Szerelem az étlapon

Fejezet 3

A kert felé veszem az irányt, és reménykedem, másnak nincsenek tervei odakint. A terasz szűkebb sarkában egy hintaágy, a másik oldalon pedig egy grillsütő kapott helyet. Leülhetnék a hintaágyba, ám ha valaki erre jár és úgy dönt, el akar szívni egy cigarettát – vagy ki tudja, mi mást csinálnak egy ilyen buliban –, akkor fennáll a veszélye, hogy elkezd velem beszélgetni. Én pedig, amilyen antiszociális és társasági analfabéta vagyok, kényelmetlenül kezdem majd érezni magam, amit persze az követ, hogy mindenki más is feszengeni kezd. A végén természetesen annyira kínos lesz az értelmetlen fecsegésem, inkább mindenki elkullog mellőlem.

Nagy szerencsémre megtalálom azt az eldugott kis helyet a hátsó kijárat mögött, ami pont úgy helyezkedik, hogy ne látszódjak, ám én teljesen rálátok az éppen erre tartókra.

Törökülésbe húzom a lábamat, ölembe teszem a táskámat és előveszem a prospektust, amit az elmúlt hónapokban szinte csak fürödni nem vittem magammal. Nem kellene mindenhová hurcolásznom, de félek, ha otthon hagyom, anyu vagy a nagyi megtalálja, és akkor kitörne a balhé. A nagyi lenne a kisebbik baj, ő sokkal megértőbb és elfogadóbb. Anyu más tészta.

Gyere és tanulj a legjobbaktól, válj te is mesterszakáccsá! – olvasom el újra a papíron lévő reklámszöveget. El sem hiszem, hogy felvettek!

Amikor jelentkeztem a szakácsképzőbe, úgy voltam vele, nem veszíthetek semmit. Maximum nemet kapok, amit igazság szerint borítékolt eredménynek vettem. Sem nekem, sem anyuéknak nincs annyi pénze, hogy egy ilyen helyet finanszírozni tudjon teljes összegben. Megpályáztam az ösztöndíjas programukat, de az esély, hogy bekerüljek, nagyon csekély volt. Pár hete hívtak be próbafőzésre, ami lényegében egy felvételi vizsgának felelt meg. Anyunak azt hazudtam, hogy Szilkóval megyek fel a fővárosba néhány könyvet vásárolni az antikváriumban. A valódi okról Szilkó sem tudott. Egyedül mentem.

Két nappal ezelőtt jött a levél: megkaptam az ösztöndíjat. Egészen hihetetlen! Egyszerre érzek izgatottságot és félelmet. Izgatott vagyok, mert amióta az eszemet tudom, imádok a konyhában lenni, új recepteket kipróbálni, főzni, süteményeket készíteni.

Szeptembertől egy év Budapest, majd egy év Olaszország. Már csak anyuéknak kellene elmondanom. Ezt viszont muszáj lenne minél hamarabb, mivel kénytelen leszek kivenni a pénzt, amit apu hagyott rám a halála után. Nem sok, de a repülőjegyekre és azokra a hónapokra, amíg nem találok munkát, kisegíthet.

Gondterhelten sóhajtok.

Múlt hónapban töltöttem be a tizennyolcat, mégsem tudom, mit kellene tennem. Vajon mi lenne a helyes? Menjek el és kergessem az álmaimat, vagy maradjak itt Kincseskerten és segítsek anyunak a panzióban? Ha arra gondolok, hogy egyedül hagyom őt, elfog a lelkiismeret-furdalás.

Éppen üzenetet jelez a telefonom, kihalászom a táskám oldalzsebéből, amikor valami nagyon nehéz és nagyon nagy ledönt a lábamról, így védekezni sem tudok ellene. Egyszerűen háttal beesek a málnabokor szúrós ágai közé. A spagettipántos ruhám nem sokat takar a vállamból, a tüskék akadály nélkül vájnak a húsomba, és ha mindez nem lenne elég, egy kemény valami terül el rajtam. Aúúú!

Egy pillanatra muszáj összeszorítanom a szememet, apró csillagok töltik be a látóteret. Kapkodom a levegőt, a hányinger semmivel nem összetéveszthető érzése kúszik fel a torkomba.

– Jézusom, jól vagy?

