nem, de kábé négy nap múlva ő is túl lesz rajta.

A felhők közt kikukucskál a nap, és elmosolyodom. Gondoltam, hogy örülne neki.

Megérkezem a ház elé, ahol már egy kocsi áll.

Melléparkolok. Sejtelmem sincs, ki a francé lehet, miután a bátyám a Karib-tengeren van.

Amint kiszállok, a másik autóból egy nő lép elő. Hosszú, vörös haját finoman borzolja a tavaszi szellő, kék tekintete az enyémbe kapcsolódik, és egy pillanatra elfelejtem, ki vagyok. Minden elpárolog a fejemből. A nevem, az, hogy hol vagyok, a képesség, hogy levegőt vegyek, és a gondolataim.

Láttam már szép nőket korábban.

Ismertem olyanokat, akikre minden férfi vágyna, de ez a nő… más kategória.

– Hahó! – Bizonytalanul meglengeti előttem a karját, ahogy ott állok, és csak bámulom. – Csak nem… – Nézem, ahogy tudatosság költözik a tekintetébe. – Ó! Te Jacob Arrowood vagy. Én… nem gondoltam…, úgy értem, én csak… Ja igen, Brenna Allen vagyok. Én vettem meg a házat, amit Devney árult. Nem messze van innen, kicsivel lejjebb az úton. Azt hiszem, a bátyja lakott benne azelőtt. De ezt biztos te is tudod, mivel te meg innen származol, meg minden, és… De össze-vissza beszélek. Na szóval, csak ezzel ugrottam be. – Felemeli a kezében tartott tepsit. – Ellie-nek hoztam, de kicsit összekeveredtem, hogy most melyik is az ő háza…

Brenna hangja elhalkul, és az alsó ajkába harap. Muszáj lesz megszólalnom; nem állhatok csak így itt, mint egy tökéletes idióta.

– Rendben.

Rendben?

Ez a legtöbb, amivel elő tudtam állni? Jézus, valaki felpofozhatna! Megköszörülöm a torkom, és még egyszer megpróbálom.

– Mármint köszönjük, biztos vagyok benne, hogy értékelni fogja.

– Ellie itt van?

– Kicsivel arrébb laknak, azon az úton kell menni. A harmadik kocsifelhajtó lesz.

Brenna lehunyja a szemét, és felsóhajt.

– Sajnálom. Ellie említette, hogy a főépület után van, csakhogy sejtelmem sincs, melyik a főépület.

– Ez az.

– Most már látom. – Pír futja el az arcát, és lehajtja a fejét. – Na és, mi a helyzet Devney-vel? Szívesen beköszönnék neki, mivel…, gondolom, akkor itt ő lakik?

– Igen, az klassz lenne. Biztosra veszem, hogy ő is örömmel látna téged, csakhogy a bátyám megszöktette Saint Luciára.

– Ó! Azta! Micsoda lányszöktetés.

Elmosolyodom – vagy legalábbis remélem, hogy azt teszem.

– Na igen, a bátyám született romantikus. Meglepi azzal, hogy megkéri a kezét, és aztán pár napon belül elveszi feleségül.

Brenna a füle mögé igazít egy hajtincset.

– Ez kedves.

– Vagy nagy butaság, ha esetleg nemet mond, a bátyám meg mindannyiunknak kifizette a repjegyét, hogy együtt ünnepelhessünk egy olyan esküvőn, ami nem fog megtörténni.

Mélykék szemével rám pillant, amitől kis híján eláll a lélegzetem.

– Luke mindig azt mondta, hogy egy férfi csak akkor teszi fel ezt a kérdést, amikor tudja rá a választ. – Felnevet. – Csak remélni tudom, hogy a bátyád biztos a dolgában.

Teszek egy lépést felé; meg akarom vigasztalni, eltüntetni a fájdalmat a szeméből, de aztán leállítom magam.

– Hallottam, mi történt Luke-kal, és sajnálom. Nem ismertem őt jól. Pár évvel felettem járt.

Sejtelmem sincs, mi szállt meg, hogy belefogtam ebbe a magyarázatba, de legalább kerek mondatokban beszélek.

– Köszönöm. Nagyon hiányzik nekünk. Mindig olyan furcsa érzés, amikor az emberek azt mondják, hogy sajnálják – mosolyog. – Mármint… Értékelem, hogy ezt mondod. Csak arról van szó, hogy lassan beleszokunk ebbe az új helyzetbe, és megtesszük, ami tőlünk telik, annak ellenére, hogy hiányzik. Különösen a fiamnak, Sebastiannek.

Emlékszem erre. Miután anya meghalt, az emberek folyton mentegetőztek előttünk, mi viszont csak próbáltunk túlélni, miután elvesztettük a családunk középpontját. Most már seggfejnek érzem magam, amiért felhoztam az egészet.

