Mondd, hogy maradsz

Három

HÁROMBrenna

– Szóval, találkoztál vele, és nem éreztél semmit? – kérdi Cybil feje a képernyőn, miközben oldalra igazítja a szőke haját.

Utálom, hogy ragaszkodik a videóhívásokhoz. Tényleg kellemetlen, hogy nem tudom elrejteni előle az arcomat.

– Hogy érted?

Felnevet.

– Úgy értem: tényleg olyan szemet gyönyörködtető az a férfi élőben is, mint a tévében, kedvesem? Nehogy azt mondd nekem, hogy egy pillantást sem vetettél rá!

– Biztos. Gondolom. Nem csúnya, ha erre vagy kíváncsi.

Ahogy rá gondolok, alig bírok elfojtani egy mosolyt. Abban a pár percben, amit a társaságában töltöttem, rég elfeledett érzéseket keltett életre bennem. Átforrósodott az arcom, mintha csak megint tizenhat lettem volna. Különös idegesség járt át, de ugyanakkor valami szédítő érzés is attól, ahogy rám nézett – mint egy nőre. Ahogy egy férfi néz az előtte álló nőre; és nem az özvegyre, aki elvesztette a férjét egy szörnyű repülőgép-balesetben.

Hatalmas erőfeszítésembe került, hogy beszálljak az autómba, és ne maradjak ott tovább beszélgetni vele, és hogy a figyelmében fürödjek. Még akkor is, ha közben akkora bűntudathullám söpört végig rajtam, hogy kis híján belefulladtam. Túl korai még más férfiakra gondolnom, akkor is, ha csak felszínes vonzalomról van szó.

Olyan érzés, mintha elárulnám Luke-ot, ami butaság, de nem tehetek róla.

Aznap éjjel megállíthatatlanul potyogtak a könnyeim, miközben a Luke-kal közös fotóinkat nézegettem. Végiggörgettem a f*******:-profilját, és láttam a fényképeit, amelyeken a barátaival áll mosolyogva. Gyűlöltem magam, amiért egyáltalán eszembe jutott egy másik férfi.

A bennem élő pszichológus dühöngve fogadta az érzéseket, amikről tudom, hogy nevetségesek. Ha egy kliensem ült volna itt velem szemben, azt mondtam volna neki, hogy ezek csak érzések, semmi több; és hogy érzésekre néha szükségünk van. Hogy ez az egész arra emlékeztetetett: az élet nem állt meg, és az emberek továbblépnek. És mégis, legszívesebben felpofoztam volna magam, ha ezt a szöveget az alatt hallgatom végig, amíg… bennem vannak ezek az érzések.

A nevetése hangosabb fokozatra kapcsol.

– Ó, édesem, látnod kéne az arcodat! Apám úgy mondta volna: „Szívecském, úgy festesz, mint aki darazsat nyelt.”

Cybil sosem fogy ki az apjától vett idézetekből, de ez a mostani kifog rajtam.

– Darazsat?

– Igen, tudod, amikor megnyúlik az arcod, mert igyekszel úgy tenni, mint aki nem épp az imént evett meg egy bogarat.

Sejtelmem sincs, miről beszél.

– Senki nem tudja, hogy apukád mi a fenéről beszélt, kedvesem. Nem hiszem, hogy ő maga tudta volna. Futószalagon gyártotta a baromságokat – hallom meg Reggie hangját egy másodperccel azelőtt, hogy sötét haj keretezte, jó vágású arca megjelenik a képernyőn. – Helló, Brenna!

– Reggie! Az én kedvenc férjem.

– Ahogy mondod! – viccelődik. – Jól nézel ki, lebarnultál?

– Még hogy lebarnultam! Elment az eszed? Nem én barnulok – te égetsz.

– Hát, ez egy olyan probléma, ami miatt nekem nem kell, hogy főjön a fejem.

Mosolyogva billentem oldalra a fejem.

– Én meg csak irigykedem.

Reggie kikapja a telefont Cybil kezéből, és lezöttyen vele az ágyra, így most jól megnézhetem magamnak. A haja rövidebbre van nyírva, mint általában, sötétbarna szemében pedig pajkos mosoly bujkál. Reggie az egyik legjóképűbb férfi, akivel valaha találkoztam, de ezt soha nem közölném vele, mert akkor később felhasználná ellenem. Elvigyorodik.

– Nézzék meg, milyen szerencsés vagyok. Egyszerre két gyönyörű nővel osztom meg az ágyamat.

– Te hülye vagy.

– Te meg szeretsz – vág vissza.

– Úgy bizony.

