Nem mézes hetek

első fejezetA vihar előtti csöndben – amely ebben az esetben a menyasszonyi lakosztály áldott nyugalmát jelenti, mielőtt beindul az esküvői szertartás őrülete – ikernővérem kritikusan pillant frissen lakkozott gyöngyházrózsaszín körmére, és így szól: – Fogadjunk, hogy megkönnyebbültetek, amiért nem változtam át egy olyan rémes menyasszörnnyé. – Jóságos mosollyal felém néz a helyiség túlsó végébe. – Fogadjunk, hogy arra számítottatok, hogy lehetetlenül fogok viselkedni. Ez a megjegyzés annyira gyönyörű találat itt és most, hogy legszívesebben lefotóznám, és bekeretezném. Sokatmondó pillantást váltok Julietával, az unokahúgunkkal, aki épp azzal van elfoglalva, hogy újrafesse Ami lábkörmét („Inkább barackszínűnek kellene lennie, nem babarózsaszínnek, nem gondolod?”), és Ami menyasszonyi ruhája felé intek, amely egy szaténnal bevont vállfán függ előttem, és az én aprólékos mozdulataim gondoskodnak majd arról, hogy minden egyes flitter laposan feküdjön a felső részén. – Attól függ, mit értesz menyasszörnyön. Ami tekintete ismét az arcomra vándorol, ám ezúttal inkább úgy fogalmaznék, hogy kissé lélektelenül mered rám. A menyasszonyi melltartócsoda és a testére feszülő aprócska bugyi láttán nem tudok nem arra gondolni, bizonyos mértékű testvéri émelygéssel kísérve, hogy e két remekbe szabott darab később egyértelműen áldozatul esik Dane, Ami rendkívül menő vőlegénye támadásának. A testvérem ízléses sminket, és gondosan feltornyozott fekete hajába tűzött habos fátylat visel. Durva. Az jár a fejemben, hogy korábban ránézésre egyformák voltunk, még ha tudtuk is, hogy két teljesen különböző személy rejtőzik az azonosnak látszó küllem mögött, de ez most egy teljesen ismeretlen szituáció: Ami nővérem mint a menyasszony ábrája a lexikonban. Egy csapásra elveszett az életünk közti bárminemű hasonlatosság. – Nem vagyok menyasszörny! – tiltakozik. – Csak perfekcionista. Megkeresem a listámat, és a magasba emelve meglengetem, hogy magamra vonjam a figyelmét. Súlyos, cikcakkos szélű, rózsaszín papír, rajta finom gonddal rajzolt betűk: Olive teendői – az esküvő napjára, alatta a lista, amely hetvennégy (hetvennégy) tételt tartalmaz, olyan feladatoktól kezdve, mint Ellenőrizni, hogy szimmetrikusan állnak-e a flitterek a menyasszonyi ruhámon, egészen odáig, hogy Leszedni az elhervadt virágokat az asztaldekorokról. Minden koszorúslánynak van egy saját, külön bejáratú listája. Talán nem mind olyan terjedelmes, mint a menyasszony tanújáé, de hasonlóképpen izgalmasak, és mindet kézzel írták. Ami még kis négyzeteket is rajzolt rájuk, hogy kipipálhassuk, ha valamelyik feladatot elvégeztük. – Vannak olyanok, akik ezeket a listákat kissé eltúlzottnak mondanák – mondom. – És pont azok eme „egyesek” – replikázik Ami –, akik fél karjukat adnák azért, hogy legalább feleolyan jó esküvőjük legyen, mint ez. – Igaz. Ők esküvőszervezőt bíznak meg azzal, hogy… – bökök a listámra – …hogy „Letörölje a párát a székekről a ceremónia előtt fél órával”. Ami megfújkálja a körmeit, hogy gyorsabb száradásra késztesse a lakkot, és démoni kacajt hallat. – Bolondok! Biztos tudjátok, mit mondanak az önbeteljesítő jóslatokról. Ha győzöl valamiben, egyszerre győztesként tekintesz magadra, és aztán valahogy