– Ellie említette, hogy a fiad nagy rajongója a Navigátornak.

Bólint.

– Igen, odáig van érted. Végtére is egy szuperhőst játszol, aki a hétköznapi foglalkozása szerint történetesen vadászpilóta a filmben, szóval… biztosra veszem, hogy ez is közrejátszik abban, miért imád annyira. Nem tudom, miért magyaráztam el, mi a foglalkozásod a filmben, hiszen nyilván tisztában vagy vele. Na mindegy, a lényeg, hogy megcsókolná a lábad nyomát, ha tehetné.

Felnevetek.

– Hát azon nincs nagyon mit csókolgatni.

Brenna lágyan mosolyog, miközben hátrébb lép.

– Biztos vagyok benne, hogy megérdemled a méltatást. Végül is hajlandó vagy egy olyan gyerekre áldozni az idődet, aki vadidegen neked. El sem tudom mondani, mennyire hálás vagyok érte.

– Nagyon fiatalon vesztettem el édesanyámat, és még túl jól emlékszem, mennyire nehéz volt. Azt hiszem, a halála mindannyiunk életét nagyon sok tekintetben átformálta, így aztán ha lehetőségem adódik, hogy valakit átsegítsek egy hasonló helyzeten, örömmel megteszem.

– Nagyon kedves tőled, hogy ezt mondod, Jacob. Vagy Jake? Az ilyeneket sosem tudom, és utálok találgatni.

– Jacob. Egyetlenegy személy hívhat Jake-nek. Kilencéves, és az összes nagybátyját kilóra megvette.

– Megértem. Úgy érzem, az a kislány szerencsés, hogy ott vagy neki. – Brenna melegen rám mosolyog, de a pillantás kínos csöndbe torkollik.

– Hát, nekem ideje indulnom, így is későn fogok visszaérni. Megkérhetlek, hogy átadd neki? – Felém nyújtja a tepsi kaját, mire vigyor ül ki az arcomra. Egy étkezés pipa.

– Megtenném, de látod, egy hétig egyedül vagyok ebben a házban, és jó eséllyel előbb halok éhen, mint hogy ezt eljuttassam Ellie-hez.

Mosolyra húzódik az arca, és a szomorúság elpárolog a szeméből.

– Szóval, azt mondod nekem, hogy ez az egytálétel megmentené az életedet, ha inkább neked adnám?

– Erről beszélek. Én egy éhező férfi vagyok, Ellie pedig tökéletesen képes magára főzni.

– Ebben az esetben tekintsd úgy, hogy a tiéd.

– A nap hőse vagy, Brenna!

A mosolya tesz valamit a szívemmel.

– Méltányolom, hogy így gondolod.

– Méltányolom a tepsi kaját – felelem.

– Részemről az öröm.

Megindul a kocsija felé, és valami mélyen sürgető érzés jelenik meg bennem, hogy megállítsam, hogy legalább csak még pár szót váltsunk, és láthassam felderülni a kék tekintetét, és én is megindulok, mintha csak követni akarnám.

– Brenna! – kiáltok utána, amivel megállásra késztetem.

– Igen?

– Amikor úgy érzed, hogy megfelelő az időpont, szívesen találkoznék Sebastiannel. Két nap múlva elutazom Sean és Devney esküvőjére, de aztán még visszajövök ide hat hónapra, és annyi szabadidőm lesz, hogy azt sem fogom tudni, mivel töltsem.

A mosolya gyönyörű, és összeszorul a torkom.

– Oda meg vissza lesz. Rázós volt az első hónapja a suliban. Ha teljesen őszinte akarok lenni: általában véve rázós volt neki az elmúlt kilenc hónap. Sebastian egy aranyos kölyök, aki minden erejével próbál beilleszkedni valahová, ahová nem biztos benne, hogy beillik.

Az volt a tervem, hogy teszek egy tréfás megjegyzést arról, hogyan fogom megmenteni a fiút, de a tekintete elárulja, hogy itt nincs már helye a viccelődésnek. Szenved, kimerült, és ki sem látszik a problémáiból, engem pedig teljesen eltölt ez a mély, sürgető késztetés, hogy javítsak a helyzetén.

Bármi is ez, véget kell vetnem neki.

Brenna özvegy.

Olyasvalaki özvegye, akit ismertem és kedveltem. Azonkívül nem kellene semmibe belekeverednie egy facér hollywoodi férfival, akinek egyáltalán nem áll szándékában ideköltözni.

Nem a múlt miatt, vagy mert kicsit sem hasonlítok az idióta testvéreimre, akik vonzóbbnak találták a farméletet a nagyvárosinál, hanem azért, mert nekem itt egyáltalán nincs életem.

Semmi a világon nem bírhatna maradásra.

Így aztán rávillantom a jól ismert mosolyomat.

– Remélhetőleg tudunk változtatni a helyzetén.

– Én is azt remélem.