Szeretem, hogy soha nem bánt velem kesztyűs kézzel. Luke legjobb barátja volt. Együtt csinálták az alapkiképzést, aztán együtt jártak a pilótaképzőbe, és végül az első szolgálati helyükre is ugyanoda osztották be őket. Cybil, Reggie, Luke meg én egy külön egységet alkottunk, és Cybillel soha nem kellett aggódnunk, mert mindig tudtuk, hogy számíthatunk a másikra.

Amikor Luke meghalt, Reggie is annyira nehezen viselte, mint én. Testvérek voltak, még ha a kötelék köztük nem is volt vér szerinti.

Cybil Reggie vállára hajtja a fejét, de a szemöldöke a magasba szalad.

– Ó, hagyjátok már abba, ti ketten! Majd nyélbe üthetitek a kis afférotokat, ha én feldobtam a talpam.

Mindketten mosolygunk, és szemöldökráncolva felelem:

– Nem fogunk várni addig, Cyb. Már most odáig vagyunk egymásért.

– Mindkét nőmért odáig vagyok – vigyorog Reggie. – Ennek hatására Cybil megfordul, és a mellkasába bokszol. – Az ég szerelmére, asszony!

Cybil felvonja a fél szemöldökét.

– Ő az én legjobb barátnőm. Nem lehet a tiéd.

Felsóhajtok, és hátradöntöm a fejem.

– Hiányoztok, srácok.

– Vissza kellene jönnöd – mondja Cybil, és nem is próbálja meg elrejteni, mennyire nincs ínyére, hogy leléptem Kaliforniából.

Pedig tudja, miért nem maradhattam.

– A gyerekek szeretik ezt a helyet. Itt nem kell a repülőgépek zaját hallgatniuk.

Reggie megköszörüli a torkát, és érezhető a feszengés köztünk.

– Mindannyiunknak hiányzik Luke. Akárhányszor beülök a pilótafülkébe, úgy érzem…, igen, azt érzem, hogy ott van velem. Ne gondold, hogy bármelyikünknek könnyű.

– Tudom, hogy nem az. De a költözés volt a legjobb, amit tehettünk. Így a családtagjaink közelében lehetünk, és itt nyugalom van.

Cybil halványan elmosolyodik.

– Tudom, bogaram. Csak hiányzol. Na meg, persze Mel és Seb is. Velük jutottunk legközelebb ahhoz az érzéshez, hogy milyen lenne saját gyerekeket nevelni.

– Nyugodtan felnevelhetitek őket helyettem – poénkodom.

– Nem, köszi, kedvesem. Nekünk tökéletesen megfelel így, hogy ajándékokat küldözgetünk nekik, és a szeretetünkkel árasztjuk el őket. És ne gondold, hogy nem tudom, mit próbálsz elérni azzal, hogy folyamatosan szóval tartod Reggie-t. Mesélj csak nekünk a találkozásodról Jacob Arrowooddal!

Tudtam, hogy nem hagyja annyiban. Azzal is tisztában vagyok, hogy nem jó ötlet hazudni Cybilnek. Egyszerűen röntgenszeme van – és ezért kell mindig videóhívásban beszélnünk. Túl jól ismer.

– Kedves volt, és extra vonzó, de ennyi.

Reggie arckifejezése egy árnyalatnyit megváltozik.

– Bejön neked?

– Kábé öt percet beszéltünk, szóval nem tudom.

– Legszívesebben rávetnéd magad? – Megijeszt a Cybil hangjából áradó izgalom. Már-már túlságosan lelkesíti a téma. Viszont a legjobb barátnőm egyben az egyetlen ember a világon, aki legalább annyira rajong a Navigátorért, mint Sebastian. Hatalmas nagy szuperhősfilm-rajongó, és Sebastiant is ő vitte bele a dologba.

– Pontosítsd, mit értesz azon, hogy rávetném magam.

– Ó, ó, ó! Úgy tudtam! Szóval, jó csávó! – Reggie mellkasára csap, aki erre felugrik.

– Durva vagy!

– Kibírod, nagy melák. – Visszafordul hozzám. – Na, és most mondd meg nekem, egytől tízig… hányast adnál neki élőben?

Tizenegyest. A bennem élő tinilány legszívesebben sóhajtozna meg elalélna, és ha Reggie nem nézne árgus szemekkel, akkor valószínűleg már meg is tettem volna mindezeket. Csakhogy néz, így aztán nem teszem.

– Tényleg nem volt időm méricskélni – vonok vállat. – Arról nem is beszélve, hogy amennyit mi tudunk róla, az alapján lehet, hogy ez minden, amit felmutathat… a külseje. Lehet, hogy egyébként egy öntelt seggfej.

– Igen, mert az öntelt seggfejek egyszerűen imádják gyerekekre fecsérelni az idejüket – horkan fel Cybil.

