Összefonja maga előtt a karját.
– Miért tennék bármit is miattad?
Egyszerűen nem tudom megfejteni a hanglejtését. Nem laza, nem nyers. Talán leginkább szenvtelen. Ettől a felismeréstől nevethetnékem támad. Szigetvári Hanna mégiscsak jó színésznek bizonyul, mert jelen pillanatban tényleg elhiszem neki, hogy nem érdeklem, sem én, sem pedig az, hogy kirúgták.
– Ó, szépségem, mind a ketten tudjuk, hogy nagyon sok mindenre rá tudtalak venni. Nem hiszem, hogy ez az évek során változott – mondom meggondolatlanul.
Ezt akár sértésnek is vehetné, és az arckifejezéséből kiindulva az ütésem valóban rést talált a páncélján.
Ingerülten néz rám. Vállig érő haját visszaigazítja a füle mögé és hátrálni kezd.
– Én megyek, jó beszélgetést magaddal.
– Várj egy kicsit – állítom meg. Látom, hogy vívódik.
