Küszöbök

Fejezet 3

ELSŐ RÉSZ

„Aki felvette az SS-zubbonyt, eljegyezte magát az aljassággal. Mindent, ami egykor emberi volt benne, elnyomott és megfojtott.”

„AkifelvetteazSS-zubbonyteljegyeztemagátazaljassággal.Mindentamiegykoremberivoltbenneelnyomottésmegfojtott.”

A fűszálak között egy nagy testű hangya futkározott, látszólag céltalanul. Andrea hason fekve egy ideig egykedvűen nézte, aztán letépett egy hosszú fűszálat, és játékosan az állatka útjába helyezte. Csaba hanyatt feküdt a lány mellett, szemét lehunyta, csontos, barnára sült, sovány arcán izzadságcseppek gyöngyöztek. Egyenletesen lélegzett, mintha aludna. Andrea rápillantott, néhány másodpercig pihentette, tekintetét a fiú arcán, majd visszafordította fejét, és a hangyát kereste, de már nem látta sehol sem. Ajkát csalódottan lebiggyesztette, szemét résnyire becsukta, s most csak elmosódottan látta a fűszálak lándzsáit. Úgy érezte, mintha repülőgépen ülne, és nagy magasságból figyelné az alatta mélyen elterülő, zöld erdőséget. Még nem ült repülőgépen sohasem, de a magasból ilyennek képzelte el a kilátást.

Haragudott a fiúra. Közel egy órája heverésznek a pázsiton, Csaba az arcát sütteti a nappal, és vele nem törődik. Mintha itt sem volna. „Drágám, már alig várom a pillanatot, hogy újra veled lehessek. Reggeltől reggelig azt csináljuk majd... Szóval azt. Tudod, mire gondolok, ugye?... Drágám, drágám...” A levélről Kati jutott az eszébe, és majdnem felnevetett. Hát igen. Most még nevethet. De ha apóka megtudja, hogy mi történt, nem fog nevetni. A „drágám” meg itt sütkérezik mellette, és nagyokat hallgat.

A ház mögött, a platánokkal övezett utcában egy csapat Hitlerjugend menetelt. Pergett a dob, a fiúk lépései egyszerre csattantak az aszfalton, vékony cérnahangon énekeltek egy közismert indulót. Andrea fogai közé harapta a zsírosan fényes fűszálat, és dúdolni kezdte a dalt. „Bátran, csak bátran, bátran, csak bátran...” Hirtelen rosszkedvű lett. Gyáva. Most értelmetlennek tartotta, hogy önmagának hazudjon. Igenis, gyáva. Pesten úgy ült vonatra, hogy Berlinben a pályaudvaron azonnal közli apjával, ha Csaba ott lesz, vele is: megengedték, hogy levizsgázzon, de világosan megmondták: a negyedik osztályba már nem iratkozhat be. Vagyis kicsapták az intézetből. Tenyerével végigsimította a selymes pázsitot. Drágám... nézte a fiú arcát, vastag, majdnem egyenes szemöldökét, erős, kiálló arccsontját, ívelt orrát, kicsit előreugró állát. Sűrű, homlokába hulló hajában felfedezett néhány ősz hajszálat. Hamar meg fog őszülni. Hamarább, mint Attila bácsi. „Én, kislányom, már harmincéves koromban ősz voltam. Tizennégyben deresedni kezdett a hajam, tizenhatban, az olasz fronton, pedig már télapónak neveztek a katonáim.” Jó, hogy most nincs háború, Csabus lassabban lesz télapó.

Felhőt sodort a nap elé a szél, egyszerre hűvös lett. A fiú álmosan felnyitotta a szemét.

– Unatkozol, kisasszony? – kérdezte, és hosszú karjával átölelte Andreát.

– Hát nem vagy túlzottan szórakoztató. Igenis, unatkozom.

– Akkor csókolj meg.

Andrea az egyemeletes épület felé nézett. Nem látott senkit, a kert is üres volt. A nyírfák meg a platánok lombjai álmosítóan zizegtek a feltámadt szélben. Lehajolt, megcsókolta a fiú homlokát, szemét, aztán, hogy Csaba a nyakát szorosan átölelte, a száját is. Hosszan, egyre felhevültebben csókolóztak, és most azzal sem törődtek, hogy meglátják őket.

