Csak még egy perc

1. fejezet

Dominique

A nap első sugarai utat törnek a nyitva felejtett franciaajtón keresztül és fénycsíkokat rajzolnak Yvonne meztelen testére. Hason fekszik, így nem tűz a szemébe az egyre élesedő hajnali világosság. Sőt, ahogyan szép lassan végigfuttatom tekintetem gerince ívétől egészen formás fenekéig, meg kell állapítanom, hogy nagyon mélyen aludhat és érzéketlen a külvilágra, mivel libabőrnek a nyomát sem fedezem fel egyetlen fedetlen porcikáján sem. Pedig augusztus utolsó éjszakái már meglehetősen hűvösek Párizsban, és könnyedén meg lehet fázni, ha egy kiadós szeretkezés után takaró nélkül merül álomba az ember a nyitott teraszajtó közelében.

Csak még egy perc. Ennyit adok magamnak, amíg a mellettem alvó nőt bámulom. Barna haja olyan kifogástalan hullámokban omlik a hátára, mintha csak most lépett volna ki a fodrászszalonból. Alakja tökéletes, egyetlen deka felesleg sincs rajta. Dereka bámulatosan karcsú, míg csípője kiugróan széles, feneke pedig annyira gömbölyű, hogy csak úgy hívogatja a kezemet, hogy újra hozzáérjek.

De nem. Annak ellenére sem, hogy nagyon is jól emlékszem, milyen selymes a bőre és mennyire finom az ajka. Habár most éppen nem látom, de azt sem felejtettem el, milyen csodálatos melle van, és akkor is ugyanannyira kívánatosnak tartottam, amikor megéreztem, hogy nem a természet alkotásáról van szó. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem élveztem, ahogy hosszú, kecses lábával átfonta a derekamat és érzékien felnyögött, amikor először belecsúsztam. Nyilván akkor is szétvetett a férfiúi büszkeség, amikor a csúcsra juttattam, és aztán elégedetten dőlhettem hátra, miután én is megkaptam, amire vágytam tőle.

Nem akartam mást, csak pillanatnyi kielégülést. Ahogy a bárban odaszambázott hozzám és kellette magát, jól tudtam, hogy ő is ugyanazt akarja azon az estén. Viszont az már könnyedén megeshet, hogy a hosszabb távú elképzeléseink nem egyeznek. Nekem ugyanis ilyenek nincsenek vele. Egyetlen éjszaka volt, nem több.

Semmit sem jelent számomra ez a nő, akárhogy is nézem. Pontosan olyan, mint előtte bárki más. Igaz, hogy katalógusba illene a fizikai tökéletessége, és abszolúte megvan benne az a kifinomultság és elegancia, ami a francia nők sajátja. Még akkor is ilyennek láttam, amikor már a lakásomba vittem fel és mindketten tudtuk, hogy mi fog következni. Valójában nem is tudnék olyat mondani, ami kifogásolható lenne rajta. Csak az a bizonyos je ne sais quoi{2} hiányzik, de az viszont nagyon.

Óvatosan felkelek az ágyból, majd magamra terítem a fotelen lógó köntösömet, és csendben kiosonok a teraszra. Finoman becsukom magam mögött a franciaajtót, hogy ne ébresszem fel Yvonne-t. Ahogy vetek egy utolsó pillantást a még édesdeden alvó csajra, rám tör egy érzés, hogy talán nem is így hívják.

Dominique, Dominique… Mikor nő be a fejed lágya, és mikor jössz rá, hogy az egyéjszakás kalandoktól nem leszel boldogabb? – kezd cseszegetni egy belső hang. Persze mindez már pár hónappal korábban kezdődött, hogy huszonéveseket meghazudtoló módon ismét belevetettem magam a párizsi éjszakákba. Amikor az ember a negyedik X-be lép, talán jobban elmereng az élet értelmén. Más kifejezéssel akár kapuzárási pániknak is hívhatnánk, ami eluralkodott rajtam. Azt mondják, ez a legszebb férfikor, tehát még nem kell lehúznom a rolót. De elég sok minden van már mögöttem, és a mostani eset is ékes példája annak, hogy talán kezdek kiégni. Hiszen tisztában vagyok azzal, hogy a kiváló genetika és vaskos pénztárca kombinációjának köszönhetően igencsak népszerű vagyok a hölgyek körében. Bárkit megkaphatok, ami azzal jár, hogy már mindenkit megkaptam. Legalábbis így érzem.

Szó se róla, igénylem a női társaságot és nem tudom elképzelni nélkülük az életem. De az a fránya je ne sais quoi sosem volt meg. Senkit sem éreztem annyira kivételesen vonzónak, hogy megegyen érte a fene. Még nem csapott belém a villám, hogy igen, ez az a nő, akivel le tudnám élni az életem. Sosem tartott pár hónapnál tovább, mindig eljött az a pillanat, amikor nem láttam értelmét a folytatásnak, mert nem éreztem érzelmileg kielégítőnek a dolgot. Már az is megfordult a fejemben, hogy netán túl idealista vagyok, mivel szerintem az kell a tartós párkapcsolathoz, hogy legyen benne valami megfoghatatlanul különleges.

