Szívtelen

Chapter 2

Carter

Eső közeleg. Az a fajta, amitől sajogni kezdenek a csontjaim. Száraz villámlások marnak a sötétszürke égboltba, és a mennydörgéstől még inkább elmélyül a fájdalmam.

Egyszer mindenki eljut a tűrőképessége határára. A szakadék legszélére kerül, ám még ott is életben akar maradni.

Azzal kezdődött, hogy az anyámat legyűrte a rák.

Aztán Tylert, a legifjabb öcsémet halálra gázolta egy autó.

Most pedig hidegvérrel meggyilkolták az apámat.

Nem nehéz megmondani, ki a felelős a haláláért. Néhány erőszakos gazember a minden másnál erősebb izgalomra vágyott, és hajlandó volt bármit megtenni azért, hogy azt át is élhesse.

Nem féltek az apámtól.

Tőlem viszont tartottak.

Jól tudom, ez az oka annak, hogy apát kapták el az utca sarkán ahelyett, hogy velem végeztek volna, amikor kábítószerrel kereskedtem a kocsink csomagtartójából. Az anyám halálát követően másként nem tudtunk volna boldogulni. Hosszú hónapokkal később viszont már nem csak arról volt szó, hogy így jutok pénzhez. Mostanra pedig már a drog terjesztésének és a vele járó küzdelemnek a megszállottja lettem.

Nem csak füvet árulok, és nem is csak ellopott fájdalomcsillapítókat adok tovább. Álmomban sem gondoltam volna, hogy a kábítószer-kereskedelem ennyire jövedelmező lehet.

Talvery azonban megtanított egy kegyetlen igazságra.

Arra, hogy hol húzódik a határ. Megtudtam, mire képes a félelem.

Megmutatta nekem, miként lehet elérni azt, hogy eltűnjön a fájdalom, és a helyét egy olyan függőség vegye át, ami még a heroinnál is erősebb. Semmi sem fogható a hatalomhoz.

Érzem, ahogy az erő az ereimben lüktet.

Csatt!

Ismét lesújt egy villám, mennydörgés követi, és megremeg a talaj.

Közeledik az eső, ám én olyan sokáig kitartok itt, ameddig csak kell.

A pap monoton hangon beszél. Olyan rokonok sírnak halkan körülöttem, akiket az életemben eddig csak néhány alkalommal láttam. A gyász hangjai eltompítanak.

Az apám élettelen testét körbefogó koporsón megcsillannak az első vízcseppek. A szemerkélő eső jelzi, hogy most már bármelyik pillanatban ideérhet a fenyegető felhőszakadás.

Az apám még mindig életben lehetne, ha tőle is úgy rettegtek volna, mint tőlem. Ha megtanulta volna mindazt, amire hónapokkal ezelőtt Talvery kegyetlenül megtanított engem.

A megtorlás lesújt majd az apámat meggyilkoló seggfejekre. Nem azért, mert szeretem. Vagyis, szerettem.

Azt hiszem, az utolsó néhány év során már inkább gyűlöltem. Őszintén és tiszta szívből utáltam azért, hogy milyen szar alak lett belőle, amikor az anyám megbetegedett. Felszabadító ez a felismerés.

Nem ez az oka azonban annak, hogy egyesével becserkészem majd azokat a szemétládákat. Baseballütővel töröm be a fejüket, miközben alszanak. Pisztolyt szorítok a tarkójukhoz, amikor a sötét sikátorokban rejtőzködnek, vagy egy kés pengéjét nyomom a torkukhoz a kedvenc bárjuk mosdójában. Egymás után mindet meg fogom ölni.

De nem azért, mert bosszúra vágyom, és nem az hajt, hogy az apám halála nem maradhat megtorlás nélkül.

De nem ám.

Azért végzek velük, mert azt hitték, elvehetnek valamit tőlem. Úgy döntöttek, megéri a kockázatot, ha szembeszállnak velem. Feltámad bennem a harag, forrni kezd a vérem, és az ökölbe szorított kezemen elfehérednek a bütykök. Össze kell szorítanom a fogam, hogy elrejtsem őrjöngő haragom.

Soha többé nem hagyom, hogy elvegyék, ami az enyém. A családom egyetlen tagjára sem emelhetnek kezet. Ami az enyém, az kurvára nem lehet az övék!

Soha nem fogom hagyni!

Azon a napon, amikor az apámat eltemettük, felébredt bennem a régóta szendergő démon, és elpusztította a szívemben még megmaradt jóság maradékát is. Akkor és ott eldöntöttem, hogy mostantól mindenki félni fog tőlem. Egyszerűen azért, mert így könnyebben életben tudtam maradni. A rettegés erőssé tett, és én a hatalom megszállottjává váltam.

Pont úgy vágytam a rettegésükre, mint ahogy régebben azért sóvárogtam, hogy elmúljon a fájdalom.

Teljesen átadtam magam ezeknek az érzelmeknek, és új páncélzatom csak a legritkább esetben tört el. Erre olyankor került sor, amikor egy-egy fájdalmas emlék miatt kénytelen voltam azzal szembesülni, hogy valaha ki és mi voltam. Csakhogy még a vértezetem legapróbb darabkáit is egész könnyen pótolni lehetett azoknak a vérével, akik vakmerően fenyegetni próbálták a mostani énem.

Mindaddig, amíg valamennyien félnek tőlem és a hozzám legközelebb állóktól, addig nem csupán életben maradok, de egyre erősebb leszek.

Félniük kell a testvéreimtől is.

Mostantól pedig attól a lánytól is. A kismadaramtól.

Rettegni fognak. Nem engedem meg, hogy bárki is elvegye tőlem.

Senki nem ragadhatja el tőlem őt.

Senki!