onnantól… folyton nyersz. Ebben kell lennie igazságnak: ott van Ami, aki mindig nyer. Lazán belepottyantotta a jegyét a gyűjtőládába az utcai vásáron, és egy rakat közösségi színházi belépővel tért haza. Betette a névjegyét egy csészébe a The Happy Gnome-ban, és az ölébe hullott egyévnyi ingyensör a helyen. Nyert stílustanácsadást, könyveket, jegyeket különféle mozipremierekre, egy elektromos fűnyírót, óriási kupacnyit a legkülönfélébb feliratú felsőkből, sőt egyszer még egy kocsit is. Természetesen az a kalligrafikustoll- és míves papírkészlet is nyeremény volt, amit a listáink megírásához használt. Száz szónak is egy a vége, amikor Dane Thomas előállt a lánykéréssel, Ami azonnal újabb, minden eddiginél izgalmasabb próbatételt fedezett fel a helyzetben, jelesül, hogy minél többet spóroljon a szüleink számára az esküvői költségeken. A teljes igazsághoz tartozik, hogy anya és apa megengedhetné magának, hogy rendesen hozzájáruljanak – sok szempontból zűrös emberek, de anyagilag éppenséggel nem –, ám Ami számára a világ legjobb játéka megúszni, hogy valamiért fizetnie kelljen. Ha Eljegyzés előtti Ami úgy nézett a csökkentett árak vadászatára mint versenysportra, hát Eljegyzés utáni Ami szemében ez egyenesen maga volt az olimpia. Kiterjedt családunk egyetlen tagja sem lepődött meg hát, amikor Ami sikeresen megtervezett egy luxusesküvőt, kétszáz vendéggel, tengeri ételektől roskadozó büféasztallal, csokiszökőkúttal, valamint csöbröket, vázákat és kelyheket elöntő, színorgiában tobzódó rózsatengerrel – úgy, hogy mindez nem fájt többe, mint ezer dollárba. Maximum. A testvérem a lelkét is kiteszi, hogy mindig megtalálja a legjobb akciót és árverést. A Twitteren meg a Facebookon minden egyes útjába kerülő kiárusításra reagál, sőt egyszerű és találó e-mail-címe is így hangzik: AmeliaTorresWins@xmail.com. Immár teljesen meggyőződvén róla, hogy egyetlen flitter sem bomlasztja a rendet, leakasztom a ruhát a falra szerelt fémakasztóról, és felkészülök, hogy az ara elé járuljak vele. Ám amint hozzáérek a vállfához, a testvérem meg az unokahúgom unisonóban visítani kezd. Ami felemeli a kezét, matt rózsaszínre festett ajka elszörnyedt kiáltásra nyílik. – Inkább hagyd a helyén, Ollie – mondja. – Jobb, ha én megyek oda. Amilyen szerencséd van, még elbotlasz, egyenesen belezuhansz a gyertyába, és az egész egy pillanat alatt égettflitter-szagú golyóvá válik. Nem vitázom vele: igaza van. Míg Ami maga a két lábon járó négylevelű lóhere, addig én mindig is szerencsétlen voltam. Nem valami drámai hatás kedvéért mondom ezt, vagy inkább csak az összehasonlítás miatt tűnök annak; ez objektív tény. Keressetek rá a neten Olive Torresre, Minnesotából, és több tucat cikket találtok majd, dúsan tenyésző kommentekkel, amelyek azzal az eseménnyel foglalkoznak, amikor bemásztam egy markolós automatába, és bent ragadtam. Hatéves voltam, és amikor láttam, hogy a plüssfigura, amit elkaptam a daruval, nem akar kiesni a kidobónyíláson, úgy határoztam, majd megszerzem másképp. Két órát ültem a nyerőgép üvegkalickájában, körbevéve egy halom kemény, durva szőrű, műanyagszagú játék mackóval. Sosem felejtem el a sok izgatott arcot, amelyeket az ujjlenyomatoktól matt plexin át kikémlelve figyelhettem. Szemlátomást mindenki