Vad virágok

Chapter 1

Vad virágok

Ekker Éva

EZ– Könyv©2021

ISBN:

epub: 978-615-6279-16-3

Pdf: 978-615-6279-17-0

Szöveget gondozta: Városi Emese

Minden jog fenntartva!

Vad virágokA SKY REAL Kutatóintézet impozáns fogadótermében lassacskán egybegyűlt az előkelő társaság krémje. A cég nem fukarkodott a vendéglátás költségeivel, a pincérek szorgosan hordták körbe a legnemesebb márkájú pezsgővel telt poharakat, és a különféle ínyenc harapnivalókat.

A jelenlévők jórészt ismerték egymást, ennek ellenére felszínes diskurzusaik alatt szemük sarkából mindegyre a sokaságot pásztázták. Fúrta az oldalukat a kíváncsiság, hogy rajtuk kívül kik azok, akik még részt vesznek az eseményen. Ez ugyanis presztízskérdésnek számított. Mindenki tudta, hogy mindössze az első száz legnagyobb adományozó kapott meghívót, és mivel az egyes adományok összege csupán csillagászati nagyságrendben volt mérhető, ebből egyenesen következtetni lehetett az illető tényleges vagyoni helyzetére, ami nem mindig egyezett meg azzal, amit el akart hitetni magáról.

Ez a projekt ugyanis olyan mértékben nyelte a pénzt, hogy szükség volt az állami részvállalás mellett magánbefektetők támogatására is.

A termet várakozással teli izgalom lengte át. Mindenki látni akarta az eddig pusztán hírből ismert berendezést, aminek létrehozásába olyan rengeteg anyagi hozzájárulást beleölt.

Míg a legtöbb vendég inkább csak csipegetett, egy ötvenes éveiben járó, kopaszodó férfi mit sem törődve az etikettel, mohón vedelte a drága italt, és tömte magába a különleges csemegéket. Már első ránézésre is kitűnt a társaságból olcsó öltönyével, silány cipőjével, és gyér hajzatának enyhén zsíros csapzottságával. Ő volt Max Verdun, az egyik hírhedt bulvárlap legrámenősebb újságírója.

Miután degeszre tömte magát, nekilátott, hogy odafurakodjon az illusztris vendégekhez, és a kérdéseivel zaklassa őket. A megszólítottakat általában elég kínosan érintette, hogy rájuk akaszkodott, és igyekeztek minél hamarabb lerázni, de mindenkinek megvoltak a gyenge pontja, és ismerve a tudósító aljas természetét, valamint vitriolos stílusát, nem mertek túlságosan gorombán bánni vele, inkább igyekeztek valamilyen tréfával elütni a választ.

Verdun a legnagyobb ágyút, Karl Brodent hagyta utoljára. Mint egy sikló, odalavírozta magát hozzá, és pimaszul nekiszegezte a kérdést:

– Igaz, hogy ez az egész adományozási cécó pusztán szemfényvesztés? Hogy amekkora összeget a befektetők mintegy nagylelkűen felajánlanak, legalább ugyanannyit, ha nem többet visszakapnak az állami megrendelésekből, amin természetesen osztoznak a politikusokkal? Az egész játék csak arra megy ki, hogy az adófizetők előtt leplezzék, valójában mennyit szórnak el erre a projektre az ő adóforintjaikból?

Broden még csak feléje sem fordította a fejét.

– Hazugság – közölte kurtán, azzal karon fogta a nejét, hogy elsétáljanak onnan.

A nő azonban nem bírta ki, hogy mielőtt faképnél hagyták volna, fitymálóan végig ne mérje a bulvársajtóst.

– Maga meg hogy lógott be ide?

– Teljesen legálisan vagyok itt – méltatlankodott sunyi vigyorral Verdun. – Akár hiszi, akár nem, vannak barátaim a kegyed köreiben is, és akadt, aki szívesen átengedte nekem a meghívóját.

– Ugyan, mivel zsarolhatta meg? – biggyesztette le az ajkát az asszony, majd meg sem várva a választ tovalibbent férje oldalán.

A Kutatóintézet mögött álló alapítvány nem vette igénybe sokáig az illusztris vendégek türelmét. Miután a rendezők konstatálták, hogy teljes a létszám, rögtön kezdetét vette a hivatalos program.

Mindenki bevonult az előadóterembe, és elfoglalta az adománya nagyságrendje szerint számára kijelölt széket. A legbőkezűbbek az első sorban kaptak helyet, és minél kisebb összeggel járult hozzá valaki a programhoz., annál hátrébb került. A nézők felcsigázott érdeklődéssel sustorogtak, miközben a pulpitusra tapasztották a szemüket, ahol egy fekete selyemkendővel letakart, mintegy 30-40 cm magasságú, kúpszerű valami állt.

