Hazel

Harmadik fejezet

HAZEL

Vernazza, napjainkban

– ¡Buenos días! – hallottam Annalouisa hangját felcsendülni mögöttem, amikor kint ültem a teraszon. A kis kőház, amiben laktunk a telekhatárra volt építve, és egy nagy, hosszan elnyúló, oldalsó kertje volt. A terasz éppen ezért az utcára nézett, hiszen mögöttünk már csak egy meredek domboldal volt. Innen a falu felé lehetett látni és a szemközti, olajfákkal teleültetett dombokra. A kávémat kortyoltam, és ahogy minden nap, és most is a zöld tájba veszett a tekintetem. Mintha kerestem volna valakit. Mintha vártam volna valakire.

Mintha? Nevetségesen hangzott ez a szó. Arra volt csak jó, hogy áltassam magam, és ne őrüljek bele, hogy napról napra csak ezen kattogok. Már nem követtem a napok múlását. Hetek teltek el azóta, hogy Dario itt hagyott engem Olaszországban, de bennem még élt a remény, hogy újra láthatom őt. Ugyanakkor tudtam, hogy ez a remény gyűr maga alá és tesz ennyire keserűvé. Kiszívta belőlem az összes erőt és életkedvet. Még arra sem voltam hajlandó, hogy kimozduljak innen, és messzebb menjek a kert végénél. Bezártam magam erre a helyre, ahová száműztek, és úgy éreztem, nem sokban különbözött ez azoktól a napoktól, amiket Dario pincéjében szenvedtem el. Nem voltam bolond, tudtam az okát, mára már meg is értettem, viszont a szívem nem bírta elviselni azt az űrt, ami keletkezett benne. Minden egyes dobbanásnál éreztem, hogy a hiányzó darabjáért kiált.

– ¡Buenos días! – köszöntem én is Annalouisának, majd hálásan rámosolyogtam, ahogy letett egy kis brióst elém. – Van valami híre Joséról? – kérdeztem tőle.

Annalouisa zavartan bólintott. Nem szoktam faggatózni, annak ellenére sem, hogy hallottam, minden délután megcsörrent a telefonja, és olyankor mindig igyekezett hallótávolságon kívül kerülni tőlem. Arra gondoltam, nemcsak információt kapott a testvére állapotáról, hanem ő is információval látta el a hívó felet, bárki is legyen az, aki érdeklődött irántam. Sajnáltam ezt a nőt, akit mellém vezényelt Dario, annak ellenére, hogy a testvére is ápolásra szorult. Biztos voltam benne, hogy szívesebben lenne a hazájában, nem pedig mellettem, hogy rólam gondoskodjon. Valószínűleg nem volt választása. Sosincs, mert Dario tett róla. Nekem se volt. Az ő akaratával lehetetlen volt szembemenni.

– Gondoskodnak róla – mondta végül Annalouisa, és beleharaptam a finom briósba, amit hozott nekem, majd a tekintetem újra a távolba veszett.

– Sétálhatnánk egyet – ajánlotta Annalouisa. – Eljöhetne velem a piacra, nagyon hangulatos hely.

Számtalanszor lejátszottuk már ezt a jelenetet. Most is csak megráztam a fejem, és még arra sem voltam hajlandó, hogy közben ránézzek. Talán azért, mert nem akartam, hogy lássa, milyen fájdalom bújik meg a tekintetemben, vagy talán azért, hogy ne lássa, azon kívül nincs is más benne. Hiszen minden napom egy küzdelem volt. Küzdöttem az érzéseim és az indulataim ellen, legszívesebben ordítottam volna a rám nehezedő fájdalomtól. Csakis Annalouisa miatt tartottam magamban ezeket az érzelmeket, és miatta nem mutattam ki a negatív gondolataimat. Eleget terheltem már a problémáimmal. Nehéz időszak állt mögöttünk, amit Kubában hagytunk, és hálás voltam neki, hogy azokban a hosszúra nyúlt hetekben kitartott mellettem, és segített megküzdeni a démonjaimmal. Mindig türelmes volt velem, bárhogy is viselkedtem. Fogta a kezem és velem együtt lélegzett. „Be és ki. Be és ki” – mondogatta, amikor fulladoztam a gyötrelemben és átölelt, amikor legszívesebben letéptem volna magamról a húst.