– Csak azt mondom, hogy nem sok időt töltöttem vele, és az alatt a kevés idő alatt nem úgy néztem rá, mint egy potenciális akármire. Egy másik ember volt. Semmi több.

Hazug vagyok. Szép nagy hazug.

Cybil beharapja az ajkát, mire Reggie elveszi tőle a mobilt, és felül.

– Brenna, tudod ugye, hogy Luke mindig is azt akarta volna, hogy éld tovább az életed?

– Tudom – bólintok.

– Beszéltünk erről, Luke meg én, mert amikor bevetésen vagy, és tudod, hogy megvan az esélye, hogy nem térsz haza, akkor fontos, hogy tudd: marad valaki, aki vigyázni fog a családodra – magyarázza, és kedvesen néz rám. – Ne érezd, hogy rosszat teszel azzal, ha tetszik neked valaki. Nem azt mondom, hogy mindenáron ő legyen az, csak annyit akarok mondani, hogy… Luke mindenekelőtt azt akarta, hogy boldog légy.

Cybil átkarolja, és megszorongatja a vállát.

– Mindanniyan boldognak akarunk látni, Bren.

– Tudom. Tényleg tudom. Csak az van, hogy… hiányzik, és néha úgy érzem, hogy már nem hiányzik eléggé. Vannak olyan napok, amikor nem gondolok rá annyit, és a nevetését sem tudom már olyan tisztán felidézni. És most észrevenni valaki mást, és egyáltalán csak eljátszani a gondolattal, milyen lenne, ha megcsókolna… Nehéz. Küzdök vele. De amióta találkoztunk, gyötör ez az érzés. Hogy valami rosszat teszek pusztán azzal, hogy eszembe jut egy másik férfi.

– Szóval, akkor eljátszottál a gondolattal, hogy csókolóztok? – Cybilt a mondandómnak ez az egy része izgatja.

Felsóhajtok.

– Komolyan mondom, hihetetlen vagy!

– Talán igen, te viszont egy szép és fiatal nő vagy, akinek minden joga megvan ahhoz, hogy ezt akarja.

– Hogy mit akarjon?

Cybil elmosolyodik. – Azt, hogy akarják.

Ha szerda, akkor esti mozizás: mindig ez a program nálunk. Luke-kal friss házasokként nem tudtunk randikra járni, így aztán elintéztük, hogy a randik jöjjenek el hozzánk. Később is igyekeztünk megőrizni ezt a hagyományt, és legalább havi egy randiestet beiktatni, amikor épp nem volt bevetésen. Luke halála után a gyerekek úgy döntöttek, hogy a szerda mostantól a családi mozizás napja lesz. Mindig másikunk választ filmet, és ma Melanie van soron, ami azt jelenti, hogy… romkomot fogunk nézni.

De ez a csajos mozi, amit ma nézünk, jobban tükrözi a valóságot, mint azt szívesen bevallanám magamnak. A lány egyedül maradt a férje halála után… aztán megismerkedett egy férfival, és most nem bírja kiverni a fejéből. Huh!

Titokban a gyerekek felé sandítok: Melanie szeme a képernyőre tapad, míg Sean feje oldalra billen, és úgy fest, mint aki rühelli, hogy ezen a héten nem ő választhatott. Nem mintha ne tudnánk mindannyian, hogy mire esett volna a választása: a Navigátorra. Megint végignézhetnénk, ahogy Jacob mindenkit megment. Nappal vadászpilóta, aztán meg átvedlik valami fura kosztümbe, hogy a levegőben röpködve megmentse a világot. El tudom képzelni, milyen kommentárokat fűzne Luke ehhez a filmhez, és mennyi gyenge pontjára mutatna rá.

– Még meddig kell szenvednünk? – sóhajt fel Sebastian. – Ez a mozi kész gyötrelem.

Igaza van.

– Nem tudom pontosan.

– Megőrülök ettől! – dúl-fúl Sebastian. – Szereti a pasit, akkor miért nem enged neki?

Melanie szúrós pillantást vet rá.

– Csitulj már! Ha azt tenné, akkor itt véget is érne a film.

– Igen, pont ezt akarom.

Kurta kis nevetést hallatok.

És akkor egy hang vonja magára a figyelmemet – egy hang a filmből. Kisvártatva megjelenik a képernyőn egy szempár, amelyet az elmúlt pár napban nem bírtam kiverni a fejemből. Párat pislogok, igyekszem kitisztítani a fejemet, nem akarom, hogy az elmém játszadozzon velem. De akkor is ő az. Jacob van ott a képernyőn, ő nyomja a lány kezébe a visszajárót.