Később sokáig zavartan hallgattak. Tudták: a kezdeti gyerekes ellenségeskedésből kinövő szerelem szenvedéllyé érett, már nem elégíti ki őket egymás közelsége, ölelkezni, szeretkezni akartak. Különösen a legutolsó találkozásuk óta. Közel egy évig nem látták egymást, a kényszerű távollét komollyá érlelte érzéseiket. És mégis... Lelkük mélyén féltek, pedig tudták, útjuknak ez a végállomása már látható, tapintható közelségben van. Csaba tartózkodóan viselkedett. Szerette és becsülte Andreát, ismerte az életét, erényeit és hibáit, azt akarta, hogy nagyon boldog legyen. Szívesen feleségül venné. S ha házasságuknak már semmi akadálya sem lenne, ha csak tőle, egyedül tőle függne, egy másodpercig sem tétovázna, hanem most, azonnal felvinné a szobájába. Azt is tudja, hogy Andrea nem ellenkezne. De a házasság pillanatnyilag nem az ő szándékától és érzéseitől függ. Mi sem lenne egyszerűbb, mint könnyedén azt mondani: Andi, bízz bennem. Számomra csak te vagy. Feleségül veszlek. Nyugodt lelkiismerettel utazhatsz haza Budapestre, én, csetényi Hajdú Csaba feleségül veszlek. Micsoda nemes szavak! És micsoda banális fogadkozás! Most húszéves. Négy év múlva fejezi be az egyetemet, orvos lesz valamelyik kórházban.

Cigarettára gyújtott. Megkínálta a lányt is. Szerette volna, ha Andrea megszólal, de a lány a füstöt maga elé fújva hallgatott, Csabának eszébe jutottak a szülei. Anyám szereti Andit, gondolta, de csak a gyerekkori játszótársamat látja benne, Géza bácsi lányát, az viszont még álmában sem jutott eszébe, hogy Andi a menye lesz. Anyának elvei vannak, nekem ugyan idegenek, érthetetlenek ezek az elvek, de ő esküszik rájuk. A maga módján tiszteli Géza bácsit, tudomásul veszi, hogy apa legközelebbi barátja, de ez minden. Bernáthék rangon aluliak, ezért ellenezné, hogy családi kapcsolatba kerüljünk velük. Hogyan alakulna az életem, ha anyám akarata ellenére eljegyezném Andit? Kitagadnának. Tulajdonképpen vállalnom kellene a kitagadás kockázatát. Éppenséggel vállalhatnám, csakhogy hülyeség lenne. Mihez kezdenék? Még az egyetemi tanulmányaimat se fejezhetném be. Elmehetnék tisztviselőnek valahova, de én nem akarok hivatalnok lenni.

A szél felerősödött, a villa mögött az égen sötét csőfelhők tornyosultak.

– Nem fázol? – kérdezte a lánytól. Andi nemet intett a fejével, tekintete zavart volt. Csaba arra gondolt, hogy tartózkodó magatartását valószínűleg félreérti, talán azt hiszi, már nem szereti, azért nincs folytatása a csókolózásnak. Megfogta a lány kezét, megszorította. – Nézd, Andi, meg kell hogy magyarázzak valamit.

Andrea sejtette, hogy a fiú mit akar megmagyarázni neki. Gúnyosan elmosolyodott. – Ne magyarázz semmit – mondta. Lehajtotta az arcát, mintha szégyellné magát, cigarettáját unott mozdulattal elnyomta a fű között. – Kicsaptak a líceumból. – Hangja színtelen volt, a szavai mögött beláthatatlan üresség tátongott.

Csabát annyira váratlanul érte a lány közlése, hogy a meglepetéstől nem talált szavakat. Bénultsága azonban csak néhány másodpercig tartott.

– És ezt csak most mondod?

– Csak most. – Letépett egy fűszálat, rágcsálni kezdte.

Csaba gyanakvó tekintettel nézte a lányt. Ugrat – gondolta ­, én, hülye, pedig felülök neki. Hiszen levizsgázott, bizonyítványt is kapott.

– Mit hülyéskedsz? – hangja akarata ellenérc ingerült volt, Andrea azonban nem is vette észre, hiszen gyerekkoruk óta sokat veszekedtek egymással. – Bizonyítványt is kaptál.

– Persze hogy kaptam. De közöltek velem, apának pedig megírták, hogy a jövő évben nem vesznek fel. Ez nem kicsapás? Szerintem az. Nem is iratkoztam be.

A cigaretta már majdnem a fiú körmére égett. Messzire, egy jázmin-bokor tövéhez hajította.