tanácsokat osztogatott a többieknek, szerinte mi a teendő, de a hangjuk csak tompítva jutott el hozzám. Az automata üzemeltetői elmagyarázták a szüleimnek, hogy ők nem a voltaképpeni tulajdonosai a szerkezetnek, ezért nincs hozzá kulcsuk, hogy kinyithassák, így végül az edinai tűzoltóbrigádot kellett kihívni. Ők meg is érkeztek, sarkukban a helyi sajtó szorgalmas munkatársaival, akik gondosan dokumentálták a kimenekítésem teljes folyamatát. Tekerjünk előre huszonhat évet, és – kösz, YouTube! – a videó még mindig kereng az éterben. Aktuális adatok szerint közel ötszázan tekintették meg, és fedezték fel, hogy egyfelől elég makacs voltam hozzá, hogy bemásszam, másfelől elég szerencsétlen ahhoz, hogy kifelé jövet beakadjon az övcsatom, aminek nyomán a nadrágomat hátrahagytam a medvéknél. De ez csak egy a sokból. Igen, Ami meg én egypetéjű ikrek vagyunk. Százhatvannégy centi magasak vagyunk, sötét hajunk a pára leghalványabb jelenlétét is rosszul viseli, sötétbarna a szemünk, pisze orrunkon azonos mintázatú szeplők ékeskednek – ám itt véget is ér a hasonlóságok sora. Anyánk mindig igyekezett figyelembe venni a kettőnk közötti különbségeket, elősegítve, hogy két különálló egyéniségnek érezzük magunkat, ne egy egységnek. És tudom, hogy a legjobb szándékok vezérelték, de amióta eszemet tudom, a szerepek adottak voltak: Ami optimista, aki mindig az örömöt keresi az ürömben is; én meg bármikor hajlamos vagyok azt feltételezni, hogy még az ég is ránk szakadhat. Hároméves korunkban anya Gondos bocsoknak öltöztetett minket halloweenre: Ami lett Napocska bocs, én meg, no lám, Morcika. És nyilvánvaló, hogy az önbeteljesítő jóslatok mindkét irányba működnek: azóta, hogy megtekinthettem magamat a hatórás hírekben, amint egy maszatos plexilap mögött kuksolok az orromat túrva, nem lettem sokkal szerencsésebb. Sosem nyertem meg egyetlen nyomorult színezőversenyt, sem munkahelyi csapatmérkőzést. De még csak a lottóval, vagy egy vacak erre csörög a dióval sem volt szerencsém. Semmivel. Ellenben törtem már el a lábamat csak azért, mert valaki mögöttem lezúgott a lépcsőn, és magával sodort engem is (ő felpattant, és nagy vígan tovasétált), öt éven át kivétel nélkül mindig a vécétakarítást húztam ki a kalapból feladatnak a nagy családi nyaralásokon, Floridában lepisilt egy kutya, miközben napoztam, hogy arról a meghatározhatatlan mennyiségű madárszarról ne is beszéljünk, ami rajtam landolt a hosszú évek alatt. Tizenhat éves koromban belém csapott a villám – nem hazudok, tényleg, de túléltem. (Ámde mi volt az ára: nyári suliba kellett járnom, mert két hetet hiányoztam a tanév végén.) Ami szeret időnként derűsen emlékeztetni arra, hogy volt egy eset, amikor sikerült eltalálnom a pontos számot, hány pohárnyi ital maradt egy félig üres tequiláspalackban. De miután, megünneplendő a váratlan diadalt, a megmaradt mennyiség java részét megittam, majd kisvártatva az egészet ki is hánytam, már ezt a győzelmet sem éreztem annyira szerencsésnek. Ami leveszi az ingyen kapott ruhát a vállfáról, és épp abban a pillanatban veszi fel, amikor anyánk előkerül a szomszédos (szintén grátisz rendelkezésünkre bocsátott) lakosztályból. Annyira színpadias ámulattal áll el a lélegzete, amikor meglátja Amit, hogy biztosra