A harmadik csengetés - Komédiások

Chapter 2

A telefon élesen követelően berregett. Nyári Péter, a Színészképző Iskola titkára unott mozdulattal nyúlt a kagyló után.

– Halló… itt Nyári… Kivel beszélek?… Nem értem! Ismételje!… Hogyan?…

A kis, sovány ember felugrott és mélyen meghajolt, fekete kabátja egyszerre felpúposodott, mint a leselkedő menyét háta. Éles, kellemetlen fejhangja szelíd duruzsolássá halkult:

– Régen kegyeskedett nálunk járni… olyanok vagyunk, mint az árvák… Az igazgató úr még nincs itt… de minden pillanatban itt lehet… már biztosan elindult hazulról… Éppen tegnap beszélgettünk a kegyelmes úrról… Hogy méltóztatik mondani?… Igen… én is elintézhetem az ügyet… Igen, ma lesz a felvételi vizsga… Hogy hívják a kicsikét? Bán Éva, már jegyzem is kegyelmes uram! Hogyan?… Hogyan?… Ne vegyük fel?… Már értem… tehát csak akkor vegyük fel, ha nagyon tehetséges. Könnyű dolgunk lenne, ha az emberek a kegyelmes úr nézetét vallanák… Ez volna a protekció halála!… Biztosíthatom, hogy csak akkor kerülhet az iskolába, ha egészen rendkívüli tehetség… A legmélyebb tiszteletemet és kézcsókomat a kegyelmes asszonynak!

Nyári Péter mély meghajlással tette vissza a kagylót. Arcán zavar tükröződött. Még nem fordult elő, hogy valaki hasonló kívánsággal fordult volna hozzá.

– Bán Éva – mormogta vékony, fekete bajuszát simogatva. – Mindig tudtam, hogy Tatár gerinces ember… Vajon kije lehet ez a Bán Éva?

Az előszobában léptek koppantak, majd erős kéz nyomta le a kilincset. Nyári újra meghajolt, de nem olyan mélyen, mint az előbb. Amolyan bizalmas meghajlás volt, tiszteletteljes, de egyúttal családias. Az igazgató lépett a szobába. Tardy Szilárd, aki ismert színész volt, nemcsak a Színészképző feje. Tardy az életben többnyire játszott egy kicsit, a színpadon azonban olyan természetesen viselkedett, mint a mindennapokban. Magát adta minden szerepben, de mégsem teljesen ugyanazt. Markáns arca első pillanatra elárulta a címszerepre hivatott színészt. Férfias hangja, ha a szerep megkívánta, úgy muzsikált, mint a gordonka. Mimikájáról, gesztusairól hasábokat írtak a lapok egy-egy fellépése után. Nem tartozott egyik színészi iskolához sem. Egyéniség volt és mégis minden szerepében másnak mutatkozott. Bár arcképét csak kivételesen lehetett látni egy-egy felkapott fényképész kirakatában, mégis mindenki azonnal felismerte jellegzetes vonásait. Mozgékony, apró ráncok feszültek meg csontos arcán, boltozatos homloka alatt kifejező, kék szempár csillogott.

– Mi újság? – kérdezte. – Együtt van már a tanári kar?

– Már régen, méltóságos uram… Csak Kántor Laura művésznő hiányzik, de alkalmasint már útban van. Telefonáljak a lakására?

Tardy legyintett.

– Szükségtelen. A színházban is a harmadik csöngetésre érkezik. Ezen már nem lehet segíteni. Hány jelentkező van?

– Kereken harminchét.

Az igazgató arcán egy pillanatra megpihentek a mozgékony ráncok.

– Reméljük, lesznek közöttük tehetségesek is!

– Egy biztosan van.

– Kicsoda?

– Bán Éva… Tatár kegyelmes úr telefonált az ügyében.

– Lehetetlen!… Ő sohasem protezsált senkit.

– Most sem tette… azt mondta, hogy csak abban az esetben vegyük fel a kicsikét, ha rendkívül tehetséges volna!

– Ó!

Tardy ezzel a röpke felkiáltással is elárulta, hogy nagy színész. A kis szócskából egy szakértő sok mindenre gondolhatott volna. A titkár fantáziája is megmozdult és egy pillanatra felderengett előtte egy kemény energikus fej és mellette egy fiatal és szép leányarc…

– Bán Éva – mormogta. – Szőke és kék szemű!

Az igazgató szórakozottan körülnézett a tágas helyiségben, melyben a legtöbb tárgy elárulta, hogy valamilyen vonatkozásban van a színházzal. Az egyik falon színlapok függtek, a másikon két festmény. A felső kép megfakult rámájából hosszúkás, érdekes arc meredt elő, alatta egy kis réztáblán az ismert úttörő színész neve és két dátum: születés és halál. Az alsó kép egy fájdalmat tükröző női arcot ábrázolt. Az arc fehéren villant ki a fekete ruha régimódi fodraiból. Egy nagy, híres tragika portréja volt. A maga idejében annyira tehetségesnek tartották, hogy sok színésznő még ma is gyűlölte.

A bágyadt szeptemberi nap szabálytalan sárga foltokat vetett a szőnyegre, megragyogtatta a tintatartó zöldes üvegét és a hosszú szárú tollat, amely feketén és kihívóan rajzolódott ki az itatón, mint Cyrano kardja.

