Szerelem az étlapon

Fejezet 5

Lehúzom a felírt tejfölös öntetet és kicserélem kaprosra. A falon lógó órára sandítok. Még tíz percem van a tizenkét órás műszakomból, viszont van egy olyan érzésem, hogy ez hosszabb tíz perc lesz, mint az egész tizenkét óra együttvéve.

– Anya, pisilnem kell! – kiált fel hangosan a kislány.

– Mindjárt, drágám, anya választ, azután elmegyünk pisilni. Addig tartsd vissza!

– De addig nem bírom ki. Pisilnem kell! – erősködik tovább.

Csillogós topánkájával feláll a székre, és ugrálva adja mindenki tudtára, hogy neki mindenképpen a mosdóba kell mennie. Aprót köhintek, a konyha ajtaja felé pillantok, ahol a főpincér néhány perccel ezelőtt eltűnt.

Gáborra sok mindent lehet mondani, csak azt nem, hogy szereti a gyerekeket. Kellő távolságból, vagy mondjuk egy f*******:-képen mosolyogva nincs velük baja, személyesen viszont látványosan menekül tőlük. Legfőképpen azokkal nincs kibékülve, akik az éttermében felfordulást okoznak. Nagyon háklis tud lenni ezért, pedig a hely családbarát vendéglőként van számon tartva. Az étterem tulaja szigorúan azt az álláspontot osztja, hogy a jövő nemzedékét mindenképpen hagyni kell kibontakozni. Ha a gyerek ki szeretné dobni a villáját az alakon és a szülei nem állítják meg ebben a mozdulatban, a pincérek nem tehetnek semmit. Gábor legnagyobb bánatára. A felgyülemlett frusztrációja így nem máson, mint az éppen akkor beosztott alkalmazottakon csattan. Hurrá!

Visszafordulok a nőhöz, aki teljes nyugalommal lapozgatja az étlapot, amíg a gyerekei egymás szavába vágva beszélnek hozzá. Nincs mese, két gyermek mellé vagy kötélből készült idegek szükségesek, vagy garantált az instant kiborulás.

– Anya! Lesz valami bajom, ha felszippantom a borsot? – kérdezi a kisfiú, miközben közelebbről kezdi el tanulmányozni a só- és borstartót. Az anyja oda sem pillant, úgy veszi ki fia kezéből a tárgyat.

– Lehet, hogy paprikás szósszal kellene kérnem – szólal meg újra, kételkedve a választásában. Ugyanabban a minutumban pedig mind a két gyereke egyszerre dönt úgy, ideje akcióba lépni:

– Hupsz, anya, az orrom véletlen találkozott a borssal!

– Anya, bepisiltem!

A nő nagyot sóhajtva leteszi étlapját. Összeforr a tekintetünk, szavak nélkül megértem a kérését.

– Visszajövök kicsit később, addig nyugodtan válasszanak – mondom kedvesen.

Fáradt mosolya kárpótol mindenért. Néha az embernek nincs szüksége semmi másra, csak egy kedves szóra, egy gesztusra, egy mosolyra, és elillan a kellemetlenség. Sírni túl könnyű, a nehéz helyzetben egy mosoly a legnagyobb ajándék.

A pulthoz sétálok, belököm magam előtt a derekamig érő lengőajtót. Még látom, ahogy megtörli a kisfiú orrát, majd mind a két gyereket a mosdó felé tereli. Leteszem a noteszemet, és amíg várom őket, magamhoz veszek egy pohár vizet.

Nekem nincs testvérem. Sajnos apám még egész kiskoromban meghalt, így saját bőrömön tapasztaltam, hogy anyának mennyire nehéz dolog volt egyedül megbirkózni egyetlen gyerekkel is. Szeretem azt hinni, könnyű dolga volt velem, de ahogy eszembe jut tinédzseréveim vége, elszorul a torkom, és belátom, rengeteg álmatlan éjszakát okoztam neki.

– Megint elbambultál – csettint előttem néhányat Zsófi.

Félbehagyja az evést, a tányérja peremére teszi villáját. Mostanában egyre többször fordul meg erre, mondván: jobban jár az emberiség, ha ő nem fordul meg gyakran a konyhában. Én azonban átlátok rajta, a fürkésző pillantásai mindent elárulnak.