veszem, a nővéremmel ugyanarra gondolunk: Olive valahogy mégiscsak foltot ejtett a ruhán. Gyorsan alapos vizsgálatnak vetem alá a ruhát, hogy megbizonyosodjam róla, nem is. Hála istennek, minden oké. Ami kifújja a levegőt, és felém intve kér, hogy óvatosan húzzam fel a cipzárját. – Mami, a frászt hoztad ránk. Anyánk a fejét elborító óriási hajcsavarókkal, kezében egy félig üres pohár (jól sejtitek, ingyen) pezsgővel, és ajkán a vastag, vörös rúzsréteggel igencsak meggyőzően imitálja Joan Crawfordot. Egy Guadalajarában született Joan Crawfordot. – Ó, mijita, de gyönyörű vagy. Ami anyánkra néz, mosolyog, aztán szemlátomást eszébe jut – és egyben azonnal rátör a szeparációs szorongás is – a lista, amit hanyagul a helyiség másik felében hagyott. Feljebb rángatva a körülötte hullámzó ruhát, odasiet az asztalhoz. – Anya, odaadtad a DJ-nek a pendrive-ot a zenékkel? Anyánk felhörpinti az italát, mielőtt kecsesen helyet foglal a plüsskanapén. – Sí, Amelia. Odaadtam azt a kis műanyag botot a fonott copfocskás fehér férfinak, aki rémes öltönyt visel. Anya magentaszín ruhája makulátlan. Napbarnított lábát átveti a másikon, és elfogad egy újabb pohár pezsgőt a menyasszonyi lakosztályban szolgálatot teljesítő pincértől. – Aranyfoga van – teszi hozzá anya. – De biztosra veszem, hogy a munkájában kiváló. Ami erre már nem is figyel, jól hallatszik tollának percegése, amint magabiztosan berajzolja a jelet a négyzetbe. Az nem is nagyon érdekli, ha a DJ netán mégsem felel meg anyánk elvárásainak, vagy akár neki. A pasas nemrég költözött a városba, és Ami egy sorsoláson nyerte a szolgáltatást a kórházban, amelynek hematológiáján ápolónőként dolgozik. Lényegében jogdíjmentes zene. Ahogy mindig. – Ollie – szólal meg Ami anélkül, hogy az előtte fekvő listáról felemelné a tekintetét –, neked is fel kell öltöznöd. A ruhád a fürdőszoba ajtaján lóg. Gunyorosan szalutálva (Igenis, asszonyom!) eltűnök a fürdőszobában. Ha van kérdés, amit ezerszer hallottunk már életünkben, az az, hogy melyikünk az idősebb. Az ember azt hinné, hogy ez elég nyilvánvaló, mert bár Ami csupán négy ványadt kis perccel született hamarabb, mint én, kétségkívül ő az, aki irányít. Gyerekként is mindig azt játszottuk, amit ő akart, oda mentünk, ahová ő akart, és ha néha panaszkodtam is emiatt, legtöbbször boldogan követtem. Nagyjából bármire rá tud beszélni. Pontosan így történt ezzel a ruhával is. – Ami! – lököm ki a fürdőszobaajtót, miután elszörnyedve vettem szemügyre a látványt az aprócska tükörben. Talán csak a fény teszi, fut át a fejemen, miközben a fényes zöld ruhaszörny alját megemelve a lakosztályban álló nagyobb méretű tükörhöz megyek. Hűha. Egyértelműen nem a fény teszi. – Úgy nézek ki, mint egy óriási palack 7UP. – Igen, csajszi! – énekli Jules. – Hátha valaki végre lepattintja a kupakot, és kiszürcsöli a nedűt. Anya megköszörüli a torkát. Mogorva pillantást vetek a nővéremre. Eleve tartottam attól, hogy koszorúslány legyek januárban, egy Winter Wonderland témájú esküvőn, ezért a menyasszony tanújaként egyetlen dolgot kértem: a ruhámon ne legyen egy darabka vörös bársony, se fehér szőrme. Most már világos, hogy valamivel pontosabban kellett volna fogalmaznom. – Most tényleg ezt a ruhát választottad? – mutatok