Mögötte ott feszített a projekt Operatív Bizottságának elnöke, a munkálatok irányítója és felügyelője, Bratt Kay. Elégedetten legeltette a szemét a közönségen, majd ösztönösen megigazította öltözékét, végigsimított a haján, és belevágott:

– Tisztelt Hölgyeim és Uraim! A mindeddig fennálló hírzárlat ellenére kiszivárgott hamis, illetve elvétve helytálló információknak köszönhetően sok mendemonda keringett e körül a fejlesztés körül. Államtitok lévén mindeddig még Önöket sem avathattuk be az összes részletbe, most azonban elsőként, és hiteles forrásból, azaz tőlem értesülhetnek minden olyan körülményről, amely az érdeklődésükre számot tarthat. Bizonyára nem kerülte el a figyelmüket az előttem elhelyezett, leleplezésre váró tárgy. Elárulom, hogy az alatta rejtőző törhetetlen üvegbúra azt a műszert védi, melynek létrejöttét Önök olyan nagyvonalúan támogatták, és amely szerény mérete ellenére korszakalkotó jelentőséggel bír az űrkutatás, sőt, az egész emberiség történetében. Segítségükért köszönetképpen szeretnénk azzal a jelképes gesztussal kedveskedni önöknek, hogy – konstruktőrein, és majdan a kozmoszban elhelyezőin kívül – kizárólag az itt jelenlévőknek mutatjuk meg a szerkezetet élőben, mielőtt holnap elindítanánk az űrbe, az általunk eddig ismert világon túlra. Erről a tényről mindegyikük díszoklevelet kap, melynek eszmei értéke felbecsülhetetlen. Természetesen el fogom távolítani a leplet a búráról, így a közelben ülők a helyükről tisztán láthatják majd a szerkezetet, és a kivetítőn is meg fogom jeleníteni a valamivel távolabb elhelyezkedők kedvéért.

Nyilván valamennyien tisztában vannak ama vállalkozásnak a céljával, melynek keretében ezt a kis gépezetet létrehoztuk, hiszen máskülönben nem fektették volna bele a tőkéjüket, mégis engedjék meg, hogy bevezetésképpen dióhéjban összefoglaljam a lényeget, és kissé visszanyúljak az előzményekre:

Amint az közismert, tudósaink régóta munkálkodnak azon, hogy felkutassák a Világmindenségben esetlegesen létező, idegen fajokat – akiket nevezzünk az egyszerűség kedvéért a hagyományos megjelöléssel földönkívülieknek –, és valamilyen módon felvegyék velük a kapcsolatot. Ez eddig kétféle módon történt. Egyrészt mesterséges objektumokat bocsátottunk fel az űrbe, melyek tartalmazták az emberiség legfőbb jellemzőit, és az általunk kolonizált bolygók koordinátáit, másrészt nagy teljesítményű adóvevő készülékeket helyeztünk el az Univerzum különböző pontjain, amelyektől azt reméltük, hogy képesek lesznek fogni, és dekódolni az idegenek által küldött jeleket, valamint a válaszunkat is továbbítani tudják nekik.

A dolgok ezen megközelítése azonban számos jogos aggodalmat vetett fel. A legsúlyosabb az volt, hogy így teljesen kiszolgáltatottá tesszük magunkat, ami még a barátsággal közeledő fajok esetében is veszélyeket rejt magában, nem is beszélve az agresszíven viselkedő idegenekről. Ezért Kormányunk a más értelmes lényekkel való kommunikáció tekintetében szemléletváltást tartott szükségesnek. Ez azt jelenti, hogy a jövőben tartózkodunk attól, hogy bármiféle adatot kiadjunk magunkról, csak úgy a vakvilágba. Ezentúl úgy keresünk a Kozmoszban tőlünk eltérő életformákat, hogy nem fedjük fel magunkat előttük, sőt, ez a berendezés még az előtt jelezni fogja nekünk a létezésüket, mielőtt egyáltalán észrevennének bennünket.

Max Verdun, aki valahol középtájon ült, nem bírta kivárni az előadás végét, amikorra a kérdések feltevését időzítették, hanem türelmetlenül izgett-mozgott, míg végül közbe kotnyeleskedett.

– Hogyan állíthatja azt, hogy minden idegen fajt ki tud mutatni ez a műszer? Hiszen még elképzelni sem tudjuk, hányféle variációjuk létezhet az űrben szerteszét.

