– Kéz- és lábtörést – mondja. – A mondás. „Kéz- és lábtörést”, nem „adj neki”.
Elkeseredetten mordulok fel. Ez nem a szemantika ideje.
– Mert az adj neki annyival rosszabb? – vágok vissza.
Nem hiszem el, hogy erről kell beszélgetnünk!
– Jogos – biccenti kissé oldalra a fejét. A vigyor rendületlenül ott van az arcán, ami eléggé feldühít ahhoz, hogy ne hagyjam annyiban.
– Szögezzük le… – emelem fel az ujjam, készen állva arra, hogy kifejtsem az álláspontomat, de Vince félbeszakít.
– Szögezzük – szökik a szemöldöke a magasba. – Szükségünk lesz jegyzőkönyvvezetőre? Telefonáljak?
Uh. Ez a pasi…
– Szögezzük le – kezdek bele újra, azután, hogy a tekintetemmel egyértelműen azt közvetítem, jobb, ha hagyja, hogy befejezzem –, a „kéz- és lábtörést” a szerencse egy ironikus kifejezése. Ha azt
