Mindent egy lapra!

Chapter 3

– A pokolba, ki az? – torpanok meg hirtelen, Mark emiatt hátulról belém is száll.

Ez persze nem egy mocskos eufemizmus, hiszen teljesen fel vagyunk öltözve. Mark azért szállt belém, mert túlságosan elmerült a mobiljában, és nem figyelte, hová lép. Talán az is közrejátszott, hogy elég váratlanul álltam meg, de hát a gyalogosnak mindig megvan ez a joga, úgyhogy mindegy. Közlekedési szabályok csak gyalogos-autós vonatkozásban léteznek, szállodai folyosókon grasszáló kollégák között nem, de nekem mindig nagyon jól ment a saját szájízem szerint alkalmazni bármilyen szabályt.

– Payton, jesszus! Nézz már a lábad elé!

– Én? Te jöttél nekem!

– Mert megálltál a folyosó közepén – néz el mellettem, majd az ürességtől kongó folyosó felé int, jelezve, hogy mennyire észszerűtlen volt ez a megtorpanás.

– Pontosan azért álltam meg, mert figyeltem, merre megyek – ellenkezem. – Néztem azt a pasast – intek a második emeleti függőfolyosóról az előcsarnok látható része felé –, és úgy döntöttem, megállok.

– Nézted azt a pasast? Micsoda ékesszólás.

– Mark – fordulok felé, és megvárom, míg biztosan rám figyel. – Koncentrálj!

– Koncentrálok.

Kedvelem Markot. Akár a munkahelyi férjem is lehetne. Persze, még korán van, hiszen ez a második hetem, de eddig elég jól alakul. Az ember, ha a megfelelő kollégával találkozik, egyszerűen tudja.

– Ő kicsoda? – lépek közelebb a korláthoz, hogy jobban szemügyre vehessem a jövendőbeli férjemet. – Az a meseszép pasi, aki Canonnal beszél. Ismered? Itt dolgozik?

– Fogalmam sincs.

– Ki kell derítenünk, mert lehet, hogy hozzámegyek és gyerekeink lesznek.

– Igazán? – hökken meg Mark, hangjából egyértelmű, hogy nem vesz komolyan.

– Igazán. Megeshet. Nekem valónak tűnik. Magas, sötét tónusú, jóképű és elég nagy a szerszáma.

– Hm… – már megint az a hangsúly.

– Most mi van? Szerinted nem vagyok az esete?

– Nem vagy az a fajta, és kész.

– Mégis milyen fajtáról beszélsz? – fordítom a tekintetem a csodaszép hímről Mark irányába, de csak egy pillanatra, mert Markot bármikor nézhetem, de ki tudja, hogy látom-e még valaha a jövendőbeli férjemet.

– A komoly fajtáról. Arról, aki tényleg férjhez akar menni. Tegnap még azt mondtad, hogy a párok jobban tennék, ha a pénzt egy halomba hordanák, meggyújtanák és mályvacukrot sütögetnének fölötte, ahelyett hogy esküvőre költenék.

– Azt csak azért mondtam, mert a Johnson–McNally-esküvőn dolgozunk, és az a pár tényleg jobban tenné, ha elégetné a bankjegyeket, mint hogy a nagy napra költené. Mindketten rémesek, ráadásul éhes voltam, és megkívántam a sült mályvacukrot.

– Aham…

– Egyébként a statisztikák alapján azok a párok, akik kevesebb mint ezer dollárt költenek az esküvőjükre, kisebb valószínűséggel válnak el.

– Statisztikák alapján, mi?

– Teljesen indokolatlan, hogy nem bízol bennem, Mark. Tudok ezt-azt.

– Hát persze – hallgat el egy pillanatra Mark, mielőtt folytatná. – Mégis, ki készítette ezt a statisztikát?

– Egy f*******:-videóban láttam.

– Egy f*******:-videóban. Ez aztán a tudományos forrás!

– Nagyon meggyőzőnek tűnt. Profin megcsinálták.

– Hm… – már megint ez a hümmögés.

– Simán lehet, hogy igaz – makacskodom. – Logikusan hangzik. Valószínűleg.

– Az ezerdolláros szabály alapján a Las Vegasban kötött esküvők mindegyikéből egy hosszan tartó, boldog közös élet következne.

– Ki mondta, hogy nem így van?

– Britney Spears, talán 2004-ben.

– Nahát! Igazi ünneprontó vagy, Mark!

– Köszönöm. Így szoktam bemutatkozni a bulikon. Üdv, Ünneprontó Mark vagyok!

– Én a helyedben nem ezzel indítanék. Inkább megtartanám a buli végére, amikor kiszedegeted az emberek kezéből a poharakat, hogy elöblítsd, mielőtt a szelektívbe dobnád őket.

– Érdekes hely lehet a képzeleted – támaszkodik meg a korláton Mark is, mintha velem együtt vizslatná az előcsarnok történéseit.

– Az is, Mark. Nagyon is.

– Hogy van az, hogy esküvőt tervezel, pedig nem is érdekel a szertartás?

– Ne mondd ezt! Rendezvényszervezők vagyunk. Ebbe beletartozik az esküvő és persze más események is.

Egy életre elég esküvőn vettem már részt.

– Annyit mondtam, hogy talán hozzámegyek ahhoz a pasashoz, és gyerekeink lesznek. Az esküvő és a házasság két különböző dolog. Engem nem izgat egyetlen nap.

És tényleg nem. Engem az örökkön örökké érdekel, de sajnos megbízhatatlan. Az esküvők persze szórakoztatóak, főként azért, mert a legtöbbjük dugába dől, és ez sem tartja vissza az embereket.

– Tehát egyetlen pillantás, és képes lennél vele tölteni a hátralévő életedet?

