– Rólad meg is feledkeztem – hajoltam le hozzá. – Nagyon szép kiscica vagy – simogattam meg a bundáját. – Még a nevedet sem tudom. Kisfiú vagy, vagy kislány? – tanakodtam. Magamban morfondíroztam, amikor a cica újra nyávogni kezdett. – Éhes vagy? – kérdeztem, és akkor megakadt a tekintetem az edénykén, amit Matteo már kihelyezett neki. Feltöltöttem enni- és innivalóval, és amíg ő falatozott, leültem mellé a földre, és cirógattam a puha bundáját. – Előre elnézést kell kérnem, mert igen rossz gazdi leszek. Képtelen vagyok gondoskodni bárkiről is. Még magamról sem megy. Csak remélni tudom, hogy összecsiszolódunk idővel. Irtó nagy parám, hogy hónapok múlva az ágyam alól húzzák elő a csontvázad, mert elfelejtkeztem az igényeidről.
A kismacska leült és engem nézett.
– Irtó cuki vagy, tudod? –