Még most is megborzongtam az emlékek hatására. Fogalmam sincs hogyan éltem túl. Hogy voltam képes az életet választani, miközben a megváltó halálra vártam. A lelkem szilánkosra tört és éreztem, ahogy karcol belülről. Minden egyes lélegzetvétel elviselhetetlen fájdalommal járt. De Annalouisának hála, ezek a szilánkok addig morzsolódtak, míg az élük tompulni kezdett, és szép lassan egymáshoz idomultak, hogy újra egy egésszé álljanak össze bennem. Elhitette velem, hogy lehetek még olyan ember, aki érdemes a szeretetre. Akit hiába gyötörtek hónapokig, mégse tudták megtörni annyira, hogy feladja. Hajszál híján, ugyan, de megmenekültem.

Fájón az ajkamba haraptam.

Ha még egy hetet várt volna Dario a megmentésemmel, lehet, hogy nem éltem volna túl… de az is lehet, hogy csak egy nap választott el a haláltól.

Annalouisa nagyot sóhajtva indult útnak, ahogy minden reggel. Láttam, hogy a kapuban várta egy autó, ami bevitte a faluba, ahol vásárolni szokott. Igyekezett mindig friss alapanyagokból főzni, és talán ez volt az egyetlen szórakozása az ittléte alatt. Ott lent, ahol a faluban színes, néhol megfakult házak szegélyezték az utcákat, bizonyára mosolyogtak rá az emberek, és annak ellenére, hogy sem angolul, sem olaszul nem tudott, megértette magát a helyiekkel. Mindig jókedvűen tért haza, és alkalmanként, főzés közben mesélt nekem a faluról. Elmondta például, hogy meg szokott állni egy virágárus előtt, aki akár egy tenor, operát énekel, ami visszhangzik az épületek falai között. Pontosan leírta a férfit, akinek aranytorka volt. Istenem! Órákig áradozott róla! De a legkedvesebb szórakozása a halászokkal való alkudozás volt, amiről szintén szívesen mesélt. Olyankor még nekem is mosolyt csalt az arcomra, amikor büszkén közölte, hogy féláron sikerült halat vennie.

Szegény fickók! – gondoltam magamban. Annalouisa nagyon értett ahhoz, hogy meggyőzze az embereket, bármiről is legyen szó. Esélyük sem volt a meggyőzőképessége ellen.

Ahogy lementem a terasz lépcsőjén és a szőlőtőkékhez sétáltam a kertben, elhaladva a gondosan ápolt sorok között, megsimítottam néhány növény levelét. Október lévén, már nem volt az a nagy hőség, reggelente kilépve a házból, engem is meglepett a hűvös levegő, ami a bőrömet érte, ha csak egy könnyű, nyári ruhában voltam. Közelében sem voltam annak, hogy ismerjem a szüretelési időszakot, de tudtam, hogy a zöld és néhol tarka levelek alatt megbújó dús, éretten csüngő szőlőfürtöket hamarosan le kell szüretelni. Lenyúltam egy fodros, lankadt levél alatt függő szőlőhöz, és lecsíptem egy szemet a gyümölcsből. Édes volt és lédús. Ez volt a legkellemesebb érzés, amit az utóbbi időben éreztem.

– Hamarosan le kell szedni – hallottam egy férfi hangját mögülem, mire riadtan megpördültem. Enzo állt velem szemben, akit még Dario mutatott be nekem. Ő gondozta a kertet, és gyakorlatilag szabad bejárása volt a birtokra.

– Elnézést! – mondta halkabban. Furcsa volt hallani ezt a dallamosan csengő angol nyelvet, azután, hogy Annalouisával hetekig csak spanyolul beszéltünk. – Nem akartam megijeszteni – tette hozzá Enzo, és megköszörülte a torkát, majd tovább magyarázott, tekintetét már a termésre irányítva. – A következő hetekre sok csapadékot mondanak, még azelőtt le kell szüretelni a fürtöket, mert ha megszívják magukat vízzel, az kárt tehet a termésben, tekintve, hogy nem kapnak utána elég meleget és napfényt, hogy tovább érjenek. – Ő is levett egy szemet és szájába tette. – Mmm… tökéletes! – Mivel még mindig nem szóltam egy árva szót sem, így igazi olasz módjára folytatta a beszédet. – Ha van kedve, csatlakozhat hozzám – mondta, miközben lehajolva a tőkéket vizsgálta és közben rám sandított.

