Csak még egy perc

4. fejezet

Emese

Mindig is imádtam a meglepetéseket. Kislányként sosem jött álom a szememre a születésnapom előtti éjszaka, akárcsak karácsony vagy húsvét előestéjén. Annyira tűkön ülve vártam ezeket az ünnepnapokat, hogy a szüleim kénytelenek voltak idő előtt előrukkolni az ajándékokkal, így nálunk a Jézuska mindig 24-én kora délután jött meg, a nyuszi pedig vasárnap reggel.

Persze felnőttként már más a helyzet, legalábbis abból a szempontból, hogy rájöttem, mekkora öröm adni. Már sokkal jobban szeretek mások életébe vidámságot hozni egy-két váratlan aprósággal vagy figyelmes gesztussal, mint hogy magam kapjak valamit. Bár nyilvánvalóan a lelkem mélyén élő kislány nagyon is tapsikol, ha valakinek mégis eszébe jut kedveskedni nekem, amikor nem számítok rá.

Szóval így fordulhatott elő, hogy azon a forró augusztusi estén minden megváltozott. Semmi mást nem szerettem volna, csupán meglepetést szerezni Bennek. Éppen a kétéves évfordulónk napja volt, és kitaláltam, hogy kivételesen ne nálam ünnepeljünk, hanem váratlanul beállítok hozzá – a ruhám alatt a legszexibb fehérneműmben. Csak persze neki nem szóltam erről, hiszen így hogyan is lenne ez az egész meglepetés.

Hivatalosan még nem költöztünk össze. Ennek oka leginkább abban volt keresendő, hogy Ben egy amerikai cég alkalmazásában állt távmunkában és gyakran késő este kezdődtek neki az online értekezletek. Mivel én viszont magyar időbeosztás szerint dolgoztam a TeleMobile ügyfélszolgálatán, így nem volt egyforma a bioritmusunk. Ha viszont Ben estéi szabadok voltak, nálam töltötte az idejét, mert így tudta igazán elengedni a munkáját, hogy semmi sem emlékeztette rá.

Talán egy kezemen meg tudom számolni, hányszor jártam abban a Kálvin tér melletti bérházban, és akkor sem töltöttem ott túl sok időt, annyira idegennek hatott az egész. A szüleitől örökölt, régi vágású polgári lakásban élt, ahol még a nővére cuccai is ott voltak az egyik szobában – állítólag egyszer majd tényleg elviszi őket.

Igazából mindketten otthonosabbnak éreztük a Bartók Béla úti csöppnyi otthonomat, amit az egyik kollégámtól béreltem igencsak jutányos áron. Nem is magát a huszonnyolc négyzetméteres garzont szerettem, mert valójában egy sötét lyuk, hanem azt az életérzést, hogy a Gellért tértől néhány percre élhettem. Imádtam a Duna-parton sétálni, akár egyedül, akár Bennel kézen fogva. Ennél romantikusabbat el sem tudtam volna képzelni.

Feltételezhetően furcsán hat, hogy kétévnyi kapcsolat után még mindig nem bútoroztunk össze az időbeosztásunk okán, de úgy éreztem, hogy hamarosan ennek is eljön majd az ideje. Hiszen egyértelműen komolynak tűnt a dolog és jól kijöttünk egymással minden téren. Talán mindketten képesek lettünk volna meghozni azt a kompromisszumot, hogy engedünk a berögzült életvitelünkből és elindulunk egy közös úton, új távlatokat nyitva. Ha arról lett volna szó, hogy megkér, keressünk egy lakást és költözzünk össze, szerintem meg tudott volna győzni.

Pontosan ezen gondolkodtam, amikor azon a forró augusztusi estén bekopogtattam az ajtón a Kovács Benedikt névtábla alatt. Tökéletes meglepetésnek tűnt, hiszen az egyik kedves szomszéd beengedett, így nem a kaputelefonba duruzsolva kellett jöttömről értesítenem, hanem egyből a karjába tudott volna kapni. Így képzeltem el az évfordulós meglepetést, és a legkevésbé sem számítottam arra, hogy egy várandós nő nyit nekem ajtót, és elkerekedett szemmel néz rám.

– Pontosan tudom, kicsoda maga. Semmi keresnivalója sincs itt – közölte megvető tekintettel, és rám akarta vágni az ajtót, de megragadtam a kilincset. Talán Ben nővéréhez van szerencsém, akivel még sosem találkoztam? – gondoltam magamban, bár a viselkedését ez sem magyarázta.

– Itt valami félreértés lesz, Ben barátnője vagyok. Mi még nem találkoztunk – nyújtottam neki kezet, de a gesztusom nem talált viszonzásra.

– Ha nem takarodik el azonnal, hívom a rendőrséget! – emelte fel a hangját annyira, hogy visszhangzott tőle a gang. Éppen ekkor egy totyogó kisfiú is előbukkant a lakásból.