Összerázkódom.

A mély, férfias hangot hallva kipattan a szemem. A hirtelen mozdulattól pedig ismét megszédülök. A világ leghelyesebb arcával találom szemben magam. Ó, atya gatya! Amikor felismerem a srácot, igazán örülök annak, hogy sötét van, mert minden bizonnyal vörös színben pompázik a fejem.

Marton Olivér. Bizony, ő az!

Minden kincseskerti ismeri a srácot. Az összes lánynak volt egy olyan időszak az életében, amikor kicsit szerelmes volt a fiúba. Ahogy nekem is. Körülbelül tizenkét éves lehettem, ő akkor már tizenhét, meglehet, tizennyolc. Éppen errefelé bicikliztem, és akkor pillantottam meg őt, ahogy a motorját bütyköli a barátaival. Ők voltak a legnépszerűbb srácok az iskolában, a sötétszőke haját és a meleg, csokoládébarna szemét nézve, esélye sem volt a szívemnek. De teljesen belezúgtam!

Természetesen sosem váltottunk egyetlenegy szót sem, sőt, a fiú azt sem tudta, hogy a világon vagyok. Most sem tudja. Ha nem esett volna rám – amivel valószínűleg eltörte a vállamat –, soha az életben felém sem nézett volna.

Féltve őrzött titokként őriztem a fiú iránti plátói érzéseimet. A viszonzatlan szerelem amúgy sem tartott sokáig, mivel Olivér nem sokkal azután egyetemre ment, elköltözött Kincseskertről, azóta pedig nem sokszor tűnt fel a városban. Legalábbis én sosem láttam őt.

Nagyszerű… Itt van egy szexi srác, erre én egy málnabokorban fekszem, összekaristolva az ágaktól, meglehet, egy törött vállal, kócosan. Szép kezdet a csábításra.

Normális esetben sem tudok mit kezdeni a srácokkal. Minden beszélgetésnél attól félek, hogy leégetem magam, aztán persze pont emiatt kerülök mindig kínos helyzetekbe. Sosem tudom, mit kellene mondanom, ezért a legtöbb alkalommal egyszerűen nem mondok semmit. Vagy még rosszabb, megpróbálom feloldani a feszült hangulatot valami béna viccel, ami persze csak ront a dolgon. Ördögi kör.

Megérzem a nyilalló sajgást a hátamban.

– Esetleg leszállnál a vállamról, vagy szeretnéd tényleg eltörni? – nyögök fel fájdalmasan.

– Bocsi – szólal meg zavartan, de nem mozdul meg. – Ne haragudj, nem gondoltam, hogy valaki lehet az ablak alatt.

– Ugyan, miért üldögélne bárki is a teraszon? Furcsa szokás lenne.

– A terasz ott van – bök állával az említett irányba. – Te a bokorban ültél, szépségem.

Elpirulok. Ez ennél kínosabb már nem is lehetne.

– Miért ültem volna a bokorban? – kérem ki magamnak. – Beüthetted a fejedet, hogy ilyen sületlenségeket beszélsz.

Megpróbálok felülni, amire a fájdalom élesen hasít a vállamba.

– Aú!

– Nagyon fáj?

– Mivel továbbra is rajtam fekszel…

Elkáromkodja magát. Karját a fejem mellett két oldalt megtámasztja, egyetlen pillanatig az arca közvetlen közel kerül az enyémhez, amitől a levegő is bennem ragad. Kétség sem fér hozzá, ennél közelebb sosem voltam egy sráchoz. Jézusom, egy hímnemű egyed, aki nem mellesleg veszettül jól néz ki, rajtam fekszik! Hol van ilyenkor Szilkó?

Egy könnyed mozdulattal feltolja magát, így a kellemes illata is távolabb kerül.

– Segítek.

– Nem szükséges, köszi – utasítom vissza a felém nyújtott kezét.

Először a sajgó karomra támaszkodom, azonban az égő érzés, ami villámként csap a vállamba, megbénít mozdulat közben. Kénytelen vagyok a másik kezemre nehezedni, esetlenül keresem az egyensúlyomat. Olivér kétkedve pislog rám, készen áll elkapni, ha esetleg egyszerűen csak eldőlnék.

– Találkoztunk már valahol? Olyan ismerősnek tűnsz.