A szakítás után légüres térbe kerültem. Bárhogyan is kerestem, nem találtam a helyem. A munkába temetkeztem, annyi túlórát vállaltam, amennyit csak lehetett. De amint véget ért az aznapi ügyfélszolgálatos műszak, egyszerűen nem tudtam mit kezdeni magammal. Mintha valami meghalt volna bennem. Kiábrándultam mindenből, ami korábban boldoggá tett. Utáltam hazamenni, idegesített mindenki, aki csak az utamba került, fullasztónak éreztem azt a csöppnyi lakást. Már a Duna-partra sem jártam ki. Nem ugyanaz az ember voltam, mint korábban.
És rengeteget sírtam. Néha még munkaidőben, a monitorom mögé bújva is eleredtek a könnyeim. A legnyomasztóbb az volt, hogy a konkrét kiváltó okát sem tudtam megmondani. Amikor egyedül maradtam a gondolataimmal, csak úgy a semmiből rám tört. Régebben úgy gondoltam,