– Felkutatni talán nem képes valamennyi ismeretlen életformát, de ha találkozik valakivel, azt szinte teljes bizonyossággal meg tudja állapítani, hogy tőlünk eltérő fajjal áll-e szemben. A korábbi szondák adataiból ugyanis nem lehetett minden kétséget kizáró konklúzióra jutni. A kétes jelek túlnyomó részéről beható vizsgálat után egyértelműen kimutatható volt, hogy emberi eredetűek, de a többi, máig sem tisztázott zörej is keletkezhetett akár légköri zavarokból, egyes űrjárművek közlekedésének torzító hatásából, vagy teljesen más, emberi eredetű okokból is.

Egyes idegen fajok minden jellemzőjét ez a műszer sem tudja teljes részletességgel kimutatni, de mivel nagyságrendekkel érzékenyebb az elődeinél, sokkal több információt képes begyűjteni róluk, és ez által jóval árnyaltabb következtetéseket tud levonni a tulajdonságaikra vonatkozóan.

– Ettől még nem sokban különbözik az eddigi társaitól – kotyogott közbe ismét az újságíró csúfondárosan. – Csak kisebb azoknál, és nagyobb a felhajtás körülötte.

Kay nem akart botrányt, ezért nem utasította rendre, hanem megőrizve higgadtságát tovább magyarázott:

– Nem egészen. A korábbiakhoz képest ugyanis teljesen új, azokkal homlokegyenest ellentétes technikai megoldást alkalmaztunk. Eddig volt egyfajta teóriánk arról, hogy mik világegyetemünkben az élet, illetve az intelligens élőlények kifejlődésének kritériumai, elméletileg hol jöhettek létre, és ebből kiindulva kutattunk utánuk.

A Lótusz viszont – később majd megértik, miért ragadt rajta ez a név – úgy működik, mint egy több fokozatú szűrő. Elsőként gondosan beletápláltuk az ember jellemzőit a DNS-től kezdve egészen a legapróbb ismertetőjegyekig, így a gép először a humán egyedeket azonosítja, és szelektálja. Utána rögzítettük benne az összes létező állat és növény hasonlóan részletes paramétereit, így a következő mentekben a Lótusz azokat szórja ki. Végül az utolsó fázisban következnek a gépek, berendezések, amelyek rendelkeznek olyan vezérlő egységgel, mely bármily csekély mértékben is, de tekinthető kvázi intelligenciának. Ezzel gyakorlatilag rögzítettünk benne minden általunk ismert létformát. Ami ezek után fennakad a hálón, az egyértelműen idegen eredetű. Még megközelítően sem tudom leírni, milyen gigantikus munkával járt mindez, és hány ember dolgozott rajta éjt nappallá téve.

– Ezzel csupán azt érik el, hogy ha a földönkívüliek érintkezésbe lépnek a Lótusszal, és lehívják a benne tárolt adatokat, sokkal behatóbb ismeretekre tesznek szert rólunk, mint ezelőtt bármikor – akadékoskodott tovább az újságíró.

– Szó sincs róla – rázta a fejét Kay fensőbbségesen. – Eddig ugyanis kifejezetten arra törekedtünk, hogy az idegenek megértsék az általunk küldött információkat, most viszont ezeket egy külön, mind fizikailag, mind informatikai szempontból hermetikusan elzárt, és bombabiztos védelmi rendszerrel rendelkező egységben helyeztük el, amihez más nem férhet hozzá.

– Nevetséges – dünnyögte a bajsza alatt Verdun. – Egy nálunk magasabb tudásszinttel rendelkező faj úgy töri fel, ahogy akarja.

– Felesleges előre falra festenie az ördögöt – vetette oda lekezelően Kay. – Főleg egy olyan berendezés tekintetében, amelynek technikai paramétereiről önnek halvány fogalma sincs.

Mindenki azt hitte, hogy Verdun most már végre elhallgat, de tévedtek. Az újságíróról leperegtek a szurkálódások, és rendületlenül nyomult tovább.

– És mi a helyzet az ember formájú és intelligenciájú robotokkal? Őket is beleprogramozták a Lótuszba?

Kaynak felszaladt a szemöldöke.