A bátyám, Antoine – aki már húsz éve nős és három gyerek apukája – úgy véli, csak szimplán nőcsábász vagyok, és szerinte nem kellene túlagyalnom a témát. A nyolcvanöt éves nagymamám viszont előszeretettel ostoroz azzal, hogy az ő idejében a férfiak ennyi idősen már gyakran nagyszülők voltak – aki meg olyan életvitelt folytatott, mint én, már valószínűleg alkoholizmussal vagy szifilisszel küzdött, ha még nem halt meg. Ilyen egy támogató család…

Bassza meg, de hideg van! – szisszenek fel, és még szorosabbra húzom magam körül a köntöst. De a csípős reggeli időjárás sem akadályoz meg abban, hogy továbbra is a teraszomon ücsörögjek. Pontosan ez a kilátás volt az, amiért egy arcpirítóan nagy összeget hajlandó voltam kifizetni ezért a New York sugárúti, Szajna-parti lakásért. Ha nem nyílna innen totális panoráma az Eiffel-toronyra, hanem a másik irányba nézne a kéró, valószínűleg feleennyibe került volna. Vagyis ingatlanosként ezt nyilván ki tudtam volna alkudni.

Nálunk családi biznisz az ingatlaniroda. Édesapám kezdte el, és mivel egész életében ezzel foglalkozott, jelentős kapcsolati tőkére tett szert. Később a bátyám is csatlakozott a céghez, majd az üzleti főiskola utána előrukkoltam azzal a forradalmi ötlettel, hogy nyergeljünk át luxusingatlanokra és csak kiemelt körnek közvetítsünk. Kevesebb ügyfelünk lesz, viszont jóval többet keresünk rajta. A biznisz pedig annyira bejött, hogy undorító módra meggazdagodtunk. A szüleim Nizzában élvezik belőle a nyugdíjas éveiket, és a bátyám is csak azért dolgozik még a cégnél, hogy ne hallja nonstop a gyerekvisítást otthont. Nyilván ezt mások előtt nem ismerné be. Tulajdonképpen egymagam viszem a hátamon az irodát, de nem szoktam beleszakadni a munkába és minden előnyét élvezem a párizsi belvárosi dekadens életnek. Az egyik éppen most ébredt fel.

– Domi, hát itt vagy? – kérdezi affektálva, miután kilép a franciaajtón. El sem tudom mondani, mennyire utálom, amikor becéznek. Nem az én stílusom.

– Úgy tűnik, megtaláltál – erőltetek mosolyt az arcomra, és végigmérem. Jól áll rajta az ingem, bár nyilván a szomszédok jobban örültek volna, ha nem veszi fel. Nekem végül is mindegy, hiszen már láttam mindent. Sőt, nem csak láttam…

– Nem bújunk vissza az ágyba, bébi? – lépked egyre közelebb hozzám a csípőjét ringatva, majd kérdés nélkül az ölembe ül. – Annyira hideg van itt. Brrr! – kezd el nevetségesen gügyögni, és egyik kezét becsúsztatja a köntösöm alá. Simogatásával a farkamba próbál életet lehelni, ami a jeges hőmérséklet miatt csutkává töpörödött.

– Szeretem a párizsi napfelkeltéket. Olyan szép itt, nem gondolod? – fújom ki lassan a levegőt, és a kezét kivarázsolom a lábam közül. Aztán az arcára nézek, és meglepődöm, hogy zöld szeme van, amit kígyószerűvé tud összeszűkíteni, ahogy beletűz a reggeli napfény. Este még nem tűnt ennyire barátságtalannak a tekintete. Mintha nem is ugyanaz a nő lenne, akire emlékszem. Úgy tűnik, az éjszaka sok mindent szebbnek mutat, mint amilyen a valóság.

– Itt szeretnéd csinálni az erkélyen? – kérdezi annyira közönségesen, hogy magam is elcsodálkozom. Nem, itt valami tévedés lesz. Ő nem lehet ugyanaz a nő, akit az előbb még kifinomultnak és elegánsnak tartottam.

– Úgy nézek én ki, mint aki bármit is szeretne még csinálni veled, Yvonne? – teszem fel a költőinek szánt kérdést, a csaj viszont mégis válaszra méltat, méghozzá egy csattanós pofonnal. Aztán végre leszáll rólam, majd hozzám vágja az ingemet, és ott áll a teraszon egy szál semmiben. Ezek szerint mégis csak jut műsor a szomszédoknak vagy az Eiffel-torony szemfüles turistáinak, akik távcsővel pásztázzák a hajnali kilátást.

– Egyébként Yvette vagyok – böki oda sértetten, majd bevágja maga mögött az ajtót. Úgy tűnik, mégsem volt rossz megérzés, hogy nem Yvonne-nak hívják.