A harmadik csengetés - Komédiások

Chapter 3

Bán Éva szorongva ment az első órára. Osztálytársai között ez hamar eltűnt, és gyorsan összebarátkozott velük. A fiúk közül Fábián Miklóssal beszélgetett a legszívesebben. A fiú rendezőnek készült, máris egész szakirodalmat sajátított el. Ismerte Gordon Craig elgondolásait, a meiningeniek törekvését és Sztaniszlavszkij eredményeit. Fiatalos lelkesedése és fanatikus hite a színész rendezői pályában azonnal felkeltette Éva rokonszenvét.

Szabados tanár úr negyedórai késéssel foglalta el helyét a katedrán. Kicsit fáradt volt és szemmel láthatóan kedvetlen. Csupa új arcot látott maga körül és ez némileg lehangolta. – Lehet, hogy mégis vannak köztük alkalmatlanok a mi pályánkra, és nekünk kell, még idejében kiszűrni őket – gondolta magában és lassan megtörölte a monokliját.

– Bán Éva – mondta lassan. – Itt van?

A lány vérvörös lett.

– Itt vagyok, tanár úr.

– Menjen fel a dobogóra!

Éva engedelmeskedett, de halálos zavarában azt sem tudta mit csináljon.

– Úgy látom, lámpaláza van – mosolygott Szabados. – Nekem is volt, amikor először a színpadra léptem. És azóta sem múlt el. Pedig régen játszottam színpadon, de ha a harmadik csengetésre gondolok, vagy a gongra mielőtt szétválik a függöny, ma is elönt a forróság. A lámpaláz a mesterségünkhöz tartozik… amolyan emberi, szubjektív kellék. Az egész életünk örökös lázban telik el… lassan elégünk… ki lassan ki gyorsan, az igazi színész nagyon gyorsan… Aki hírből sem ismeri a lámpalázat, az talán nem is lehet tehetséges… Nos, melyik verset mondta el a felvételi vizsgán?

– „Szeretném, ha szeretnének” – felelte Éva.

Szabados bólintott.

– Azt hiszem, most sokkal jobban fogja előadni nekünk. Gondolja azt, hogy egyedül van. Nézzen arra a képre ott a falon… Nagy magyar színésznő volt. De egészen biztosan ő sem kerülte el az égő félelmet, ha a rivaldafény kigyúlt… Nos, nem mondaná el neki a verset?

Bán Éva szavalni kezdett… Teljesen biztos volt a szövegben, nem gondolkozott egy pillanatig sem. Otthon százszor is elmondta a verset, néha egészen jól. Most úgy érezte, nagyon jól… Nem tévedett… A szavak simogató melegségétől könnyes lett a szeme, de a hangja továbbra is tiszta maradt.

Szabados kicsit megbiccentette a fejét.

– Jól van… Egészen jó volt… Én már a felvételin is tudtam, hogy ezt a verset ma így fogja elmondani. – Egy finom papírzacskót húzott ki a kabátja zsebéből. – Szereti a cukrot? Tessék, vegyen egyet!

Bán Éva sohasem gondolta volna azelőtt, hogy egyetlen szem cukor ilyen örömet okozhat az életében.

*

Másnap este statisztált. Életében először. Eddig mindig csak a nézőtérről ismerte a színpadot. A közös öltözőben enyhe émelygést érzett. A fogasokon ócska, kifényesedett ruhák lógtak és a kis öltöző asztalokat elborították a különféle üvegcsatok, övek és ékszerutánzatok. Annyira szegényes volt minden, amit látott, hogy megborzongott. Ezekben a ruhákban kísérik majd VI. Henriket utolsó útjára a gyászoló hölgyek?

Nem sok ideje maradt a gondolkodásra. Az öltöztetőnő egy kopott bársonyruhát vett le a fogasról.

– Azt hiszem, jó lesz. Legfeljebb felvarrjuk egy kicsit az alját, ha hosszú lenne.

Éva átöltözött és megnézte magát a tükörben. Nem akart hinni a szemének. A ruha egészen dekoratív volt.

– Máskor majd öltözködés előtt fesse ki magát! – tanácsolta az öltöztetőnő látva, hogy Éva nekiesik a pirosítónak.

– A fodrász nem jön? – kérdezte az egyik lány miközben egy lehetetlenül szűk ruhát erőszakolt magára.

Az öltöztetőnő felnevetett:

– Ma nem szükséges. A kisasszonyok a gyászkísérethez tartoznak, szép fekete főkötőt kapnak, a hajuk nem látszik.

A főkötő, amit Éva kapott, nem volt se szép, se fekete. Inkább szürkének hatott és helyenként piszkos üveggyöngyök díszítették. A lány fején mégis egészen jól mutatott.

Éva már a második csengetésre a színpadon volt. Furcsán érezte magát az idegen környezetben. Első pillanatban szinte elviselhetetlennek érezte a festett kulisszák szagát. A folyosóra vezető vasajtó kivilágított négyszögében két férfi állt: Tardy Szilárd és egy fiatal színész, aki a darabban Richmond szerepét játszotta.

