Szívtelen

Chapter 3

Aria

Kegyetlen remegés kínoz. Az egész testem a rémület rabja, és mindenem reszket. Használhatatlanná vált a kezem, és nem tudom, mit tehetnék ez ellen.

Még soha nem szorítottam semmit olyan erősen, mint ezt a hatalmas konyhakést. Furcsa, de úgy tűnik, nem az én kezem markolja a fegyvert. Valaki másnak az ujjai simulnak rá a kézfejemre, erőnek erejével arra kényszerítve, hogy megszorítsam a markolatot. Egyre ádázabbul, egyre vadabbul, míg végül már annyira fáj, hogy a testem könyörögni kezd azért, hogy a kínoknak engedve rogyjak végre térdre.

Nem engedem meg a testemnek, hogy eláruljon. Nem ejthetem el a kést. Nem állhatok le. Túlságosan nagy erővel tombol bennem a félelem és a harag ellenállhatatlan keveréke.

A pengén végigfutó vér a kezemre csöpög, és úgy érzem, lángra lobban tőle a bőröm. Az ereimben mindent felforral a feszültség, a harag, a színtiszta őrjöngés és az iszonyat, miközben a hullát bámulom. Belenézek az előttem ülő szörnyeteg halott, tejfehér szemébe.

Nem bírok Carter felé fordulni. Nem tudom elszakítani a tekintetem Alexander Stephan üveges tekintetétől.

Arra várok, hogy pislogjon. Hogy felugorjon és megragadjon. Bénító félelmet érzek, de az adrenalin olyan erővel tombol bennem, hogy kis híján szétrobbantja az ereim. Stephan ernyedten fekszik a székben, a torkán vágott seb tátong, bár már nem fröcsög belőle a vér. Most már csak lassú patakban folyik kifelé.

Ez arra emlékeztet, ahogy az anyám nyakát elvágták, amikor Stephan meggyilkolta.

Világosan emlékszem rá. Amióta csak az eszemet tudom, az az iszonyat rémálmokkal tölti meg az éjszakáim. Ahogy Stephan odaállt anyám mögé, miután meggyalázta. Nem volt kíméletes és visszafogott; vadul és ádázul csapott le rá. Pontosan ez járt az eszemben, amikor én bántam el vele, miután Carter a kezembe nyomta a kést, és felkínálta nekem a gyilkost.

– Aria! – Carter hangja átszakítja az iszonyat falát, és parancsa az emlékeim közé hasít. – Add… ide… a… kést!

Egyszerre hallom a szavait és a saját ziháló lélegzetem.

Carter ingerült, és csak kevés kell ahhoz, hogy dühbe guruljon. Csak a szemem sarkából nézek rá, mert túlságosan félek attól, hogy Stephan felébred, és elragadja tőlem a fegyverem. Vér áztatja el az ingét, és megcsonkított teste mozdulatlan marad. Én azonban tudom, hogy mindjárt lecsap a késre. Elveszi tőlem, hogy ugyanazt tegye velem is, mint az anyámmal.

Erősebben szorítom az acélmarkolatot. Nem fogom megengedni neki.

Elsírom magam, amikor Carter rám üvölt, és a hangja szinte dübörög a néma szobában. Könyörtelenül megremeg tőle a mellkasom. Fáj. Mindenem fáj.

Dacosan megrázom a fejem. Nem lenne szabad engedetlenkednem. Rossz dolgok történnek, ha mégis azt teszem. A cella. Ettől a gondolattól megroggyan a vállam, elgyengül a lábam, készen állok arra, hogy megadjam magam, és letérdeljek az elé a férfi elé, aki ugyan fogságba vetett, de lehetővé tette számomra a bosszúállást. Megtorolhattam az anyám halálát.

Mégsem bírok megmozdulni.

– Nem lehet – mondom egészen halkan, és a szavak nyomorúságos vinnyogásként hagyják el a számat. – Nem fogom.

Ez a két szó keményebben csattan, meglendül a kezem, és a penge ismét belehasít Stephan torkába. A szemem sarkából látom, hogy valaki hátrébb lép, majd a példáját egy másik férfi is követi.

