Fejezet 4
1010 Words
– Egy málnabokorban elterülve ismerősnek tűnök neked?
– Te Dávid osztálytársa vagy, nem? Én a bátyja vagyok, Olivér.
Bambán bámulom őt, nem felelek.
Mit kellene mondanom? Hogy tudom, ki vagy, mert ha tizenkét évesen lett volna rólad fényképem, biztosan azzal alszom?
– És miért is üldögélsz idekint, amikor a buli bent van? – kérdezi kíváncsian.
– Talán arra vártam, hogy egy srác az ölembe pottyanjon. És lám, bárcsak így teljesülne minden vágyam…
– Más vágyaidat is szívesen teljesítem, csak szólnod kell – kacsint rám huncut vigyorral.
Elképedek. Ez most komoly? Marton Olivér rám kacsintott?
– Szerintem tényleg nézesd meg az agyadat.
Hátrahajtott fejjel felnevet, amit látva valami furcsa büszkeségféle motoszkál a bensőmben. Én nevettetem meg őt, nem pedig rajtam nevet. Miért érzem azt, hogy szívesen megtenném ezt máskor is?
– Biztos, hogy jól vagy? Ne vigyelek el az ügyeletre? – kérdezi furcsán vizslatva az arcomat.
– Ha továbbra is hármat látok belőled, megfontolom az ajánlatodat.
Viccnek szántam, de nem nevet rajta. Komolyan méreget.
– Jól vagyok, tényleg – erősködöm.
Lehajol, felvesz valamit a földről. Túl sötét van ahhoz, hogy bármit is lássak abból, amit csinál.
– Tessék, ezt elejtetted – felém nyújt egy lapos tárgyat.
A telefonom!
Azonnal elveszem tőle, nem akarok a kelleténél több időt mellette tölteni. Túlságosan félek attól az érzéstől, amit kivált belőlem. Ahogy az ujjam hozzáér a tenyeréhez, egy egészen furcsa és váratlan bizsergés szalad végig az egész karomon. Olyan, mint egy áramütés.
Magamhoz kapom a telefont, és ijedten nézek fel a srácra. Nem is pillantok a készülékre, egyszerűen bedobom a táskámba. Olivér a nyitott tenyerét bámulja, majd felnéz, és találkozik a tekintetünk. A terasz felett lógó lámpa fénye úgy világítja meg az arcát, mintha a szeme egyenesen fekete lenne. Arcéle férfias, vonásai finomak, tuti hogy ő a legszexibb srác, akit valaha láttam!
Nem tudom, melyikőnk törte volna meg a csendet, ha a magasból jövő hang nem előz meg minket.
– Olivér, itt vagy? – hallatszik a vékony hang.
Az erkély felől jön, ahonnan Olivér néhány perccel ezelőtt kiugrott.
– Baszki, ez a csaj levakarhatatlan – megtapogatja a zsebeit, idegesen a tarkóját vakarja. Felkapja a földre esett sapkáját és valami mást is, majd az anyagot a fejére húzza. – Biztos jól vagy? Mert, ha nincs nagyobb bajod, akkor nekem tényleg mennem kell – mutat a háta mögötti sötétségbe. – Igazán örültem… a találkozásnak.
Kedvem lenne felnevetni. Ezt sok mindennek lehet nevezni, de mindennapi találkozásnak biztosan nem.
– Ja, szintúgy – motyogom magam elé.
Nem tudom, miért érzek hirtelen ekkora csalódottságot. Nem arról van szó, hogy kellemes csevejjel töltöttük az elmúlt perceket. Basszus, majdnem eltörte a vállamat! Ez a srác közveszélyes.
Látszik rajta, hogy menne is és maradna is.
– Hát akkor… – szólal meg.
– Hát akkor…
Mondani akar valamit, viszont meggondolja magát és hátat fordít. Néhány lépést tesz, miközben le sem tudom venni a pillantásomat széles válláról. Amikor már éppen fellélegzem, visszafordul. A mellkasom furcsán kezd el hullámozni. Beletúr a hajába, a mozdulat egész kisfiús. Aranyos! Lehetséges, hogy zavarban van? Zavartan elneveti magát, meglehet ő sem érti, miért érez így.
– Figyelj, esetleg elárulod a nevedet?
Egy pillanatig habozok.