– Nem értem a kérdést – vágott csodálkozó képet. – Köztudott, hogy ilyenek nem léteznek. Ezt Önnek, mint sajtósnak hivatalból is illene tudnia – bökött oda szarkasztikusan. – Ha mégsem így van, szívesen felvilágosítom. Rég bizonyítást nyert, hogy az emberekben ösztönös unszimpátiát, és bizonyos fokú félelmet keltenek azok a robotok, amelyek túlságosan hasonlítanak rájuk. Azon mesterséges intelligenciáktól pedig, amelyek a megtévesztésig képesek emberként viselkedni, egyenesen rettegnek, attól tartva, hogy egyszer még föléjük kerekedhetnek, és az uralmuk alá hajthatják az egész emberiséget. Ezért az ilyenek létrehozását, illetve alkalmazását számos törvény tiltja. Tulajdonképpen ez így praktikus is. Ha valamilyen tevékenységet géppel szeretnénk elvégeztetni, ahhoz egyáltalán nem szükséges multifunkciós, emberszabású robot. A gép ilyenkor energiája jelentős – az adott feladathoz közvetlenül nem kapcsolódó – részét fölöslegesen fogyasztaná, továbbá sokkal szélesebb körű lenne a hibalehetőség is. Ha a robot bármelyik funkciójához kapcsolódó alkatrésze meghibásodik, az a többinek a működésére is hatással lehet, sőt, akár az összes funkció becsődölhet. Sokkal hatékonyabb, ha egy, vagy maximum néhány, egymáshoz kapcsolódó, konkrét feladatra specializált berendezéseket gyártunk. Amennyiben például ablakot akarunk pucolni, ahhoz kész pazarlás egy egész szobalány robot, elég, ha kisméretű, tapadókorongos, önjáró ablaktisztító egységet veszünk igénybe. A törvény egyetlen esetben engedi külsőleg embert formázó, embermagasságú, belső vezérlőegységgel rendelkező „baba” előállítását, azt hiszem, nem kell kifejtenem, mi célból – kacsintott hamiskásan. – De azokat kötelező nyilvántartásba vétel végett bejelenteni, és be kell tartani az intelligenciájuk összetételére vonatkozó előírásokat, melyek szerint kizárólag a szolgáltatáshoz szorosan kötődő ismeretekkel és készségekkel rendelkezhetnek. Amennyiben rájuk utalt – fordult az újságíró felé –, megnyugtathatom, hogy ők szintén szerepelnek a Lótusz adatbázisában. – Hogy elkerülje a további szóváltást, Kay gyorsan széles vigyort varázsolt az arcára, és még mielőtt Verdun újra megnyikkanhatott volna, visszatért az eredeti témához. – Most pedig eljött a várva várt pillanat – jelentette be büszkén. – Nincs más hátra, mint hogy bemutassam kis kedvencünket. – Tartott némi hatásszünetet, majd megfogta a fekete takarókendőt, és lassan, színpadiasan lehúzta a búráról.

Az öklömnyi gömböcske az ezüst számtalan árnyalatában tündökölt az üveg alatt, mint egy drága ékszer, teljesen lenyűgözve nézőit. A közönség tapsban tört ki, aztán, bár kitűnően látták a kivetítőn, mindenki ösztönösen előrehajolt, hogy jobban szemügyre vehesse.

Miután kiélvezte a diadalt, Kay folytatta.

– Működés közben sajnos nem figyelhetjük meg, hisz feltehetően nincsenek köztünk földönkívüliek – sütött el egy viccet gyér sikerrel –, de a készenléti állapotát bemutathatom. Látni fogják, ahogy a „virág” kibontja dús szirmait, melyek tulajdonképpen hiperérzékeny jelfogó membránok, majd magja smaragdzöld színbe megy át, ezzel jelezve, hogy az üzembe helyezés megtörtént. Talán akad, aki többet várt ennél, de higgyék el, így is kivételes élményben lesz részük.

Danel Talbot, a műszer megálmodója, konstruktőre és a projekt tudományos vezetője a színfalak mögül hallgatta főnöke szónoklatát. Negyvenes évei felé közelítő, középmagas, világosbarna férfi volt, s ha valaki röntgen szemekkel el tudott vonatkoztatni félhosszú, bozontos szakállától és mindig enyhén kócosnak tűnő hajától, akár jóképűnek is mondhatta.

Nem lepte meg, hogy Kay még csak meg sem említette a nevét, mégis keserű volt a szájíze. Nem azért, mintha ő akart volna sütkérezni a dicsőségben. A hírnevet sem igényelte, de az már bosszantotta, hogy Kay lassan maga is elhitte, hogy saját érdeme a Lótusz létrejötte. Danelt még nézőként sem hívta meg, mondván, túl értékes minden ülőhely, ahhoz viszont volt esze, hogy kötelezze a jelenlétre, azaz arra, hogy mindvégig a függöny mögött dekkoljon, hátha esetleg szükség lesz rá valamiért.

Ahogy így füstölgött magában, valaki megállt mögötte. Megfordult. Kissé meghökkent, amikor egy csinos harmincas, kreol bőrű, gesztenyebarna nővel találta magát szemben. Ez idáig csak messziről látta az irodaházban, többnyire Kay társaságában. Mindig úgy hitte, hogy a barátnője. Mint kiderült, tévedett.