Ahogy a vacsorára gondolok, összefut a nyál a számban. Az ebédszünetemet kénytelen voltam a bankban, sorbaállással eltölteni. Bármennyire imádkoztam, hogy az ügyintéző és az előtte várakozó sor gyorsabban haladjon, mire visszaértem az étterembe, egyetlen kávé elkészítésére volt csupán időm. Így a reggelire sebtében elfogyasztott zabkásán kívül ma még nem ettem semmi mást.

– Csak gondolkoztam – rázom meg a fejemet. Majd otthon eszem, ha végre letudtam ezt a túlságosan hosszúra nyúlt napot.

– Róla?

A szívverésem kihagy egy pillanatra. Kösz, Zsófi! Az előbbi étvágyam egyszerre tovatűnik. Legalább nem kell odafigyelnem a napi kalóriabevitelemre, a lány elintézi helyettem, hogy ne is gondoljak az evésre.

Látja rajtam a megrökönyödésemet.

– Még mindig nem beszélhetünk a témáról?

– Nem tudom, mire gondolsz – vonom meg a vállamat. – Nincs olyan téma, amiről ne beszélhetnénk. – Zsófi felvonja szépen ívelt szemöldökét, amire egy beleegyező szusszanással megadom magam. – Minek fecsérelnénk rá egyetlen szót is? Nem fontos, sose volt az.

– Észrevetted már, hogy félsz kiejteni a nevét?

Gondolkodás nélkül ellenkezem.

– Ez nem igaz. Csak azért jöttél ide, hogy engem bosszants? – sóhajtok fel fáradtan.

Zsófi felháborodást színlelve mutat az előtte lévő, félig elfogyasztott ételre.

– Ha nem látnád, éppen meghitt magányomban költöm el a vacsorámat.

– Ez pontosan micsoda? – pillantok az említett fogásra.

– Csicseriborsó. Sokkal finomabb, mint ahogy kinéz, és átlátok rajtad! Így próbálod elsumákolni a dolgot. Sikertelenül!

Felsóhajtok.

Kerek egy hónap telt el azóta, hogy Lia és Iván partiján újra találkoztam Olivérrel, és ahonnét, csúfos kudarcot vallva, gyáván elmenekültem. Mérgesen felfújom az arcomat, ahogy újra lejátszódik lelki szemeim előtt a jelenet. Az egyik pillanatban elmondhatatlan örömöt érzek Lia várandósságának hírét hallva, a másikban pedig megpillantom őt, és mintha kirántották volna a lábam alól a talajt.

Sosem fogom elfelejteni azt a pillanatot. Ez volt hét év után az első találkozásunk, amikor mind a ketten ugyanabban a helyiségen tartózkodtunk. Egy felnőtt nő vajon mit csinálna ilyen helyzetben? Felemelt állal szembenézne azzal a férfival, aki évek óta kísérti őt az álmaiban. Úgy van! Esetleg drága pezsgőt locsolna az ingére, néhány jól irányzott sértő szó, fölényes hajdobálás mellett. Remek ötlet, a pezsgő mindig nyerő! Ezek bármelyike tökéletes lett volna!

Természetesen én egyiket sem tettem meg. Ugyan, miért is lettem volna normális?

Ahelyett, hogy leemeltem volna egy poharat a felém tartott pincér tálcájáról, én ijedten beugrottam a biztonságot nyújtó férfi takarása mögé. Persze a szerencsétlenségem csak ezután kezdett fokozódni. A pincér nem számított a hirtelen mozdulatomra, a keze megbillent, és két teli pohár pezsgő hangosan csapódott a földre. Természetesen ezzel kíváncsi szempárak kereszttüzébe kerültem, amit tudatosítva magamban annyira bepánikoltam, hogy még azelőtt kimentettem magam, nehogy Olivérnek esélye legyen felismerni engem.

Hét év telt el, és bár kapcsolatunk nem tartott tovább egy nyárnál, házasságunk pedig igazán tiszavirág-életűnek mondható, már nem olyan vagyok, mint tizennyolc éves koromban. Minden bizonnyal nem is ismert fel. Abban a pillanatban viszont semmi másra nem tudtam gondolni, csak a gyáva menekülésre.

– Nem terelem a témát – győzködöm tovább nemcsak Zsófit, de saját magamat is.

A hazugság könnyen jön a számra. Mostanában egészen gördülékenyen hárítom el az érzéseimet megkérdőjelező kérdéseket. Jól vagyok, minden rendben, nem érdekel Marton Olivér. Hazugság, hazugság és hazugság.