túlságosan bőkezűen kezelt dekoltázsra. – Ez szándékos volt? Ami félrebiccentett fejjel tanulmányoz. – Olyan értelemben igen, szándékos, hogy nyertem a Valley Baptist egészségügyi központ sorsolásán! Az összes koszorúslányruhát. Csak gondolj arra a pénzre, amit megspóroltam neked! – Mi katolikusok vagyunk, nem baptisták, Ami! Úgy nézek ki, mint egy kocsmárosné O’Gara pubjában, Szent Patrik-napon! Máris látom, én hol követtem el az alapvető hibát – ott, hogy a mai napig nem néztem meg ezt a ruhát. De a nővérem minden eddigi ruhaválasztása, egészen a mai napig, tévedhetetlen ízlésről tanúskodott. A ruhapróbák napján éppen bent jártam a főnökömnél, és könyörögtem neki, sikertelenül, hogy ne legyek a között a négyszáz dolgozó között, akiknek a cég útilaput köt a talpára. Tudom én is, hogy eléggé másutt jártak a gondolataim, amikor átküldte a fotót a ruháról, de tényleg nem emlékeztem rá, hogy ennyire szaténfényű, és ennyire zöld. Megpördülök, hogy másik szögből is szemügyre vehessem, és – atyavilág! Hátulról még rémesebben néz ki. Nem javít a látványon, hogy a pár hétnyi feszültséglevezető sütisütés nyomán, valamivel, khm, teltebb lett a csípőm és a mellem is. – Ha beraktok a hátsó sorba a fotókon, megvan a zöld hátteretek a fotózáshoz. Jules odaáll mögém; karcsú testére feszesen simul a rá szabott fényeszöld öltözék. – Dögös vagy benne. Higgy nekem. – Mami! – kiált fel Ami. – Hát nem remekül hangsúlyozza ez a nyakkivágás Ollie kulcscsontját? – És hozzá micsoda chichis! – Anyánk poharát ismét teletöltötték. Lassan, hosszan kortyol egyet. Ekkor a többi koszorúslány is betódul a lakosztályba, és harsány, lelkes, kollektív felhördüléssel jutalmazza Ami ragyogó külsejét a ruhájában. Ez a reakció a lehető legszokványosabbnak számít a Torres családban. Tudom, hogy ez most totál úgy hangzott, mint egy keserű megjegyzés, de higgyétek el, erről szó sincs. Ami mindig is imádott a figyelem középpontjában állni, miközben én nem, amire ékes bizonyíték a hatórai híradó felvételén jól kivehető tiltakozó visításom is. A nővérem szó szerint felragyog, ha rá irányul a reflektor; én pedig akkor vagyok boldog, ha sikerül Ami felé hajlítani a lámpa szárát. Tizenketten vagyunk lányunokatestvérek, és a nap huszonnégy órájában szakadatlanul egymás ügyeit figyeljük, de így, hogy csak hét (ingyen) ruha tartozott Ami nyereményéhez, kemény döntéseket kellett hozni. Pár unokatesónk emiatt azóta is a passzív-agresszív hegység szirtjein éldegél, és most a saját szobájukba húzódtak vissza öltözködni. De valószínűleg így a legjobb: ez a helyiség amúgy is túl kicsi lenne ahhoz, hogy ennyi nő egy időben akarja biztonságosan belepréselni magát az alakformáló fehérneműjébe. Hajlakk illatfellege vesz körbe minket, és a polcon annyi hajgöndörítő és -simító szerkezet meg különféle spray és fiola hever, hogy egy kisebbfajta fodrászszalonnak is becsületére válna. Lassan minden milliméternyi rakodófelületet elfoglalunk: vagy ragadni kezd valami hajformázótól, vagy beborítják az egyikünk felforgatott neszesszeréből előkerülő kincsek. Kopogás hallatszik a lakosztály ajtaja felől. Jules nyitja ki, és szemben találja magát az unokatestvérünkkel, Diegóval. Huszonnyolc éves, meleg, és többet foglalkozik a külsejével, mint