– Mire gondol? – kérdeztem vissza, erre elengedte a felhajtott levelet és kihúzta magát. Most már egyenesen a szemembe nézett.

– Hétvégén leszüretelem őket – közölte.

– Még… még nem tudom, mit fogok csinálni a hétvégén – válaszoltam zavaromban, mire félmosolyra húzta a száját, mintha pontosan tudná, hogy ugyanazt teszem majd, mint minden nap. Azaz semmit.

– Korán reggel kezdem, ha mégis kedvet kapna hozzá, csatlakozzon! – mondta végül, hogy meggyőzzön, és hálás voltam neki, hogy nem tett megjegyzést rám.

Többször láttam már őt a kertben dolgozni, mióta Dario itt hagyott, és néha intett nekem, amikor észrevett, de most először állt velem szóba úgy, hogy nem volt más a társaságomban. Igaz, eddig lehetősége sem volt rá, mert amint közelebb ért hozzám, én bemenekültem a házba. Annalouisának hozott általában friss gyümölcsöket és zöldségeket, amelyet valószínűleg a kertjéből szedett. Az biztos, hogy soha életemben nem ettem még olyan lédús és édes paradicsomot, mint amit tőle kaptunk.

– Tetszik itt önnek? – kérdezte, mert látta, hogy elmerültem a gondolataimban, miközben a távoli hegyoldalt kémleltem.

– Nem sokat láttam még belőle – néztem rá szomorúan. – De innen, a kertből is eléggé lenyűgöző a táj.

Csettintett egyet a nyelvével, elégedetlensége jeléül.

– A világ egyik legromantikusabb helyén van, ahol megfagyott az idő, és magába zárta a kor sajátosságait, és maga csak a kertből tekint le rá?

Forgattam a szemem.

– Legutolsósorban érdekelnek most a romantikus dolgok.

A tekintete elkomorodott és mélyen az enyémbe fúródott, mintha értette volna ennek az okát, anélkül, hogy kimondtam volna. Mintha tudná miféle érzésekkel bírok, úgy préselte össze az ajkát és bólogatott.

– Ha egyszer mégis rávenné magát, hogy kimozduljon – kezdte –, tudok olyan helyeket is, amik bozótosak, sötétek és eléggé elhagyatottak. Ott nyoma sincs a romantikának.

Ezzel mosolyt csalt az arcomra.

– Észben tartom.

Már ő is mosolygott.

Ha nem lettem volna ilyen nyomorult hangulatban, lehet, hogy foglalkoztam volna azzal, mennyire jóképű. Hogy milyen melegség sugárzik a barna szeméből és hogy mennyire kedves a mosolya. De nekem ezek a jellemzők inkább elmosódtak a szemem előtt, és csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire más, mint Dario. Hiába volt ismerős a tekintete, és az, ahogy rám nézett, nem az ő közelségére vágytam. Ezért arra jutottam, hogy nem akartam itt állni, őt nézni és a hangját hallani. Én egyszerűen senkit sem akartam magam mellett tudni Darión kívül. Betegesen vágytam arra, hogy újra lássam, hogy a karjába zárjon és ne engedjen el többé. Ehelyett az egyetlen férfi, aki érdeklődött irántam, az a szomszédban lakó idegen volt.

Borzalmas.

Idegtépő.

Elkeserítő.

Mi több, kiábrándító volt az egész.

– Addig is, minden jót – nyögtem ki, és elléptem mellette, majd futólépésben igyekeztem a ház felé a frissen nyírt füvön keresztül. Még hallottam, ahogy elköszön tőlem olaszul.

– Ci vediamo… – mondta vidáman, aztán hozzátette: – Presto! Viszlát… hamarosan!

