Csak még egy perc

2. fejezet

– Ha jól értem, a Champs-Élysées-n szeretne lakást venni. Más paraméter nincsen, csak ez. Tudja, ennél konkrétabb igényeket is ki tudnék elégíteni, ha lenne ilyen típusú elképzelése – próbálom udvariasan leendő ügyfelem, Camille Beaufort tudtára adni, hogy nagy segítség lenne, ha mondana még valamit. Ám ahogyan az arcpirítóan fiatal, de már dúsgazdag, világhírű topmodell reakcióit lesem, nem vagyok biztos benne, hogy célba ért az üzenetem.

– Mindenféle elképzelésem van az igényeim kielégítésére, amiben segíthetne – nyögi be afféle tettetett, félénk kislányos stílusban, és kezdem elveszteni a fonalat, hogy pontosan miről is beszélgetünk. Amikor pedig látványosan a telt ajkába harap, majd hátradobja szőke hajkoronáját, már biztos vagyok benne, hogy provokál. Nagy kár, hogy sosem keverem az üzletet a magánéletemmel. Ez nálam szentírás, és talán az egyetlen szabály, amit életem során be tudtam tartani.

– Nos – köszörülöm meg a torkom és igyekszem nem tudomást venni egyre szűkebbé váló alsónadrágomról. – Ha csak egy kicsit több fogódzót adna, hogy milyen lakást képzel el magának, kisasszony, sok felesleges kört megspórolhatnánk. Gondolom, az idő önnek is pénz, és szeretne mielőbb beköltözni a Champs-Élysées-re.

– Szóval csak erről lenne szó? – kérdezi a hosszú műszempilláját rebegtetve Mademoiselle Beaufort. Erősnek kell lennem, hogy ne csússzon a szeménél lejjebb a tekintetem. Az nagyon nem lenne professzionális.

– Azt hiszem, nem értem teljesen – dőlök hátra a székemben, és megigazítom a nyakkendőmet.

– Mik a tervei velem, Monsieur Lemieux? – szórakozik tovább velem a kisasszony. Miért is passzoltam le Antoine-nak a multimilliomos öreglányt? Ő biztosan nem jelentene kísértést az érzékszerveimre.

– Megszerzem önnek álmai lakását – nézek mélyen szürkéskék szemébe, nyomatékot adva a mondandóm komolyságának.

– És más szolgáltatást nem kíván nyújtani nekem? – kérdezi a híres topmodell, továbbra is tartva a szemkontaktust. Azt hiszem, ez egy beugratós kérdés lehet.

– Csak olyat, amiért kifizeti a közvetítői díjamat – vágom ki magam, és rendkívül büszke vagyok a frappáns válaszomra.

– A híre megelőzte önt, Monsieur Lemieux. Yvette barátnőm, akit ön csak Yvonne-ként ismer, óva intett az ingatlanirodájától és magától különösen. Viszont más forrásból azt hallottam, hogy Párizsban ön által lehet a legjobb lakásokhoz jutni. És nekem pontosan az kell – böki ki végre. Szeretem ezt a hozzáállást és a nagyravágyó ügyfeleket.

– Ami a Champs-Élysées-n van – mosolygok rá magabiztosan.

– Ahogy mondja. Nem érdekel, milyen és mennyibe kerül, csak mindenki tudja róla, hogy az a legjobb – pontosítja végül az óhaját. Így már tökéletesen értjük egymást.

– Akkor megállapodtunk? – nyújtom felé a kezem. Ő viszont hezitál.

– Yvette miatt nem kellene belemennem. Még akkor sem, ha úgy látom, hogy egyértelműen a pénzemet akarja kivarázsolni a zsebemből és nem a bugyimat lehúzni. A teszten átment – forgatja óriási szemét, láthatóan vacillál.

– Megkérhetek másik ügynököt is, hogy segítsen önnek a választásban. Csak profikkal dolgozom – dobok be egy alternatív megoldást, ha ennyire viszolyog tőlem.

– Nekem maga kell, a legjobbnál sosem adom lejjebb – jelenti ki gőgösen, majd tovább mérlegeli a dolgot még pár pillanatig. Nem szólok közbe, csak feszülten figyelem, ahogy hegyes műkörmeivel dobol a mahagóniasztalomon. – Szarok rá, megállapodtunk! – rázza meg végül a kezem, én pedig vigyorgok, mint a vadalma. Így kell csinálni.

– Nem tudom, említette-e Yvonne, hogy milyen lakásban élek. Olyan típusút tudnék elképzelni önnek is: luxuskivitelű penthouse, óriási terasszal, ahonnan egész Párizs a lába előtt hever, és mindenki a kegyét lesné, hogy csupán egyszer láthassa azt a csodálatos panorámát, ami a nap huszonnégy órájában csak önre vár majd – gondolkodom hangosan, de a csaj összeráncolt szemöldökét látva okosabbnak érzem, hogy mégis befogjam.

– Maga tényleg akkora tapló, ahogy hallottam. Yvette, az isten szerelmére! – neveti el magát. – Gyakran felpofozhatják, ha ezek után sem jegyezte meg a nevét.

– Az önével nem lesz problémám. Az ügyfeleim nevét sosem felejtem el, Mademoiselle Beaufort – csúszik ki a számon a burkolt sértés a barátnőjére nézve. De biztos vagyok a dolgomban, hiszen látom, hogy mennyire felfuvalkodott, álszent liba is valójában, hogy súlyos milliókat fizet az állítólagos puszipajtása alkalmi partnerének. Nyilván tökre hidegen hagyja, ahogy engem is Yvonne vagy Yvette vagy akárhogy is hívják.