amennyit én valaha is tudnék. Diego szexistának nevezte Amit, amikor a nővérem kijelentette, hogy nem lehet tagja a lányszekciónak, és maradjon csak a vőlegény közelében. De ahogy e pillanatban a ruhámra mered, az arckifejezéséből ítélve egyértelmű áldásnak érzi a döntést. – Tudom – mondom egy utolsó sóhajjal, aztán ellépek a tükör elől. – Egy kicsit túl… – Szűk? – próbálkozik Diego. – Nem… – Fényes? Átható pillantást vetek rá. – Nem. – Kurvás? – A zöld szót keresed. Félrebillenti a fejét, és körbejár, hogy minden oldalról magába szívja a látványt. – Arra készültem, hogy segítek elkészíteni a sminkedet, de csak az időmet pazarolnám. – Legyint egyet. – Ma senki sem az arcodat fogja nézni. – Csak semmi áldozathibáztatás, Diego – szól rá az anyám. Nem, egy szóval sem mondja, hogy nem ért egyet a véleményével, csupán azt, hogy ne engem hibáztasson. Úgy döntök, kár tovább aggódnom a ruha miatt, vagy azért, hogy a mellemből milyen tetemes részt lehet majd szemügyre venni a ceremónián és az utána következő fogadáson, és újra a szobában uralkodó káosz tanulmányozására fordítom a figyelmemet. Az unokahúgaim és -nővéreim bepermetezik egymást antisztatikus spray-vel, hogy ne töltődjön fel a ruhájuk elektromossággal, és még egy csomó minden más is történik. Natalia saját kezűleg befestette szőkére a haját, és most meg van róla győződve, hogy rémesen megy az arcához. Diego helyesel. Stephanie pánt nélküli melltartójából kiugrott az egyik merevítő, és tía María elmagyarázza neki, hogyan pótolja ragtapaszcsík segítségével. Cami és Ximena összeszólalkoztak, mert nem tudják eldönteni, melyik alakformáló fűző melyiküké, anyánk pedig egy újabb pohár pezsgőt hajt fel. Ám mindeme zaj és illatorgia ellenére Ami ismét a listáját bűvöli. – Olive, megnézted már apát? Megérkezett már? – Kint állt az előcsarnokban, amikor ideértem. – Jó. – Újabb pipa. Talán furán hangzik, hogy az apám jelenlétét nekem kell ellenőriznem, és nem a feleségének – az anyánknak –, aki éppenséggel itt ül, de a mi családunkban ez így működik. A szüleink nem kommunikálnak egymással közvetlenül, azóta, hogy apa megcsalta anyánkat, aki kirúgta, de aztán nem volt hajlandó elválni tőle. Mi persze anyánk pártját fogtuk, de ez az ügy tíz éve történt. A dráma mindazonáltal mindkettőjükben ugyanolyan élénken él, mint amikor anya rajtakapta apát. A legegyszerűbb beszélgetést sem lehet úgy elképzelni, hogy ne rajtam, Amin, vagy kettejük összesen hét testvérének valamelyikén keresztül zajlana. Persze elég hamar ráébredtünk, hogy mindenkinek jobb így, ám én mindezek láttán mindenesetre arra a következtetésre jutottam, hogy a szeretet nagyon kimerítő tud lenni. Ami a listám után nyúl, én pedig odaugrom, mielőtt elérné; ha meglátná, mennyi jelölés hiányzik, azonnal pánikba esne. Végigfuttatom a tekintetem a sorokon, és örömmel látom, hogy a következő feladatom miatt el kell hagynom e hajlakktól nehéz birodalmat. – Megyek, és megnézem a konyhában, hogy biztos készítenek-e nekem külön ételt. – Az esküvői büféasztalra olyan kagylós szendvics kerül, amitől én a hullaházban kötnék ki. – Remélem, Dane Ethannek is rendelt csirkét – ráncolja a homlokát Ami. – Atyaég, remélem, hogy igen. Megkérdeznéd? A szobában mintegy varázsütésre minden beszélgetés