Az olasz szavak könnyedén gördültek le a nyelvéről, és tetszett, ahogy kiejti őket. Néha, ha bekapcsoltam a tévét és néztem az olasz műsorokat, meglepően felvidultam tőlük. Hallottam már elég sztereotípiát az olaszok temperamentumáról és viselkedéséről, de szerintem rendesen eltúlozták a dologot. Enzo nem volt harsány és tolakodó sem. Nem rontott még rám, és nem kezdett el vadul gesztikulálni, ha meglátott. Távol maradt tőlem, mintha megérezte volna, hogy magányra van szükségem. Csak átjött, megcsinálta a dolgát, és intett, amikor távozott. Ő volt az egyetlen személy, akit Annalouisán kívül láttam, mióta Dario magamra hagyott. Egy apró kis kapocs volt a szememben, aki biztosított afelől, hogy léteznek még emberek a földön, bármennyire is nem akartam erről tudomást venni.

– Helyes férfi – mondta Annalouisa este, amikor vacsorát készítettünk és a napomról faggatott. A konyhában álltunk egymás mellett, mindketten sürögtünk-forogtunk, de erre a mondatára megtorpantam, és lassú mozdulattal tettem a pultra a kezemben lévő paradicsomot, amit az előbb mostam meg a csap alatt. Tudtam, hogy az a „helyes férfi” Enzót takarja. Furcsállottam, hogy szóba hozta. – Nagyon rendes – tette még hozzá.

Nem reagáltam rá, hanem néma csendben kezdtem el felszelni a zöldséget a salátához.

– Miért nem fogadja el az ajánlatát, és néz egy kicsit körbe a környéken? – kérdezte, mert nem hagyta ennyiben a dolgot.

Döbbenten néztem rá.

– Úgy látom, itt a bokornak is füle van – jegyeztem meg.

– Én meg úgy látom, hogy valakire ráfér egy kis bátorítás – mondta felhúzott szemöldökkel, némi szemrehányással a hangjában.

– Ne kezdjük el ezt újra! – mondtam. Belefáradtam már, hogy ellenkezzek vele, akárhányszor próbál noszogatni, hogy mozduljak ki.

Annalouisa letette a kezében lévő kést és felém fordult.

– Nem fog visszajönni – közölte. – Dario sosem gondolja meg magát, ne reménykedjen tovább.

A kés ugyan nem volt a kezében, de a szavai úgy hasítottak a szívembe, mintha azzal döfött volna belém. Nem sok kellett, hogy odakapjak és ne görnyedjek össze a fájdalomtól. De ő folytatta a kínzást.

– Azért hozta ide magát, hogy új életet kezdjen, aminek ő már sosem lesz a része. Nagyon elkeserítené, ha így látná magát. – Szinte megismételte Dario szavait, és ahogy kimondta, bennem ugyanazt az érzést keltette életre.

– Nélkülem hozott egy döntést! – csattantam fel. – Én nem akarok itt lenni! Utálom ezt a helyet! És utálom ezt a… tehetetlenséget! Ezt a… kényszert! – préseltem ki magamból a szavakat, amelyeket úgy kellett keresnem, hogy kifejezzem magam, miközben a könnyeimmel küzdöttem. Nem akartam Annalouisára borítani a bánatomat, de egyszerűen ki kellett adni magamból azt a feszültséget, ami lebénított.

Közelebb lépett, és tudtam, hogy meg akar vigasztalni. Láttam a tekintetén, hogy mennyire sajnál, és gyűlöltem amikor így nézett rám. Nem akartam ennyire szánalmasnak tűnni, és hogy lássa, mennyire megvisel ez az állapot.

Egy lépést hátráltam. Nem hagytam, hogy megöleljen.

Ki kellett innen szabadulnom! El kellett mennem valahogy, mielőtt késő lesz, és maga alá gyűr a sok érzelem. Soha nem fogok abba beleegyezni, hogy örökre itt maradjak! Amint lehetőségem lesz rá, és elég erőt érzek majd magamban, hogy megtegyem, visszamegyek Miamiba. Elegem volt már abból, hogy mások hoztak döntést helyettem.

Az ajtóhoz rohantam és feltéptem. Kint már sötét volt és hűvös, de nem bántam.