– Hé! Az ott Jacob! – jegyzi meg Sebastian.

– Kit érdekel, nyomi – fújtat Melanie.

Felgyorsul a szívverésem, és most ismét valami jóleső, de egyben ideges érzés árad szét a gyomromban. Olyan erősnek és határozottnak tűnik. Aprócska szerepe van, észre sem lehetne venni, ha azóta nem nőtt volna meg ugrásszerűen a népszerűsége, de az a mosoly… A mosolyától alig kapok levegőt.

– Engem érdekel – feleli Sebastian. – Anya is úgy néz ki, mint akit érdekel. Te vagy az egyetlen, akit nem érdekel, Mel.

Melanie résnyire húzza össze a szemét.

– Fogd. Be.

Sebastian a szemét forgatva sóhajtozni kezd.

Ezt úgy négy percen keresztül sikerül folyamatosan csinálnia, amikor is a női főszereplő megint azon kezd tépelődni, hogy nem túl korai-e még.

– Komolyan, anya, ennek a nőnek kezeltetnie kéne magát! – tör ki Sebastian.

Mel leállítja a filmet, és valósággal ráripakodik.

– Próbáld csak ki, hogy fiatalon elveszíted a férjedet, aztán meglátod, mi történik. Rémült. És magányos. Attól fél, hogy túl kevés idő telt el, és korai még megkedvelnie valaki mást. Uramisten, Sebastian, te egy akkora hülye fiú vagy. Csak időre van szüksége, hogy felismerje: nyugodtan továbbléphet! A szíve és az esze harcban áll egymással, mert… szerette a férjét, és nem tudja, helyes-e most valaki mást kedvelnie. Özvegy, és egyikünk sem tudhatja, hogy az mennyire nehéz.

Mintha minden lelassulna körülöttem, ahogy eljutnak hozzám a szavai.

Sebastian tágra nyílt szemmel bámul rám.

– Mel…

Melanie tekintete rám vándorol, és neki is elkerekedik a szeme.

– Ó, istenem! Anya, annyira sajnálom.

Megrázom a fejem, elűzöm a gondolatokat.

– Nem, nincs semmi baj.

– Nem gondoltam…

– Melanie, nincs semmi baj. Özvegy vagyok. Elvesztettem az apádat, gondold bár rólam, hogy fiatal vagyok, vagy hogy… nem túl fiatal. Én nyilvánvalóan nem vágtam bele a randizásba, de igazad van, időre van szüksége. – Az arcán továbbra is rettenet tükröződik, így aztán felkelek, és odalépek hozzá.

– Minden rendben van.

– Néha elfelejtem, hogy halott – vallja be. – Úgy érzem, mintha csak egy bevetésen lenne, és mindjárt betoppanna az ajtón.

Az arcán könnyek csorognak, és szorosan magamhoz húzom.

– Megértem.

– Sajnálom, anya, nem akartalak bántani.

Hátrébb lépek, és a tenyerembe fogom az arcát.

– Nem bántottál. Nem gonoszságból vagy rosszindulatból csináltad. Néha én is úgy érzem, mintha bármelyik pillanatban besétálhatna azon az ajtón.

Bólint, én pedig letörlök egy könnycseppet.

– Ne sírj! Mind felejteni fogunk, és végül mindenféle dolgokat mondunk majd. Ez is része a feldolgozás folyamatának. Beletanulunk az új helyzetbe, pont, mint az a nő a filmben. Azért küszködik, mert valószínűleg aggasztja, hogy el kell engednie a múltat, és hogy ez mit is jelent. – Lehullik a kezem, mire Melanie felszipog, és én is.

Ez már kezd sok lenni. A múltkor az a beszélgetés Cybillel és Reggie-vel, most meg ez. Luke mindig azt mondta, hogy minden okkal történik. Hogy az univerzum gyakran azt közli velünk, amit éppen hallanunk kell. Nos, tisztán és jól hallottalak, Luke.

Lehet, hogy igazából nem ő szólt, de szeretném azt gondolni.

– Szerintem apu azt szeretné, hogy boldog legyél – szólal meg halkan Sebastian.

– Igen?

Bólint.

– Nem akarná, hogy egyedül legyél.

Nem, tényleg nem akarná. Mint ahogy én is azt kívántam volna, hogy leljen rá újra a szerelem, ha én lettem volna az, aki meghal.

– Nem vagyok egyedül, ti itt vagytok nekem.

– De ha tovább akarnál lépni, anya – Melanie hangja lágy és aggódó –, az teljesen rendben lenne.

Mindkettejüket átölelem, és szorosan magamhoz húzom.

– Talán majd egy nap.

És remélem, hogy egy nap majd készen állok rá, de ez a mai még nem az a nap.