Csak még egy perc

3. fejezet

A sportkocsikat nem cammogásra tervezték. Mindenkit ledudálok, aki akadályoz a haladásban, és olyan sebességgel száguldok át Párizs belvárosán, mintha mentőautó lennék. Nem érdekel, ha megbüntetnek, ki tudom fizetni. Ha elveszik a jogsimat, majd sofőrrel járok. Leszarom a közlekedési szabályokat. Most élet-halálról van szó. A zsigereimben érzem, hogy súlyos dolog áll a háttérben. Tisztában vagyok vele, hogy Mama már nem fiatal és ebben a korban igencsak törékeny az egészség.

– A kurva életbe! – kiáltok fel hangosan, és úgy a fékbe taposok, hogy füstölni kezdenek a kerekek. Lelépett a zebrára egy nő babakocsival, és körül sem nézett. Legyek még mások helyett is észnél. Na persze, éppen olyan idegállapotban vagyok. A nő meg nyilván teljesen ledermed a fékcsikorgásra, intenem kell neki, hogy menjen tovább. Természetesen csigaléptekben halad. Addig van időm megtörölni a homlokomat, és a nagy ijedségre magamba döntök félliternyi ásványvizet.

Szerencsére már nincs messze az operaház. A hátralévő néhány utcán gond nélkül átsuhanok az égszínkék Aston Martinnal. Természetesen parkolóhely egy darab sincs az Opera tér környékén. Így kénytelen vagyok pofátlanul a motoroknak fenntartott részre beállni. Biztosra veszem, hogy meg fognak büntetni, de nem tud érdekelni. Sokkal fontosabb dolgom van ennél.

Kipattanok a kocsiból, majd sietősen elindulok a tér másik oldalára. Persze minden idióta turista ilyenkor akarja lefotózni a híres épületet, és szórakoztatásukra felbukkan még az operaház fantomja is, aki abból az elcsépelt musicalből énekel nekik. Nem tudom, Mama hogy bírja ezt egész nap hallgatni. Én már attól is a falra mászom, hogy kerülgetnem kell őket.

Attól pedig egyből felmegy bennem a pumpa, amikor azt látom, hogy tárva-nyitva a lépcsőház bejárata, ahol Mama lakik. Gond nélkül feljutok a második emeleti lakásához, amit bármilyen betörő is könnyedén megtehetne, és még az előszoba sziluettjét is látom a félköríves tejüvegen keresztül. Legalább azt a rohadt ajtót lecseréltethetné egy biztonsági zárasra.

– Gyors voltál – enged be mosolyogva Mama, és egy puszit nyom az arcomra. Mindig kellemes emlékeket idéz bennem, amikor megérzem azt a púderillatú parfümöt, amit egész életében használt.

– Igyekeztem – mondom neki, miközben ledobom a cipőm a fehér köves, szűkös hallban, majd követem a nappaliba. Továbbra sem értem, hogy tud ebben a lyukban élni. Az egész nem több ötven négyzetméternél, és lehet, hogy még azzal is sokat mondtam. Egy másfél szobás, hangos utcára néző, sötét, ódivatú, régi építésű házban található lakásról van szó, aminek legnagyobb értéke az eszmeiségében rejlik. Ugyanis Mama itt nőtt fel és azóta sem lehet innen kirobbantani. Pedig én aztán mindennel próbálkoztam.

– Főzhetek neked egy kávét? – kérdezi, miután helyet foglaltam a bőrkanapéján. Akaratlanul is olyan szemmel méregetem Mamát, hogy látszik-e rajta a betegség valamilyen formája. Igazából egészséges színű az arcbőre, és kék szeme ugyanolyan élénken csillog, mint amikor legutóbb belenéztem. Hófehér haját a megszokott kontyba fogta, és még úgy is elegáns ruhát vett fel, hogy nem lépett ki benne az utcára. Nem úgy tűnik, mint aki elhagyná magát.

– Köszönöm, de most nem kérek. Tudod, meglehetősen rám ijesztettél, és ez egy eszpresszónál is jobban felébresztett – vallom be őszintén. Nem látom okát a köntörfalazásnak.

– A nyilvánvalón kívül szerintem ezért rajonganak érted a lányok, mert egyenes vagy és nem félsz az érzéseidről beszélni. Nagy kincs ez a mai világban. Éppen ezért nem értem, hogy létezik, hogy még negyvenéves korodra sem tudtál megállapodni. Nagy fájdalom ez nekem, Dominique – mondja szomorkás tekintettel.

– Csak azért senkit nem fogok elvenni, mert van egy ilyen társadalmi elvárás, hogy ideje lenne megházasodni. Amikor úgy érzem, akkor meg fogom tenni. De eddig még nem fogott meg senki sem annyira, hogy mondjuk, vele szeretnék megöregedni. És attól, hogy az orrom alá dörgölöd, még nem lesz jobb a helyzet. Az, hogy őszinte vagyok, nem feltétlenül kellemes tulajdonság, de nem kérek elnézést miatta – nézek mélyen Mama szemébe. Mintha csak a tükörképem látnám, annyira egyforma a tekintetünk.

– Meggyőződésem, hogy nem jó helyen keresgélsz. Javíts ki, ha tévednék, de úgy látom, hogy kicsit ki is ábrándultál a nőkből – tart egy kis hatásszünetet, én viszont nem válaszolok. Ha nem is pont ezekkel a szavakkal fogalmaznám meg, de nagyjából korrekt a leírása. – Ennek okát én abban látom, hogy borzasztóan felszínes vagy és másokban is ezt tartod vonzónak. Nem hibáztatlak érte, hiszen aki évtizedek óta luxust árul, miért is ne válna maga is valamennyire sznobbá. De tudod, van élet a csillogáson túl. Én úgy gondolom, hogy az jelenti például egy tehetős ember nagyságát, ha nem kérkedik a gazdagságával és az egyszerű dolgokat is szépnek tudja látni. Sosem értetted meg, miért ragaszkodom ehhez a lakáshoz, de valami ilyesmiről van szó nálam is.

