A pulthoz lépek, megköszörülöm a torkomat.
– Késtél – mondja, fel sem pillantva a papírjai közül.
Mintha magamtól nem tudnám.
Tökéletesre gőzölt fehér ingéhez egyedül neki nem kell felvennie a mellényt. Az is lehet, így szeretné mindenki tudtára adni, hogy ő felettünk áll, neki nem ugyanaz a szerepe, mint egy mezei pincérnek. A nyakkendője ismét szorosra van kötve, néha elcsodálkozom, hogyhogy nem fullad meg tőle.
Megállok közvetlenül előtte, tarkómon feláll a szőr a jelenlététől.
– Muszáj volt elintéznem egy nagyon fontos dolgot, és a közlekedés… – kezdek bele.
– Nem érdekelnek a kifogások, Hanna, még egy ilyen, és repülsz innen. Nincs szükségem naplopókra.
Én, mint naplopó? Kedvem lenne az arcába röhögni és egyszerűen faképnél hagyni őt, viszont nem tehetem. Bármennyire is undorod
