– Jézusom, te nő! Mi a…
Egyből a lábamhoz kapok, ami sajgón lüktet a cipőmben. Hanna kiszabadul, a karját dörzsölgeti.
– Ha még egyszer hozzám érsz, legközelebb nem lesz ekkora szerencséd, mert nem a lábadat fogom célozni – fenyegetőzik a férfiasságomra utalva, amitől akaratlanul összeugranak a golyóim. Bicegve hátrálok, megadóan felemelem a két kezemet.
Bólint.
Van egy olyan érzésem, hogy komolyan képes lenne rá. Lelkiismeret-furdalás nélkül tökön rúgna, ha úgy tartaná kedve.
Vesz néhány mély lélegzetet.
– Én csak… – ingatja a fejét, keresi a megfelelő szavakat, meglehet, saját maga se tudja pontosan, hogy mit szeretne. Legalább hasonlóan érzünk.
Őrlődik még néhány másodpercig, majd azt mondja:
– Szerintem az lesz a legjobb, ha mi nem találkozunk – szól halkan. – Nem akarok harcol