Tardy az íróasztalhoz lépett és megnyomta a csengőt. Nagy bajuszú altiszt lépett a szobába.

– Parancsol az igazgató úr?

– Kérem a tanárnőket és a tanár urakat, hogy fáradjanak a nagyterembe! Kántor tanárnő megérkezett már?

– Ebben a pillanatban.

– Helyes. Azonnal kezdünk. A jelentkezőket egyesével hívjuk be a meghallgatásra.

– Parancsára igazgató úr! – mondta az altiszt és gyorsan behúzta maga után az ajtót.

– Bán Éva! – mormogta a titkár, miközben néhány színes irónt és egy noteszt csúsztatott a zsebébe.

*

Elsőnek egy fiatal, sápadt fiú állt a pódiumban. Csak akkor gyúlt ki az arca, amikor beszélni kezdett. Vajda János egyik ismert versét mondta el szépen és hatásosan.

Kántor Laura szeméhez emelte ezüst lornyonját és bólogatott.

– Szép… szép, csak nem eléggé vállas… klasszikus szerepekben tömni kell…

– Ez az öltöztető dolga – jegyezte meg epésen Szabados Béla, az intézet egyik legrégebbi tanára.

Valamikor kitűnő színész volt. A nők rajongtak érte. Különösen vígjátékokban remekelt annak idején, de egy-egy klasszikus szerepben is feltűnt. Luciferjét kedvezően méltatták a színházi kritikusok, színésztársai is elismerték, kivéve Kántor Laurát, aki valamiért nem kedvelte.

A fiatal fiú elvonult és a tanári kar gyorsan döntött, felvették. Tamási Bálintnak, az öreg, de kitűnő jellemszínésznek különösen tetszett a fiú.

– Ki ez? – kérdezte.

– Fábián Miklós – válaszolta a titkár rápillantva a listára.

Tamási bólintott:

– Nagyon tehetséges. Azt hiszem, jövője lesz nálunk. Neked mi a véleményed, Géza?

Vermes Géza, az őszülő amorózó felpillantott. Minden felvételi vizsgán egy kicsit megriadt az ifjúság láttán. A fiú sápadt arcára és vézna alakjára gondolva megállapította magában, hogy a fiú nem igazán szerelmes színész szerepére való és kegyesen bólintott:

– Tehetséges! Határozottan az!

Tardy csengetett. Minden tekintet az ajtóra irányult. Fiatal, szőke hajú és kék szemű lány lépett be.

– Ő az! – súgta oda a titkár Kántor művésznőnek és magyarázatként hozzátette:

– Csak akkor vehetjük fel, ha nagyon tehetséges… Tatár kegyelmes úr így kívánja.

– Tatárnak hívják? – kérdezte a tanárnő.

Vermes finoman mosolygott, Tamási azonban nem volt annyira finom és hangosan felnevetett, de Tardy szemrehányó pillantására azonnal elnémult.

A lány elfogódottan, kipirult arccal és összekulcsolt kézzel lépett az emelvényre. Nagyon félt, szíve a torkában dobogott. Riadt szemmel nézett körül a teremben.

– Nos, mit fogunk hallani, kisasszony? – kérdezte Tardy.

A rokonszenves mély férfihang megremegtette a lányt. Mint színészt már sokszor látta a most hozzá szólót, akit minden szerepében minden alkalommal újra és újra a szívébe zárt. Látta Antoniusként, barnára festett arccal és világító szempárral, megnézte Hamlet címszerepében, amikor sápadtan és törékenyen lépett a színpadra. Úgy érezte, hogy szentségtörés a szó nagy művésze előtt verset mondani. Kimondhatatlanul szégyellte magát. Szeretett volna messze lenni, valahol a Ligetben, vagy a Duna partján, ahol kevés ember jár. Végre mégis megszólalt:

– Szeretném, ha szeretnének…

Már a címet is hamisan mondta. A vers sem sikerült jobban. Dadogott és olyan halkan beszélt, hogy alig lehetett érteni a szavát. Örült, hogy a végére ért, úgy érezte, hogy csúfos kudarcot vallott. Egy pillanatra sem gondolt arra, hogy a tanári kar ebből a szánalmas versmondásból is megállapíthatja alkalmasságát a színészi pályára. Bán Éva maga sem tudta, hogy került ki a teremből. A folyosón sírva fakadt. A bajuszos altiszt már megszokta ezt a látványt és gyakorlott mozdulattal egy széket tolt a lány mellé.

– Üljön le és pihenje ki magát, kisasszony!

A felvételizők izgalma nőttön-nőtt, ahogy következtek egymás után. Többen reménykedtek, és voltak, akik nem. Az utóbbiak közé tartozott Bán Éván kívül Fábián Miklós is. Makacsul maga elé bámult és arra gondolt, hogy otthon sokkal jobban mondta a verset. Tekintete váratlanul találkozott a lányéval.

– Magának sem sikerült? – kérdezte.

– Nem! – hangzott a halk válasz.

Fél óra múlva kihirdették az eredményt: Bán Évát, és több más fiúval együtt Fábián Miklóst is, felvették a színiiskolába.