Szerelem az étlapon

Fejezet 6

Összeszorul a mellkasom, ahogy rájövök, mennyire önzőn viselkedem. A pult alatti polchoz lépek, lehajolok a mosogatószerek mellé elrejtett dobozhoz, ahol a személyes tárgyainkat tartjuk. Feloldom a telefonomat és ellenőrzöm, volt-e nem fogadott hívásom.

Semmi.

Muszáj lesz felhívnom a nagyit, mihelyst véget ér a műszakom, ami pontosan öt perc múlva bekövetkezik. Miért nem írt eddig semmit? Talán nagyobb baja van anyának, csak az orvos nem akarta részletezni a telefonban?

– Ne szégyelld az érzéseidet – bök felém a villájával Zsófi. Göndör haját klasszikus kontyba fogta, ami minden alkalommal, amikor megrázza a fejét úgy hat, mintha le akarna esni a fejéről. – Találkoztál a volt pasiddal, aki hét évvel ezelőtt faképnél hagyott. Teljesen jogosan érezheted magad sértettnek!

Visszacsúsztatom a telefonomat, előveszem a tiszta anyagszalvétákat és a hozzá tartozó gyűrűket, aztán elkezdem feltekerni őket.

– Nem hagyott faképnél. Lényegében mind a ketten egy halom sértést vágtuk a másik fejéhez, majd szakítottunk – javítom ki.

– Ne mentegesd azt a szemétládát.

– Eszem ágában sincs mentegetni őt – horkantok fel, kicsit sem nőiesen.

Én lennék az utolsó ember ezen a bolygón, aki megpróbálna kibúvót keresni Marton Olivérnek. Az igazság az, hogy Zsófinak nem mondtam el a teljes történetet. Senkinek nem mondtam el.

Miután olyan ostobán feldöntöttem a pincért és a kezében lévő italokat, természetesen többeknek feltűnt a zaklatottságom. Zavartan kimenekültem a mosdóba, de menet közben irányt váltottam, és a kijárat felé rohantam. Zsófi volt az, aki utánam futott, és az utca szélén segített legyűrnöm a feltörni készülő pánikrohamomat. Hazakísért, és annyit sikerült kiszednie belőlem, hogy Olivér felbukkanása váltotta ki ezt az egészet, zanzásítva felvázoltam neki a történetünket.

Nem attól ijedtem meg, mert újra láttam őt, hanem az érzéstől, ami áruló szívemben újra hevesen kezdett el dobogni. Erre viszont csak akkor jöttem rá, amikor Zsófinak meséltem a férfiról.

– Hét év telt el Zsófi, volt időm túltenni magam rajta. Már nem érdekel.

Ez csak részben volt hazugság, mivel pontosan egy hónappal ezelőttig szentül hittem, hogy valóban továbbléptem.

– Akkor miért nem mentél oda hozzá?

Előreejtem a vállamat.

– Nem tudom – mondom színt vallva. Zsófi meglepetten néz fel rám. Eddig szinte minden alkalommal elhárítottam az ezzel kapcsolatos kérdéseit. Nem csodálom, hogy váratlanul éri beleegyező őszinteségem. Mielőtt meggondolhatnám magam, folytatom. – Földbe gyökerezett a lábam, egyszerűen képtelen voltam továbbmenni. Csak álltam ott, és azt tettem, ami legelőször eszembe jutott. Ne nézz így rám, tudom, hogy gyerekesen viselkedtem.

– Ha úgy érezted, ez az egyetlen út, ami járható, akkor valószínűleg még nem állsz készen szembenézni vele – bólint megértően. – De emiatt nem kerülheted tovább Liát. Kezd neki is feltűnni, hogy valami nincs rendben.

Pontosan tudom, hogy igaza van. Lia semmiről nem tehet, nem az ő hibája, hogy rettegek találkozni vele, attól tartva, Olivér bármikor felbukkanhat a közelében. Ami kétségtelenül abszurd dolog. Iván és a férfi együtt dolgoznak, Liának nincs közvetlen kapcsolata Olivérrel.

Mégis félek, mert mi van, ha éppen akkor kávézgatnak, amikor a megbeszélt találkozón összefutunk Liával? Vagy ha éppen ő is ott van, amikor átmegyek Ivánékhoz? Nem, erre még gondolni sem akarok.

Nyitom a számat újabb hazugságra készen, Zsófi viszont gyorsabb és megelőz.