– Hazel! – kiáltott utánam Annalouisa, de nem foglalkoztam vele. A kapuhoz futottam, ám a kilincset lenyomva rájöttem, hogy zárva van. Csak rángattam, téptem, de nem sikerült kijutnom rajta.

– Az istenit! – kiáltottam, és rávertem egyet a tenyeremmel a magas kovácsoltvas kerítésre. Iszonyúan fájt, de ezt sem bántam. A fájdalom jó volt, mert ismerős. Tudtam kezelni, és morbid módon most jól is esett. Lekuporodtam a földre és a térdemre hajtottam a fejem. Addig fojtogatta a torkomat a bánat, míg végül megadtam magam neki.

Mélyről feltörő zokogásba fogtam. Most először történt ez meg, mióta búcsút intettem Dariónak.

Hová is mehetnék? – kérdeztem magamtól elkeseredetten. Nekem már nem volt otthonom. Sehol se találtam a helyem. Se itt, se Kubában, se Miamiban. Minden hely, amit eddig ismertem, beleveszett a homályba és a félelem szőtte át.

Egyre erőteljesebben zokogtam, ahogy ez tudatosult bennem.

Hol vagyok? – kérdeztem újra magamtól, és nem arra gondoltam, hogy hol vagyok fizikailag. Arra próbáltam rájönni, hogy én, Hazel merre vagyok a testemben.

– Segítek – mondta Annalouisa, és felém nyújtotta a kezét. Felnéztem rá. A sötétben alig láttam az arcát, de a szeme szinte parázslott az utcáról beszűrődő világítás fényében. – Csak hagyja, hogy segítsek – mondta.

Nem ért hozzám, nem hajolt le hozzám, nem ölelt át, mint régen. Ezúttal nem. Nekem kellett elfogadnom a felém nyújtott kezét. Nekem kellett akarni, hogy kihúzzon a mélyből. Azt hittem, képes leszek rá egyedül is, de a magányban aljas társra talál az ember. Befészkelte magát mellém a bánat és az örökös szívfájdalom. Gyűlöltem mindkettőt, mégse engedtem el őket, ragaszkodtam hozzájuk.

– Nem szabad hagynia, hogy kizárólag ő legyen a felelős a boldogságáért – mondta halkan Annalouisa, és továbbra sem engedte le a felém nyújtott karját. – Dario csak segített magának életben maradni.

Durván letöröltem a könnyeimet és dacosan megemeltem az állam.

– Nem csak annyit tett.

Annalouisa alig érzékelhetően biccentett a fejével, majd így szólt:

– Igaz. Többet adott magából, mint amennyit kellett volna. De idejében rájött erre.

Újra éreztem a mellkasomat szétrobbantani készülő fájdalmat. Lenéztem a kezére, majd megfogtam, hogy felálljak. Annalouisa halványan elmosolyodott a tettemre, és segített felállni.

– Nem – mondtam már kiegyenesedve. – Túl későn jött rá – ellenkeztem.

Amikor már vele szemben álltam, két tenyere közé fogta az arcomat, hogy így kényszerítsen, hogy ránézzek. Bele a lángoló tekintetébe.

– Mellette nincs helye a boldogságnak, Hazel – mondta szomorúan és őszintén. – Higgye el, ez a fájdalom, amit most érez, semmi ahhoz képest, amit akkor érzett volna, ha vele marad.

Megráztam a fejem, hogy tiltakozzak, és a kezéhez kaptam, hogy lefejtsem magamról az ujjait, de nem hagyta.

– Nem lett volna elég a szerelem, hogy kibírja mindazt, ami ott várt volna magára. Tudta ő is. A döntésével nem akart fájdalmat okozni, hanem pontosan attól kímélte meg!

Most már elengedte az arcomat. Kapkodtam a levegőért.

– A kényszerű tettek nem azonosak egy ember jellemével – mondtam halkan, megvédve Dariót.

Annalouisa nagyot sóhajtott.

– A tettek… – kereste a szavakat. – Megmérgezik az ember lelkét, ha kényszer, ha nem. És ez a méreg… – megint elhallgatott kicsit, mielőtt folytatta – …halálos.