Felpillantok az erkélyre, ahol a lány azóta is kétségbeesetten keresi Olivért, vélhetően a barátnője. Vagy lehet, csak futó kaland, végül is egyetemista. Jézusom, leugrott három méter magasból csak azért, hogy elmeneküljön egy lány elől? Egyértelműen szoknyapecér! Még hogy aranyos… ó, anyám, csak rá kell nézni, és az embernek eszébe sem jut az aranyos jelző.
Mindegy, egyikőnk sem marad sokáig Kincseskerten, felesleges megtudnia a nevemet.
Grimaszolok, majd nemlegesen ingatom a fejemet és azt mondom:
– Szerintem nem kell tudnod.
LEVÉL A MÚLTBÓL
Feladó: Ismeretlen Ismerős (lanyabokorbol@freemail.hu)
Címzett: Marton Olivér (oliver_marton@g*******m)
Tárgy: mindenképpen cikis
Dátum: 2013. június 16., 23:58
Kedves Szia, Olivér!
Ne haragudj, hogy ilyen későn zavarlak, bár szinte biztos csak reggel fogod elolvasni (ha egyáltalán elolvasod), így a késő már nem is lesz aktuális. Ha jobban belegondolok, az egész első mondatomnak reggel már nem is lesz értelme.
Nem tudom, emlékszel-e rám. Az öcséd múlt heti ballagásán én voltam az, aki a házatok előtti lépcsőn (nem a bokorban!) ült, amikor rám estél. Mondjuk lehet, így sem emlékszel rám. Talán nálad elég gyakori, hogy az ablakodból kimászva gyanútlanul üldögélő lányokra pottyansz.
Mindegy is, hogy emlékszel-e vagy sem, mert nem ezért írok most.
Elcseréltük a mobilunkat.
Valószínűleg akkor történt, amikor ledöntöttél a lábamról. Tudom, tudom… Most biztos azt gondolod: „Na, még egy zakkant lány, aki ezzel próbálkozik.” De ez nem igaz. Mármint a zakkant része stimmel, mivel három napja őrlődtem magamban, hogy írjak-e neked, és sajnos öttel több el nem küldött üzenet készült el és lapul azóta az elküldetlen mappában, mint amennyinek lenni kellene, természetesen mind neked címezve. Érted már, miért illik rám a zakkant jelző?
Kérdezhetnéd, hogy ha valóban elcseréltük a telefonjainkat a házatoknál, akkor miért nem mentem eddig el hozzátok? Vagy kérdezhetnéd, hogy mégis kitől szereztem meg az e-mail-címedet? Valójában rengeteg és feltehetőleg jogos kérdésed lehetne. Amiket nagyon szívesen megválaszolok, de teljesen mindegy, mit gondolsz rólam, mert tényleg szükségem lenne a telefonomra minél hamarabb!
Csatolok egy képet a mobilról (ne kérdezd, miért van képem a telefonomról). Kérlek, ha nálad van vagy ha megtalálod, le tudnád adni a suli portáján? Ha gondolod, én is leadom a tiédet, így fel tudnád venni ott, mit gondolsz? Nagyon-nagyon hálás lennék érte!
Üdv: Lány a bokorból
2.
HANNA
2020., BUDAPEST
Csalódottan állapítom meg, hogy esik az eső. A Duna felszínén megjelenik az első esőcsepp, aztán eggyé válik a víztömeggel, amit aztán egyre több követ. Egész este el tudnám nézni.
– Tejfölös öntettel szeretném kérni.
Elkapom a tekintetemet, amit eddig az étterem ablakán nyugtattam, és a középkorú anyuka felé fordulok. Ez már a második köröm az asztaluknál, és ez már a negyedik feltét, amit lecserél. Jobbján egy hat év körüli kislány pillangószárnyakkal, balján pedig egy pókembernek öltözött kisfiú ül. Igazából elég mókás látványt nyújtanak.
A nő kissé megviseltnek tűnik, bár talán két kisgyerek mellett ez mindennapos. Az is lehet, hogy egy odaégett étel vagy egy rosszul kiválasztott recept okozta az elfuserált estéjüket, amiért vacsoraidőben itt kötöttek ki.
– Nem, mégsem – ingatja a fejét nemtetszését kifejezve. – Legyen inkább kapros mártás!
- Writer