– Ne is próbálkozz! Saját magadat áltathatod ezzel a „nem érdekel” dologgal, engem azonban nem tudsz átverni. Túl sok tinivel van dolgom, az érzékeim tökélyre vannak fejlesztve, ha hazugságról van szó.

A lelkem mélyén tudom, a barátnőim sokkal több mindent osztanak meg velem, mint amennyit én viszonozni tudok. Az évek során tégláról téglára épített fal, amit azért húztam fel, hogy megvédjem magam, erősen tartja magát, még akkor is, amikor legszívesebben lerombolnám az egészet.

Hosszú évekig keményen dolgoztam rajta, és tényleg biztos voltam benne, nincs több érzésem Olivér iránt, lezártam a múltamat. Azonban attól, hogy egy vastag leplet terítettem rá, a probléma nem oldódott meg. Hétéves por fedi ugyan, de az anyag alatt a seb még mindig vérzőn lüktet.

– Csak azt szeretném, ha beszélnél róla, kezdetnek az is megteszi – zárja le végül a beszélgetésünket Zsófi.

Elgondolkozom azon, amit mond, végül belegyezően bólintok. Beszélni róla… Olyan könnyűnek hangzik, mégis piszok nehéz.

Megvárom, amíg a barátnőm befejezi az evést, majd elköszönünk egymástól. Ragaszkodott hozzá, hogy mindenképpen megvár, de mivel amúgy sem egy irányban lakunk, nem akartam, hogy miattam feleslegesen ácsorogjon itt hosszú percekig.

Beköszönök a konyhába, és a biztonság kedvéért még egyszer lecsekkolom a holnapi beosztást, majd az öltöző felé veszem az irányt.

Leveszem a fehér ingemet, magamra kapom a kötött pulóverem. Általában annyira fáradt szoktam lenni munka után, hogy átöltözés nélkül egyszerűen az egyenruhámban esem az ágyba. Az utóbbi napokban azonban az időjárás úgy döntött, beleveti magát az őszbe, tíz fokot hűlt a hőmérséklet. A hideget leszámítva ennek igazán örülök.

Szeretem az őszt.

A hűvös esti levegő iszonyatosan jólesik a füllesztő konyha után, a buszmegállóban várakozva elgondolkozom azon, hogy inkább gyalogolnom kellene hazáig. Nem több néhány kilométernél, máskor dilemma nélkül elindulnék. Az időjárás-jelentés szerint viszont vihar várható, egy kiadós megázás egyáltalán nem hiányozna most. Felpillantok az égre, esőcseppek után kutatva. A fekete égbolton csupán néhány kósza csillag tűnik fel, társaik minden bizonnyal a vihart hozó felhők mögé rejtőztek. Az esernyőmet otthon felejtettem, így amikor a busz befordul a sarkon, lábaim szinte könyörögnek a pihenésért. Ez eldőlt. Lemondok a késő éjszakai sétáról.

Levetem magam a vezető mögötti ülésre. Az ölembe veszem táskámat és előhalászom belőle a mobilomat.

Hogy van? – pötyögöm le sebesen a kérdést.

Az üzenet azonnal olvasottá válik, ahogy rányomok a küldés gombra.

Nagyi: Jobban, az orvos szerint felületi sérülés. Ne aggódj, vigyáznak rá.

Megkönnyebbülten kifújom a levegőt, ami egész délután nehezítette a mellkasomat.

Anya Alzheimerben szenved, az elmúlt egy évben az állapota rohamosan rosszabbodott, egyedül már semmiképp sem volt képes magáról gondoskodni. A bűntudat rozsdás fogóként mardossa a szívemet, amiért kénytelenek voltunk az intézmény mellett dönteni.

A demencia lassan pusztít.

Kezdetben csak fokozott figyelmet igényel. Néhány elfelejtett dátum, elhagyott kulcs, csupa olyan dolog, amit az emberek csekély szétszórtságnak vagy feledékenységnek tudnak be. Anya mindig is hóbortos teremtés volt. Elvesztett jegyzetek, véletlen ki nem fizetett csekkek, feledésbe merült találkozók – szinte semmit nem vettünk észre az egészből. „Egy tízszobás üdülőt vezetek, kicsim, ne aggódj, télen majd kipihenem magam” – kerülte meg minden egyes alkalommal az egészsége körüli válaszokat.