– Ne legyél nevetséges! Azt mondtam, talán. Sosem állítottam, hogy kőbe van vésve. Még az is lehet, hogy az idegeimre menne, ha beszélnénk, vagy ami még rosszabb, talán rossz az ágyban – bár ezt kétlem.

A pasi úgy néz ki, mint aki tudja, mitől döglik a légy a lepedőn. Árad belőle a szexualitás, az önbizalom – még ilyen távolról is. Ha rám nézne, biztosan belehalnék.

– Talán csak egy perzselő viszonyunk lenne, majd szépen elválnának az útjaink.

– Perzselő viszony? Mégis, ki mond ilyesmit?

– Én. Épp az imént mondtam.

– Hm…

– Szép az az öltöny, nem? Bizonyára komoly munkája van, tehát ha elválna, ki tudná fizetni a gyerektartást. Szerinted az a fajta, aki elmegy a gyerekei focimeccsére, vagy inkább csak a vakációkon találkozna velük?

– A te agyad, Payton… Jesszusom!

– Statisztikailag ez egy jogos felvetés.

– Aha… – már megint.

– Annyira szép! – teszem hozzá vágyakozva.

Már-már túlságosan szép. Magas, a haja sűrű és sötét, az álla határozott. Barnás tónus, talán olasz lehet. Vagy csak sokat van a napon. Az öltönye úgy simul rá, mint egy kesztyű. Széles vállak, lapos has. Biztos, hogy kockák is vannak az inge alatt. Miközben méregetem, elfordítja a csuklóját, hogy ránézzen az órájára. Gondoljatok, amit csak akartok, de mostanában ez a mozdulat lett a gyengém.

– Ha találkoztok, majd mondd meg neki! A férfiak imádják, ha szépnek titulálják őket – jegyzi meg Mark szárazon.

– De hát nézz már rá! Szerintem ő az én kriptonitom.

– Úgy érzed, ha kitárulkoznál előtte, halálosan legyengítene?

– Nos, nem egészen erre gondoltam. Talán rosszul használtam a kifejezést? Miért mondanak az emberek olyanokat, hogy „a fánk az én kriptonitom”? A fánk nem kriptonit, hanem az emberiség ajándéka.

– Akkor az a fickó egy ajándék az emberiségtől, neked? Jól értem?

– Lehet. Ki tudja?

– Úgy látom, elmegy – jegyzi meg Mark.

– Mindig ez van – vonom meg a vállam közömbösen, de azért figyelem, ahogy elsétál.

Ahogy az az öltöny rásimul, máris felpezsdítette a véremet.

– Fussunk le, hátha utoléred? Esetleg úgy tehetnél, mint aki beleesik a karjaiba, vagy valami hasonló. Szívesen meglöklek.

– Nem – lépek el a korláttól, és a bálterem felé veszem az irányt, hiszen épp le akartunk mérni pár dolgot a rémes Johnson–McNally-esküvőhöz, amikor elkalandoztam. – Ismered a mondást. Ha szeretsz valakit, engedd el. Ha visszajön, légy a felesége.

– Nem így mondják, és egyébként sem érvényes egy olyan férfira, akivel még sosem találkoztál.

– Mondod te.

– Ha valaha tanúskodni hívnak a zaklatási peredben, nem fogok hazudni érted.

– Nem lesz szükség a tanúvallomásodra. Házastársi felmentés.

– Nem vagyunk házasok.

– Még nem, de addigra munkahelyi hitvesek leszünk.

– Munkahelyi hitvesek – ismétli lassan Mark, mintha nem tudná, mit jelent. – Tudni fogom, mikor leszünk azok? Ezek a folyosón megtett hosszú séták egyfajta udvarlásnak minősülnek, csak nem vettem észre? Ha hivatalossá válik, megünnepeljük az ebédlőben, csak hogy tudjam, mikor van az évfordulónk?

– Ó! Egy munkahelyi házassági évforduló! Eddig ez eszembe sem jutott! Látod, Mark? Ezért vagy esélyes. Támogató a hozzáállásod, és remek ötleteid vannak.

– Esélyes volnék? – kérdez vissza Mark szenvtelenül. – Egy munkahelyi képzelt házasságban még vetélytársaim is vannak?

– Nem túl sok, ha ez segít. És a lista elején vagy – szögezem le a bálterembe lépve, kikerülve egy építőmunkást.

A szálloda, ahol dolgozunk, szinte még ki sem nyitott. Ez még a kezdeti időszak, leginkább újságírók és cégvezetők foglalják el a térítésmentesen felajánlott szobákat. A kaszinó persze üzemel, de a hivatalos megnyitóünnepség két hét múlva esedékes. A legtöbb rendezvényteremben még az utolsó simításokat végzik. Festenek, csillárokat szerelnek, szegőléceznek. Igazi káosz, és én minden percét imádom!

– Intézzük el ezeket a méréseket! Éhen halok, és ma fasírtnap van az ebédlőben.

– Menj csak! – int sóhajtva Mark. – Meg tudom csinálni egyedül is.

– Mark! – kiáltok fel lelkendezve. – Tudod, mit? Legyen hivatalosan is a mai nap a munkahelyi házasságunk napja. Gratulálok! Úgy hallottam, ilyenkor egy doboz Cheez-It a megszokott ajándék. Holnap is ráér!

– Nem hallottad. Most találtad ki.

– Igen, de lássuk be, ahhoz, hogy valaki „úgy halljon” valamit, ahhoz kell hogy legyen egy első, aki kimondja.

– Igaz.

– Jó esélye van arra, hogy elterjedjen. Ennél sokkal nagyobb butaságok is bekerültek a köztudatba, szóval nem lehetetlen.

– Ez is egy nézőpont.

– Hidd el, nagyon találékony vagyok, ha nézőpontokról van szó!