Halkan, önkéntelenül feljajdulok, amikor Carter megragadja a kezem, a másik tenyere a vállamra nehezedik, és így tart egyensúlyban, miközben hátrahúzza a csuklóm. Alig figyelek oda a szobában lévő többi férfi mormogására. Kizárólag Carter megnyugtató szavait hallom, és csakis Stephan szemét látom magam előtt. Még sosem tűnt fel, hogy ennyire sötét a szembogara, mint most.

Bár a vállam eddig is remegett, ebben a pillanatban még vadabbá válik a reszketésem, miközben megpróbálok elhátrálni, elfutni a szörnyeteg elől, eltűnni a közeléből. Szeretnék úgy elmenekülni és elbújni, mint annak idején.

Mégsem tehetem. Carter nem engedi.

Carter az – bizonygatom magamnak. Ő fogja a vállam. Megpróbálom elcsitítani ziháló légzésem, és ez segít abban, hogy visszatérjek a valóságba.

Először a bal térdem csattan a földön. Utána a jobb térdem is követi.

– Csitt! – Carter könyörületesnek bizonyul. Elveszi ugyan a kést, de megvéd a rám törő félelmekkel szemben.

– Kész – suttogja, és végre lefejti az ujjaim a markolatról. Hagyom, hogy ezt tegye. Átengedem neki a kést, de addig el nem mozdulok innen, amíg biztos nem lehetek abban, hogy Stephan meghalt.

– El fog jönni értem – rémüldözik a bennem élő kisgyerek. Stephan nem halhatott meg, mert akkor véget érne a rémálom. Nem fogja hagyni, hogy vége legyen. Azóta tart ez a rémálom, amióta az eszemet tudom.

– A csajnak kurvára elment az esze! – Romano nyers, undorral teli hangja hasít a gondolataim közé. Bumm, bumm! Felgyorsul a szívverésem, mert már újra emlékszem arra, hol is vagyok. Romano dühöng. – Ez őrület!

– Fogd be a pofád! – Ismét Carter hangja korbácsol végig a testemen. A véremben zümmög, és most először becsukom a szemem. Ekkor azonban belém villan, hogy Stephan félméternyire sincs tőlem, ezért újra kinyitom a szemem.

Csend telepszik a szobára, ahogy azt Carter megparancsolta. A két keze lágyan rásimul a vállamra, az ajkával súrolja a fülem, és így szól:

– Menj fel az emeletre, és mosakodj meg!

A fejem rázom. Nem szándékosan. A tekintetemet képtelen vagyok levenni a székben fekvő testről.

– Nem halt meg – mondom halkan, magyarázatképpen. Az eszemmel tudom, hogy Stephan már nem él. Nem bizony. Csakhogy még mindig elfog az elemi erejű félelem amiatt, hogy esetleg csak színlel. Nem tudom elfojtani a félelmem.

Carter erősebben megmarkolja a vállam, hangosabbá válik a zihálása, aztán haragosan felhördül. Abban a pillanatban, ahogy ellép a hátam mögül, én már csak a magány hidegét érzem.

Carter hatalmasat rúg a székbe, amitől Stephan súlyos teste tompa csattanással a földre zuhan. A férfiak elhátrálnak, Romano mond valamit, de nem értem. Mindent elfojt a fehér zaj, miközben Carter belerúg az ernyedt testbe. Stephan feje oldalra csuklik, én pedig kénytelen vagyok arrébb mozdulni. A térdemet sérti a könyörtelen padló, miközben Stephan tekintetét keresem. Nyitott szeme a semmibe mered.

– Meghalt, Aria. A kurva életbe, hát meghalt!

A fejem rázom, felgyorsul a pulzusom, a tenyerem nyirkos.

– Az lehetetlen – mondom, de a hangom egészen gyenge.

Carter a holttest felé hajol, két kézzel megragadja az állam, odahúz magához, de én azonnal meghátrálok, mert attól félek, hogy Stephan mindjárt utánam nyúl. Lecsap rám a kezével, ha csak egy pillanatra is leveszem a tekintetem a szeméről.

