– Futás! – kiáltja.
Ethan megragadja a ruhám ujját, elráncigál a faltól, és a fák irányába mutat!
– Hajrá!
Sprintelni kezdek, a lábam hangosan csattog a nedves talajon. Nem vagyok benne biztos, hogy Ethan is követ, de azért elrohanok a legközelebbi fáig, és elrejtőzöm mögötte. Ethan lefékez a tisztás túloldalán, és visszanéz. Egyetlen ellenfelünk tovább rója a köröket.
– Az a nagypofájú kölyök az – suttogja felém Ethan vigyorogva. – Ott van tök egyedül.
Nyugtalanul nézek körbe, a fákat vizslatom.
– Lehet, hogy csak vár valakire.
– Vagy talán eltévedt. A gyerekek olyan hülyék.
– A tízéves unokaöcsém épített egy távirányítós autót gumiból, pár csavarból meg egy kólás fémdobozból – mondom neki. – A mai gyerekek lényegesen okosabbak, mint mi voltunk. Gyerünk.
Ethan megrázza a fejét.