Éva alig ismerte fel az igazgatót, Tardynak kitűnő maszkja volt: vörös parókát viselt és hátát ijesztő púp torzította el. Maga Shakespeare se álmodhatta volna hatásosabbnak a félelmetes angol király alakját.

A két színésznek az esti vacsora helyszínéről való eszmecseréjét félbeszakította a folyosóról behallatszó harmadik csengetés és az ügyelő érdes hangja:

– Mozogjanak! Mindig késve jönnek, mint az igazi művészek. A fene egye meg magukat!

Az ügyelő kifakadása egyébként teljesen jogos volt. Néhány statiszta az utolsó pillanatban sétált le a lépcsőn. A színészek egy része pedig csak most érkezett a színházba.

Bang… Valaki kalapáccsal megütötte a gongot. A mély hang végigdübörgött a színpadon. A nehéz bársonyfüggöny egyszerre megvilágosodott.

Goromba kéz ragadta meg Éva vállát.

– Menjen a folyosóra! A gyászmenet ott gyülekezik.

A lány kisietett, de még hallotta a függöny nehéz susogását. A folyosón szedett-vedett társaság gyűlt össze. A férfiak sötét barettben és hosszú köpönyegben, a nők fekete ruhában, fátyolosan.

A híres tragika is megjelent. Szép volt, de már eljárt felette az idő. Más talán nem merte volna ilyen idősen eljátszani Lady Anna szerepét. Ő megtehette. Nagy színésznő volt, és képes volt szinte megfiatalodni is a színpadon. A színházban istenítették. Mindig jókedvű volt és örült, ha valakit megtréfálhatott. Ezúttal a halott VI. Henriket megszemélyesítő színész volt az áldozat, aki fehérre púderezett arccal feküdt a hordágyon.

– Mi lenne, ha egy hegyes tűvel megszúrnálak a nagy jelenetben? – kérdezte a tragika a „halottól”.

A lányok vihogtak. A tragika egészen közel hajolt a hordágyon fekvő színészhez:

– Vagy inkább tüsszentőport akarsz? Válassz!

– Ha választani kell, akkor legyen az utóbbi. De illik előre megmondanom, hogy csak ülve tudok tüsszenteni. Nem szeretnék utólag szemrehányást kapni!

Most már a tragika is hangosan nevetett.

– Képzeljétek el, milyen szenzáció volna, ha a halott VI. Henrik hirtelen felülne a hordágyon és…

– Indulás! – súgta az ügyelő és kitárta a színpadra vezető ajtó mindkét szárnyát.

A komor gyászmenet megindult. A lányok halkan tovább vihogtak, de azután egyszerre elnémultak. A mosoly eltűnt a tragika arcáról, szemében könnyek csillogtak. Bán Éva most értette meg, hogy az a néhány lépés, amit megtettek, egy egészen más világba vezette be őket. A tragika kinyújtott karját gyászos lebbenéssel követték a sötét palást redői.

– Tegyétek le gyászos terhetek!

Az alabárdosok megálltak, a szolgák letették a hordágyat. Lady Anna elmondta monológját és odalenn a nézőtéren szem nem maradt szárazon.

A színpad másik oldalán megjelent Tardy. Nem! III. Richárd! Ez már nem színészet volt, hanem élő valóság. A hatalmas alak szinte megroppant a természetellenes szörnyű púp súlya alatt. Egyik lábát mereven húzta maga után, vörös haja ziláltan lógott le vállára és szája alattomos mosolyra ferdült.

– Megálljatok!

Az alabárdosok megtorpantak. Tardy megragadta az egyik katonát és a földre lökte. A gyászoló nők riadtan bújtak össze Lady Anna magas alakja körül.

A shakespeare-i szöveg nagyszerűsége lenyűgözte Évát. Most már nem érezte a festékszagot és nem látta a kopott ruhákat sem. A középkori Londonban volt, a Tower komor bástyái előtt. A hordágyon valóban VI. Henrik holtteste feküdt, akiért Lady Anna könnyei hullottak és velük szemben állt a bűn Machiavellije, az angol történelem talán leghírhedtebb alakja: III. Richárd! Szavak és mondatok áradata töltötte be a színpadot. Megtörtént az elképzelhetetlen: a púpos angol király VI. Henrik holttesténél meghódította Lady Annát. Maga Shakespeare sem írt merészebb jelenetet ennél. Csak egy egészen kivételes nagy művész vállalkozhatott a feladat sikeres megoldására és Tardy – mint már annyiszor – bebizonyította, hogy az! A nézőtér lélegzetét visszafojtva figyelte a párbeszédet, amelynek végén Lady Annától a szánakozás érzését is elvette a nyomorék torz férfi, aki férfiasabb volt a marcona alabárdos és sisakos katonáknál is. A menet elindult, de a púpos király a reflektorok fényében maradt. Éva szinte kábulatban hallgatta végig a monológot, amelynek a végén elemi erővel zúgott fel a taps.

A nézőtér tombolása alatt tért vissza Éva a valóságba, a festett díszletek és kifestett arcú színészek közé.