– Ezt nem tudom elhinni! – Carter hangját meghallva végigvágtázik rajtam a gyűlölet. Gyűlölöm magam és a gyávaságom. Hány éven keresztül riadtam fel az álmomból halálra váltan, mert azt láttam, hogy ez a férfi holtan fekszik a lábam előtt? Éppen elégszer ahhoz, hogy cserben hagyjon a józan ész, és az agyam elhitesse velem, kizárt dolog, hogy Stephan meghalt.

– Odaadom neked a fejét – mondja Carter, ám én nem értem. Csak egy pillantást vetek rá, ő máris leguggol: ott van a kés a kezében! Magasba emeli a pengét, és lecsap vele a Stephan torkán tátongó mély sebre. Megfeszülnek az izmai, és összeszorítja a fogát. Abból, ahogy újra és újra lesújt a késsel, nyilvánvalóvá válik, mennyire dühös. Minden dühét beleadva vágja le Stephan fejét.

Erősen lefelé nyomja a kést, izzad, és dühösen zihál az erőfeszítéstől. Felemeli a lábát, és rátapos a penge vastagabbik peremére. Újra és újra ezt teszi, minden rúgásába több erőt és több haragot ad – nem is haragot, hanem felháborodottságot, mert a kés nem tudja lemetszeni Stephan fejét. Minden egyes rúgástól összerezzenek, és áhítattal bámulom, ahogy Carter megsemmisíti Stephant. Ahogy letépi a nyakról a fejet, azzal lassan helyreállítja az elmém épségét.

A hangos reccsenéstől görcsbe rándul a gyomrom, a zaj visszhangokat vet a szobában, és Carter ingerülten, mély hangon felhördül. Felemeli vértől mocskos cipőjét, Stephan feje pedig oldalra gurul, mert már nem tartja a nyaka.

Elcsitul a ziháló légzésem, ahogy Carter kihúzza magát, és odaáll elém. Általában makulátlan öltönye összegyűrődve tapad rá napbarnította bőrére. Ledobja a zakót a földre, egymás után feltűri az inge két ujját, és közben igyekszik megnyugodni. Nézem, ahogy lassan visszaváltozik a jól ismert, jeges önuralmú férfivá. Vér fröccsent az ingére, és a felettünk ragyogó csillár fényében még határozottabbnak tűnik az álla. Még sosem láttam ennyire fejedelminek, mint most, ahogy itt magasodik előttem.

Többen is beszélnek körülöttünk, ám ebben a pillanatban ők nem számítanak. Nem, hiszen Carter sötét tekintete belefúródik az enyémbe, és a benne lévő ezüstszilánkok teljesen foglyul ejtenek.

– Felmegyek.

Önkéntelenül mondom ki ezt a szót, mielőtt Carter kinyithatná a száját. Nézem, ahogy a nyelvével benedvesíti az alsó ajkát, miközben töprengve szemügyre vesz. Már nem a szemem figyeli, tekintete végigsiklik a testemen, visszatér az arcomra, és nekem csak ekkor jut az eszembe, hogy lélegzetet kellene vennem.

– Felmegyek megmosakodni – ismétlem meg Carter parancsát, miközben a tekintetem bejárja Stephan lefejezett testét.

Amikor ismét Carter szemébe nézek, jól tudom, éppen arra vár, hogy ismét találkozzon a tekintetünk.

Megvárakoztattam.

Engedetlen voltam.

Minden annyira lassúnak tűnik körülöttem, miközben visszanyerem megmaradt, kevéske önuralmam.

Carter átlép Stephan holtteste fölött, és egy kézzel erőteljesen megmarkolja az állam. Nem kapok levegőt, amikor hozzám hajol, az ajka az ajkamhoz ér, és anélkül hogy a pillantását egy másodpercre is levenné a szememről, nyugodtan, de olyan hangosan, hogy mindenki jól hallja, ezt mondja nekem:

– Soha többé nem lesz hatalma fölötted. Mostantól már csak egyvalakitől kell félned. Tőlem.