– Nem támogattam, de elfogadtam a döntésed, hogy itt akarsz élni. Felfogtam, hogy érzelmileg kötődsz ehhez a helyhez – reagálok az utolsó gondolatra. A többit még emésztgetem.

– Ha mindazt átélted volna, amit én, megértenéd. Nem akarok úgy meghalni, hogy nem mondtam el mindent, de ezeket a dolgokat nem egyszerű a felszínre hozni – mondja könnybe lábadt szemmel.

– Mama, beteg vagy? – kérdezek rá arra, ami azóta sem hagy nyugodni, hogy ma felhívott.

– Dehogy, drágám. Csak nagyon szentimentális. Pár hete találtam valamit a lakásban, amiről már megfeledkeztem. Szeretném, ha megnéznéd – nyom a kezembe egy megsárgult papírt, amin egy kislány fényképe és néhány adata látható.

– Eva Horowitz, született: Prága, 1932. március 21. – olvasom fel hangosan. Habár a fotó már nagyon megfakult a hosszú évek alatt, de még a fekete-fehér felvételről is felismerem azt a szempárt. – Mama, ez te lennél? Hiszen én úgy tudtam, hogy a lánykori neved Eve Dupont és Párizsban születtél! Még a dátum sem stimmel.

– Eva Horowitz 1939-ben meghalt. Az egy másik élet volt, amit én magam is eltemettem a lelkem egy darabjával együtt, mikor Párizsba költöztem. De amióta megtaláltam ezt a papírt, nem tudom elengedni a gondolatot, hogy talán képmutatás volt úgy élnem, hogy megtagadtam a gyökereimet. Azért hívtalak ide, Dominique, mert arra szeretnélek kérni, hogy menj el Prágába és vegyél nekem egy egyszerű lakást Josefov városrészben. Szeretném ott befejezni az életem, ahol elkezdtem. Neked pedig határozottan jót tenne, ha kimozdulnál a párizsi nihilből – teszi hozzá lágy mosollyal az arcán.

– Álljunk csak meg egy pillanatra! Nem értem ezt az egészet, Mama. Leragadtam ott, hogy még csak a születési nevedet sem tudtam jól, pedig már negyven éve ismerjük egymást. Azt hiszem, tartozol nekem egy magyarázattal, hogy miért is titkoltad el előlem. Vagy miért nem mondta el nekem ezt senki más sem a családból – közlöm vele némi sértődöttséggel. Ha már nyilvánvalóan én vagyok a kedvenc kisunokája, tudnom kellett volna erről.

– Ennek az az oka, drágám, hogy senkinek sem mondtam el. Akiknek tudomása volt róla, már nincsenek köztünk. Igazán szerencsés embernek mondhatod magad, Dominique, hogy nem történt az életed során olyan esemény, amiről nem tudsz beszélni. Hidd el, hogy mindent elmondanék, ha képes lennék rá. De nem megy – csuklik el Mama hangja, miközben a szeme is könnybe lábad. Legszívesebben tökön rúgnám magam, hogy megríkattam Mamát.

– Kérlek, ne sírj! – próbálom vigasztalni, és megszorítom a kezét. – Majd egyszer elmondod, ha úgy érzed.

– Tisztában vagyok vele, hogy így nem igazán érted, miért olyan fontos nekem Prága. Csak annyit kérek, hogy bízz meg bennem. Nem ment még el a józan eszem. Éppen ellenkezőleg – mondja titokzatosan, de már sokkal nyugodtabban.

Nem akarom tovább faggatni erről, mással kapcsolatban viszont még muszáj ellenkeznem vele.

– Azt megértem, hogy szeretnél visszamenni a szülővárosodba, de teljes őrület, hogy oda is költözz! Senkit sem ismersz, teljesen egyedül lennél. Én ezt nem engedhetem – rázom a fejem. Micsoda képtelen ötlet!

– Pedig annyira szeretted volna, hogy kimozduljak végre ebből a sötét lyukból, vagy hogy is szoktad nevezni – provokál szántszándékkal. Ezt nem hiszem el!

– Nagyon csúnya dolog a manipuláció, szerintem te is tudod – feddem meg egy kicsit, de csak nevet rajtam.

– Abba is belemennék, hogy egy szobával nagyobb legyen, mint ez – hergel tovább. – De luxust nem szeretnék, csakis egy egyszerű, élhető lakást Josefovban. Tudom, hogy rád számíthatok ebben. Úgy érzem, a családban te vagy az egyetlen, aki megért és igazán törődik velem, akinek tudok beszélni azokról az évekről, akinek el tudom majd mondani, ki is vagyok valójában. De ehhez az kell, hogy hazaköltözzem. Ugye segítesz benne?

– Tudod, hogy igen – válaszolom teljesen őszintén, majd megfogom Mama ráncos kezét és megcsókolom. Mindent meg fogok tenni, hogy királyi élete legyen Prágában, ha valóban oda húzza vissza a szíve. Valójában nem is tudna olyat kérni, amire nemet mondanék – ahhoz túlzottan szeretem. Ez a beszélgetés pedig túl mélyen megérintett, egyben megrendített ahhoz, hogy erre az alapvetően esztelen elképzelésre ne adjam áldásom és ne élvezze feltétlen támogatásom. Már biztos vagyok benne, hogy egyszer a nők visznek majd a sírba.