– Anyu, ki ez a néni? – kérdezte ártatlanul, és a nő szoknyájába kapaszkodott.

– Apád ismerőse – válaszolta neki, miközben óriási hasát simogatta. Aztán a szemembe nézett. Talán ekkor fogtam fel, hogy mit is mondott.

– Úgy érti, hogy…? – fogtam bele remegő hangon, de képtelen voltam folytatni.

– Úgy – vágta rá. Sosem hittem, hogy egyetlen szónak ekkora ereje lehet. Teljesen leblokkoltam, mozdulni sem bírtam. Abban a pillanatban valami meghalt bennem. A terhes asszonyban viszont szánalmat kelthettem, mert végül nem hívott rendőrt. De nem bírta rólam levenni a tekintetét, látványosan végigmért. – Azt hittem, elmondta. Jellemző, hogy mindennek a könnyebbik oldalát választja. Egyébként nekem is hazudott, mert azt állította, hogy maga karcsú, és ez őt jobban… – harapta el a mondat végét. Aztán kihasználta, hogy sokkot kaptam, és egy mozdulattal kicsukott örökre az életéből.

A mai napig rejtély számomra, hogyan jutottam el a Bartók Béla útra azon az estén. Arra viszont már pontosan emlékszem, hogy amikor benyitottam a lakásomba, Bent találtam a mini előszobából nyíló konyhámban. Előtte az asztalon egy csokor vörös rózsa hevert.

– Szeretném megmagyarázni – pattant fel azonnal, és a kezemért nyúlt. Zsigerből elrántottam.

– Ne érj hozzám! – szipogtam minden erőmet összeszedve. – Add vissza a kulcsom és tűnj el!

– Minden megváltozott, miután Bence megszületett. Az anyjára nem tudtam úgy nézni, mint korábban, semmi sem működött úgy, mint régen. Nekem viszont többre volt szükségem, hogy férfinak érezzem magam – kezdett szabadkozni, de a szavába vágtam, annyira szánalmas volt.

– Nem érdekel, Ben. Tényleg nem. Csak menj el! – mondtam neki a könnyeimmel küszködve.

– Megbeszéltük, beleegyezett a nyitott házasságba. De mindig te jársz a fejemben, akkor is, ha velük vagyok – nézett rám bűnbánó tekintettel, mintha csak egy apró hibáról lenne szó, amit ennyivel jóvá lehet tenni. A nagy büdös francokat!

– Nyilván akkor is rám gondoltál, amikor pár hónapja a feleséged teherbe ejtetted. Undorodom tőled! – kezdtem kiabálni vele. – Takarodj a lakásomból! Soha többé nem akarlak látni!

– Megértem, hogy sokként ért ez a dolog. De az érzéseim őszinték, nem hazudtam, amikor azt mondtam neked, hogy szeretlek – közölte nemes egyszerűséggel, majd feljogosítva érezte magát, hogy megcsókoljon. Ahogy hirtelen mozdulattal közelített az arcomhoz, automatikusan félreugrottam. Ennek eredményeként teljes erővel beütöttem a fejem az előszobaszekrénybe, a világ pedig azonnal elsötétült.

A következő emlékem már a kórházból származott, ahogy Adri barátnőm aggódó tekintetét láttam magam előtt. Mindig is ő volt az, aki lelket öntött belém, bármiről is legyen szó. Az egyetemi éveink alatt ismerkedtünk meg, amikor annyira elveszetten érkeztem vidékről Budapestre. Segített beilleszkednem a nagyvárosi körforgásba, majd azt is neki köszönhettem, hogy bejutottam a TeleMobile-hoz, ami a legmenőbb multi az országban. Habár ő végül lemorzsolódott az egyetemről és a családi pizzériába szállt be, a barátságunk azóta is töretlen, mindent tudunk egymásról. Senki másnak nem örültem volna ma este rajta kívül.

– Ugye tudod, hogy a frászt hoztad rám? Ben hívott, hogy jöjjek, mert baj van. Most éppen kint telefonál, de amint befejezte, visszajön. Hogy érzed magad? – kérdezte aggodalmasan. Ben nevének említésére villámgyorsan visszatértek az emlékeim, amiket hasogató fejfájásom ellenére megosztottam kedves barátnőmmel, és megkértem, hogy szerezze vissza tőle a lakáskulcsom, majd küldje el. Tudtam, hogy Adrira lehet számítani, nálam sokkal talpraesettebben intézi a dolgokat.

Ekkor hallottam utoljára Benről. Nemcsak két évet dobhattam ki vele együtt a kukába, hanem a lelkem egy darabját is. Az a kislány megszűnt létezni, aki élt-halt a meglepetésekért. Most már utálom őket.