– Ha csak úgy néz rám, ami túllép a hatáskörén, felbontom a szerződést – fenyeget meg szúrós pillantásával fűszerezve az elhangzottakat. De már a kezemben van, és nem fogok hülyeséget tenni. Erre pedig van is egy kiváló érvem.

– Ha őszinte akarok lenni, sosem buktam igazán a szőkékre – vallom be töredelmesen, aztán mindketten olyan hangos nevetésben törünk ki, amitől a könnyünk is kicsordul.

– Tudja, a nap huszonnégy órájában hallgatom, ahogy mindenki a szépségemről áradozik. Igazán meghat, hogy maga viszont nem talál vonzónak – mondja, miközben előkap egy kis tükröt a Dior táskájából, hogy a szeme körül megigazítsa a sminkjét. Igazság szerint én ilyet nem állítottam, hogy nem találom vonzónak, de akár maradhatunk is ennyiben, mert nem érdekel.

– Ha szeretné, ezt is beleírhatjuk a szerződésbe – villantom rá hófehér fogsoromat, majd egyeztetünk még néhány apró részletet, mielőtt kikísérném az ingatlanirodából. Ezután a recepcióspultot támasztó Antoine azonnal lecsap rám.

– Nagyon kíváncsi lennék, milyen képességeddel sikerült meggyőznöd Camille Beaufort kisasszonyt, hogy ennyire jókedvűen távozott – heccel egy kicsit a bátyó. – De az a helyzet, hogy Mama tűkön ülve várja, hogy visszahívd, már többször is keresett. Mondtam neki, hogy tárgyalsz, azért nem veszed fel, de állítólag nagyon fontos ügyről van szó, és csak veled hajlandó beszélni róla.

– Milyen jó nekem, hogy mindenki csak engem akar – jegyzem meg némi öniróniát gyakorolva, és visszatérek az irodámba.

Mademoiselle Beaufort illatfelhője még uralja a helyiséget, úgyhogy kinyitom az ablakot, hogy friss levegőhöz jussak. Néhány percig nézem a Victor Hugo tér szökőkútja körül cammogó forgalmat, ami nem nyomja el teljesen a teret koszorúként átölelő fákon fészkelő madarak csiripelését. Aztán erőt veszek magamon, és megcsörgetem a nagymamámat. Tényleg nagyon fontos dologról lehet szó, mert az első csengés után felveszi.

– Nem szép dolog így megváratni egy nyolcvanöt éves asszonyt, Dominique – közli kendőzetlen őszinteséggel.

– Éppen leakasztottam egy dúsgazdag ügyfelet, aki a Champs-Élysées-n akar lakást venni. Talán meg tudsz bocsátani – válaszolom neki vigyorogva. Persze ő ezt nem látja, ahogyan arról sem tud, hogy napjaink legismertebb modelljéről van szó, akit nyilván ő is ismer a pletykalapokból. Nyolcvanöt éves, nem akarom a kelleténél jobban felizgatni.

– Antoine szerint éppen az ízlésednek megfelelő hölgyről van szó. Nem is tudom, a Vogue címlapján olyan semmitmondónak tűnik ennek a kislánynak a tekintete. Valahogy nem látom benne leendő dédunokáim édesanyját. Egyébként is. Nem túl fiatal hozzád? – elmélkedik Mama. Ennyit a diszkrécióról és a lelki békéről. Köszönöm, Antoine!

– Ahhoz semmiképpen sem, hogy szerződést kössön velem a Champs-Élysées legjobb lakására, bármit is jelentsen ez. Szakmai szempontból nagyon is érdekel Mademoiselle Beaufort, szép kihívás – summázom a lényeget, és elengedem a fülem mellett a többi megjegyzést. – De feltételezem, nem erről akartál annyira beszélni velem.

– Hát persze, már majdnem el is felejtettem – csicsergi a telefonba. – Dominique drágám, át tudnál jönni hozzám mielőbb? A legjobb az lenne, ha most elindulnál.

– Nagyon sürgős? Megígértem annak a kislánynak a címlapról, hogy legkésőbb holnap megkapja a szerződés tervezetét, ezt még ki kellene vernem a jogászainkból. Illetve várok még egy ügyfelet is, akinek meg kell mutatnom egy ingatlant délután – gondolom végig a mai teendőket. – Nem hiszem, hogy esténél korábban menne. Ha nem ragaszkodnál ahhoz a kispolgári lakáshoz az opera mellett, hanem elfogadtad volna bármelyik kiváló ajánlatomat, közelebb lennél és akármikor át tudnék ugrani hozzád. Még munkaidőben is.

– Már megkértem Antoine-t, hogy ma vegye át a feladataidat és helyettesítsen mindenben. Szeretném, ha jönnél, amint tudsz – mondja meglehetősen gondterhelten. Az én örökmozgó, életvidám nagymamám sosem viselkedik így. Biztosan komoly dologról lehet szó. Azonnal kiver a víz.

– De ugye nincsen baj? – kérdezem tőle, miközben felkapom a slusszkulcsom az asztalról és elindulok kifelé.

– Hívjak taxit, Dominique? – kiált utánam az éppen szolgálatban lévő recepciós csaj, de csak intek neki, és kiviharzom az előtérből. Most nincs időm taxira várni, az Aston Martinommal megyek.

– Ne aggódj! – mondja a fülembe Mama. – Majd nálam mindent megbeszélünk.