elhal, és tizenegy szempár fordul felém. Dane bátyjának említésére azonnal sötét felleg telepszik a hangulatomra. Bár Dane teljesen rendes srác, még ha az én ízlésemnek kissé túl felületes is – arra gondolok, ahogy ordítozik egyes sportközvetítések láttán, meg rémesen hiú az izomzatára, és agyonhasználja az edzőcuccait –, Amit boldoggá teszi. És nekem ez elég. Ethan, ezzel ellentétben, egy zsörtölődő, ítélkező seggfej. Tudatában vagyok, hogy a figyelem középpontjába kerültem. Máris bosszús vagyok, összefonom a karomat a mellem előtt. – Miért? Ő is allergiás? – Valami fura okból már magától a puszta elképzeléstől, hogy Ethan Thomas, az általam ismert leggorombább ember, és köztem bármi közös lehet, indokolatlanul harciassá válok. – Nem – feleli Ami. – Csak nagyon háklis arra, hogy mi kerül a svédasztalra. Ettől muszáj röhögnöm. – A svédasztalra? Hát jól van. – Amennyire én megtapasztaltam, Ethan szó szerint a világon mindenre háklis. Ott volt például Dane és Ami július negyediki grillpartija, amikor hozzá sem ért egyik ételhez sem, pedig fél napom ráment, mire minden kész lett. Hálaadáskor csak azért helyet cserélt az apjával, Douggal, hogy ne mellettem kelljen ülnie. Este pedig, a próbavacsorán, akárhányszor ettem egy falat tortát, vagy amikor nevettem valamin, amit Jules vagy Diego mondott, Ethan olyan drámai halántékdörzsöléssel mutatta ki mély szenvedését, hogy olyat még nem pipáltam. Végül inkább otthagytam a tortát, és felálltam, hogy karaokezzam apával meg tío Omarral. És igen, talán még mindig dühít, hogy le kellett mondanom háromfalatnyi igazán finom tortáról Ethan Thomas miatt. Ami a homlokát ráncolja. Ő sem rajong Ethanért, de mostanra belefáradt, hogy mindig ugyanaz a beszélgetés játszódik le köztünk. – Olive! Hiszen alig ismered. – Épp elég jól ismerem. – A nővérem szemébe nézve két egyszerű szót mondok: – Rántott sajt. Ami sóhajt és a fejét csóválja. – Istenkém, te ezt sosem fogod elengedni. – Mert ha eszem, nevetek, vagy lélegzem, bármit teszek, bántom az érzékenységét. Te is tudod, hogy már vagy ötvenszer találkoztam vele, de még mindig olyan arcot vág, amikor meglát, mint aki hirtelen nem tud hová tenni. – Amire mutatok, majd magamra. – Ikrek vagyunk, az ég áldja meg. Erre közbeszól Natalia, aki épp fehérre szőkített haját tupírozza hátul. Hát igazságos ez, hogy az ő jókora mellének sikerül a ruháján belül maradnia? – Végre itt az alkalom, Olive, hogy összebarátkozzatok. Hm, annyira jól néz ki. Erre a megjegyzésre aligha járhat más reakció, mint egy Torres-féle neheztelő homlokráncolás. – Úgyis mindenképp meg kell keresned Ethant – jegyzi meg Ami, ismét magára vonva teljes figyelmemet. – Várjunk csak! Mi van? Döbbent arckifejezésemet látva, Ami a listám egy tételére bök. – A hetv… Azonnali pánikroham tör rám a gondolattól, hogy beszélnem kell Ethannel, inkább felemelem a kezemet, hogy megállítsam a nővéremet. Persze amikor a listámra nézek, én is látom már a hetvenhármasat – mert Ami pontosan tudta, hogy úgysem fogom előre átolvasni az egészet –, ami a világon valaha volt legrosszabb feladat: Ethant rávenni, hogy megmutassa neked a beszédét. És nem szabad hagyni, hogy bármi cikit mondjon. Hát ezt a csapást nem foghatom a balszerencsére, de Amire simán.